Önkéntes elvonulás egy aknamezőn

Az elmúlt hetekben arra jöttem rá, hogy egy igazi elkényeztetett nőszemély vagyok. Vagy legalábbis az voltam.

Nyilván nem úgy, nem olyan módon, mint egy népmesei gonosz mostohatestvér. De őszintén csodálkozom magamon, hogy harminchat évembe került, mire igazán leesett a tantusz, hogy a szerencsések közé tartozom.

Persze, van csomagom, nem kicsi. Hordozok magammal mindenféle traumát, görnyedek alattuk, dolgozom velük, rajtuk. De építkezni belőlük, na, azt nem tudok igazán, vagy nem eleget – pedig annak legalább lenne értelme.

Helyette

önkéntes elvonulásban vagyok a traumák aknamezején, és csak szaladgálok jobbra-balra, tudván, hogy ennek robbanás lesz a vége, amiért szorongok, pánikolok, és bevallom, időnként sajnálom magam.

Na jó, ezt most jelen időben írtam, de ez kicsit igazságtalan magammal szemben, mert az elmúlt években már igyekeztem inkább erőt meríteni a csomagomból, kisebb-nagyobb sikerrel. Ha belegondolok, azóta, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni a manifesztációval.

Apró lépések

A manifesztáció, ugyebár az, amikor a gondolat teremtő erejével próbálunk valamit bevonzani az életünkbe. Ám ez nem csupán annyit jelent, hogy erősen koncentrálunk arra, amire vágyunk. Valójában sokkal inkább arról szól az egész, hogy azzal foglalkozzunk, amink van. Hogy észleljük, amikor – ha apró lépésekben is, de – közeledünk a célunkhoz.

De mondok inkább egy példát.

Számtalan módon próbáltam már a lottóötös találatot „megteremteni”. Vettem szelvényt, mantráztam, elképzeltem, hogy érezném magam, ha meglátnám a kisorsolt számainkat, leírtam jelenidőben, kijelentő módban, hogy lottónyertes vagyok, és mennyi csodát művelek azzal a pénzzel, és még további trükköket, boszorkányságokat vetettem be.

A főnyereményt ugyan nem nyertem meg, de egy nagyobb manifesztálós, boszorkánykodós szeánsz után végül is háromszáz forint ütötte a markomat. És abban a pillanatban, amikor ezt megtudtam, azt éreztem, hogy a kívánságom így vagy úgy, de értő fülekhez jutott, csak valami még hiányzik a „győzelemhez”.

Akár az, hogy rájöjjek, nem milliárdokra van szükségem, csak anyagi stabilitásra. És ha őszinte vagyok, ha kitekintek a mindennapi stresszből és a folytonos elégedetlenségből, ami már túlságosan is az életünk részévé vált, akkor igenis volt pár olyan nap, amíg megérezhettem ezt a stabilitást.

Volt pár nap, amíg a számlánkon ott volt egy kis megtakarítás, amitől hátradőltem, és úgy éreztem, akár milliomos is lehetnék. Pedig mindössze másfél perc alatt vált füstté – mert végül a NAV-nak kellett befizetnem, és egy hirtelen jött fürdőszoba krízis miatt újra komoly matekozásba kellett fognunk –, mégis végtelenül hálás vagyok ezért a leckéért. Nyilván bármikor jól jönne egy lottóötös, de kinek nem? Én nem akarok lakást a világ összes nagyvárosában, sem jachtot vagy drága ruhákat. Csak kiszámítható, stabil, békés, nyugodt életet szeretnék, amit nem árnyékolnak be a szükséges kiadások.

Hát, erre az állapotra jöttek az izraeli-gázai események.

A védőfal mögött

Épp a negyedik Covid-karanténunkat „élveztük”, közvetlenül egy hosszú, többlépcsős költözés után. Minden esély megvolt arra, hogy teljesen összezuhanjak, hogy bekapcsoljon az összes riasztóm. Emlékszem, a szalagcímeket olvasva brutális hányinger fogott el, szédültem, fizikailag rosszul lettem. Majd a tudatalattim leeresztett egy védőfalat.

Én, aki bármin és mindenen, akármikor képes vagyok sírni, a kezdeti sokk után egy könnycseppet sem bírtam hullatni a háború miatt.

Belül ordítok, sikítok. De soha ilyen erősen nem éreztem még a hálát mindazért, amim van. És azt hiszem, ezt ajándékba kaptam.

Ez úgy egy héttel ezelőtt tudatosult bennem, amikor elmentünk egy egészségügyi sétára az új környékünkön, és időnként a tenyerembe temettem az arcom, mert egyszerűen nem hittem el, milyen szerencsések vagyunk. Ragyogott a nap az ezer színben táncoló lombokon át, a levegő tiszta, őszillatú volt, a lakásból végre kiszabadult, már lábadozó gyerekek kacagva rollereztek a csendes utcában. Nem történt semmi extra, mégis, az utóbbi hónapok legjobb napja volt. Konstatáltam, hogy mindaz, amit manifesztáltam az utóbbi években, egyre inkább testet ölt, és ezt kötelességem észlelni. Nem lottóötös, nem saját kertes ház, de lassan mindegy is.

Igaz, albérletben lakunk, nincs jogsink, inkább kitámasztjuk a sütőajtót, mintsem hogy csengessünk egy cseréért, kaotikus és elég stresszes az életünk, nem alszunk, mert a gyerekek nem hagynak aludni, de ha a nagy képet nézem, ezek nem gondok. Ezek kihívások, méghozzá megugorhatóak.

Mindaz a régről hozott sérülés, ami megnyomorítja a jelenemet, arról hajlamos vagyok elfelejteni, hogy már a múlté.

A szexuálisan zaklatott kislány, az erőszakon átesett nő és a szüléskor traumatizált anya csomagjai nem határozhatnak meg. Mindaz, amit túléltem, nem elvett tőlem valamit, hanem erővel vértezett fel, amit szép lassan, fokozatosan elkezdek megismerni és talán valamikor használni is tudom majd.

A felmenőimtől örökölt traumák sem gyenge pontok, hanem bizonyítékai annak az erőnek, amit a véremben hordozok. Ez a jelen és a jövő; az építkezés, az erőgyűjtés, a felegyenesedés.

„Afrikában éheznek”

Hálás vagyok azért, hogy eljuthattam idáig. Olyan környezetben lehetek, ami lehetővé teszi számomra, hogy ezen a folyamaton a magam tempójában haladhassak végig.

Hálás vagyok, hogy nem kell félteni az életünket, hogy panaszkodhatok, zsörtölődhetek, nyavalyoghatok, mert amikor ég a ház, amikor beüt az igazi krach, ott elfogynak a szavak.

Hálás vagyok, hogy a nem nyíló, nem szigetelő, javításra váró, gyönyörű ablakunk a nappaliban egy csodaszép fára néz, hogy a nyomi kis sütőnkben megsüthetem a saját fejlesztésű, isteni vegán kalácsomat, és veszekedhetek a gyerekeimmel, hogy az asztalnál, tányér fölött legyenek szívesek megenni.

Na, hát néhány évvel ezelőtt egy ilyen cikket olvasva garantáltan kiakadtam volna, hogy mi ez az ömlengés… mégis hogy jön bárki ahhoz, hogy megmondja, mi számít gondnak és mi nem?! Természetesen mindenkinek szíve joga eldönteni, mit érez igazi gondnak, és én sem vagyok híve annak, hogy szélsőséges, extrém esetekhez viszonyítom a problémákat. Attól, hogy „Afrikában éheznek”, még teljesen érvényes érzés, ha az ember a szakmai kiégéstől vagy egy konfliktustól magába zuhan.

De érdemes időnként számot vetni, erre jöttem rá. 

Számolni az áldásokat

Olyan szélsőségesen bizonytalan időket élünk, mintha az élet ezt akarná kikényszeríteni belőlünk.

Imádkozhat, manifesztálhat, mantrázhat, csinálhat az ember akármit, de ha nem vesszük észre és nem értékeljük az életünk napsütötte oldalait, még a végén arról is lemaradhatunk, amikor teljesül a vágyunk.

Az ember próbál értelmet keresni a sok szörnyűségben, ami történik a világban. Végtelenül önző dolog, hogy mindenben a „profitot” keressük, mintha ártatlanok halálát és mindenféle szörnyű eseményeket bármilyen magasabb rendű cél jóvátehetne. De mégis, én most ezt az utat választom, mielőtt megbolondulok. 

Inkább számolom az engem körülvevő áldásokat, mint a saját problémáimat vagy a világ szörnyűségeit. Inkább gyakorlok hálát mindennap, és tulajdonítok jelentőséget minden apró-cseprő ajándéknak, amit az élet ad, minthogy tovább sajnáljam magam a kihívásokért, amikkel szembe kell(ett) néznem. Nagyon szeretném, ha ezt tartani tudnám. Ez a cél most átvette a lottóötös helyét a manifesztálandó vágyak listáján.

És az a csodálatos, hogy ez már egyáltalán nem tűnik elérhetetlennek, ha belegondolok abba, hogy pár éve ilyen cikket nemhogy nem írtam volna, de megnyitni se lettem volna hajlandó.

Mondom én, el voltam kényeztetve. Csak nem vettem észre. 

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van. 

Szabó Anna Eszter