(M)ennyivel tartozunk a szüleinknek? – ha elvárt a hála, a segítség

–

Miért vállalnak gyereket a magyarok?

Számos oka lehet annak, hogy egy pár a gyerekvállalás mellett dönt. Közöttük azonban többnyire egyértelműsíthető egy olyan elgondolás, hogy a gyerek érték, amely kiteljesíti, tartalmassá, érdemessé teszi a kapcsolatot. Valahogy természetesnek számít, hogy egy gyerek létezése feltétlenül érzelmi többlettel jár – derül ki Tóth Olga Új anyák és új apák című tanulmányából. 

A szociológus azt is kifejti írásában, hogy a hazai gyerekvállalás tényleges motivációi között szempontként az is megjelenik, hogy

a gyerek létezése a család számára együtt jár bizonyos társadalmi előnyökkel – ők az úgynevezett adógyerekek, presztízsgyerekek, csokgyerekek és a vallásgyerekek.

És persze az sem ritka, hogy a gyerekvállalás valamiféle speciális funkciót lát el – például, hogy a csemete mentőgyerekként életben tartja a házasságot, testvérgyerekként megóvja a már meglévő testvért az egykeség páriaságától, vagy unokagyerekként boldoggá teszi végre a régóta unokáról álmodozó nagymamát. 

Akár szülők egyéni szükségletei is vezethetnek a család bővüléséhez, hiszen az életcélgyerekek „dolga”, hogy értelmet adjanak a szülők céltalan életének, az önigazoló-gyerekek azért születnek, hogy a sikertelen szülők valamiben eredményeket érhessenek el, a pótgyerekek a szülő álmait hivatottak valóra váltani, a perfektgyerekek pedig a bezzeganyák leszármazottai. És akkor a „mindenkinek van” gyerekekről és az énfelértékelő gyerekekről még nem is beszéltünk!

Az igazi probléma azonban áll elő, amikor ezek a funkciógyerekek felnőnek és önállósodni kezdenek. Ahogy arra Ranschburg Jenő is rámutat egy írásában, ezekben az esetekben az érzelmi hiányokat a gyerek létén keresztül pótolni kívánó szülő gyakran a szeretetlenség jeleként éli meg a természetes leválást és a gyerek önállósodási törekvéseit. Épp ezért arra törekszik, hogy a gyereket kisgyerek pozícióban tartva ellehetetlenítse a teljes önállósódást. És ha ez nem sikerül, akkor automatikusan sor kerül a „mindent feláldoztam érted” és a „rá se nyitod az ajtót szegény anyádra” című lemez lejátszására.

A gyerekvállalás egyoldalú szerződés

Celeste Headlee újságíró és Gabrielle Stanley Blair influenszer, író, vállalkozó, hatgyerekes mormon anya a Hear me out podcastban arról beszélgettek, vajon mivel tartozik egy gyerek a szüleinek. Meglepő lehet, de a nagycsaládos anya szerint a válasz egyszerű: semmivel. 

Mint Blair mondja,

a gyerekek nem kérték a szüleiktől, hogy megszülethessenek, nem kérték, hogy a család tagjaivá válhassanak, az egyes-egyedül a szülők saját döntése volt.

Ahogy a megszületett gyerekek szocioökonómiai státusza, a születési sorrendben betöltött helyük, a családban elfoglalt pozíciójuk egyike sem a gyerekek döntése. Később mégis azt várjuk tőlük, hogy legyenek hálásak a szüleiknek azért, hogy élhetnek, és köszönjék meg – legalább az anyjuknak! –, hogy világra jöttek.

Blair meglátása szerint azonban ez a tranzakció jellegű megközelítés teljesen hibás, hiszen a gyerekvállalás egy egyoldalúan megkötött szerződés. Azt csak a szülők írják alá, épp ezért csak nekik vannak kötelezettségeik. Mint mondja, az anyák gyakran saját önfeláldozásuk, vállalásaik alapján definiálják a saját (jó) anyaságukat. 

Csakhogy ezeket a lemondásokat, megszorításokat és áldozatokat senki sem kérte tőlük, így később sem használhatják fel őket érvként semmilyen vitában vagy helyzetben. Sem akkor, amikor azt akarják a gyerekeiktől, hogy vegyék ki a részüket a házimunkából, sem akkor, amikor időskorú szüleik teljes körű ellátását tekintik az elvárható minimumnak.

A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy azt a hatgyermekes anya sem gondolja, hogy a gyerekektől ne lenne elvárható, hogy részt vállaljanak a házimunkából, felnőttként beszálljanak a lakhatási költségekbe, ha még otthon laknak vagy hogy felelősséget vállaljanak a döntéseikért. Sokkal inkább arról van szó, hogy

a szeretet, a támogatás, az érzelmi biztonság nem szülői ajándék, hanem szülői kötelesség. 

Ezzel együtt az írónő azt is hangsúlyozza, hogy az idős szülők ellátása nem lehet a felnőttkorú gyerekekkel szemben támasztott elvárás. Úgy kell élni, hogy a gyerekként és felnőttként kapott feltétel nélküli, őszinte szeretet hatására a leszármazottak belső törvényként éljék meg a szüleikről való gondoskodás igényét. És ha ez valamilyen okból nem történik meg, csak egyetlen válasz lehetséges: az elfogadás.

Minden a határokon múlik?

Bábolnai Péter klinikai szakpszichológus gyakran szembesül rendelésein azzal, hogy a szülő-gyerek viszony tapasztalatai akár évtizedeken át is alapjaiban határozzák meg egy kliens döntéseit. Mint mondja, a határok meghúzása és megtartása nehéz feladat, ehhez az önismeret, az énhatárok felállítása és az énvédelem mellett fontos annak elfogadása, hogy a másik fél akkor is önálló entitás, azonos jogokkal, de eltérő igényekkel, érzelmi és kommunikációs eszközkészlettel, ha adott esetben a felek szülő-gyerek viszonyban állnak.

„Az egészséges felnőtt gyermek-szülő viszony egyik kulcskérdése a határok felállítása. Ennek egyik fontos aspektusa például az önálló otthon megteremtésének módja, helye, időpontja. Rengeteg lehetséges opció létezik a folyamat koordinálására, de nem véletlenül ismerjük mindannyian a mondást, hogy olyan messzire kell költözni hogy a kedves mama-papa ne tudjon papucsban átjönni. Persze tagadhatatlan, hogy ezek a folyamatok nem egyfajta szociális vákuumban, hanem a jelenkori társadalmunkban mennek végbe. Vagyis lehet, hogy a dolgok nem éppen ideálisan történnek – és ennek semmi köze nincsen ahhoz, hogy a felek egyébként tiszteletben tartják-e egymás határait. A minap épp egy kollégám mesélte, hogy közel a negyvenhez szeretne végre saját ingatlanba költözni, a fizetése azonban nem elegendő ahhoz, hogy a hitel fizetése mellett is meg tudja őrizni likviditását. Patthelyzet, hiszen bár a szülei megtehetnék, hogy segítenek, érett személyiségként nem akarja a felmenőire terhelni a saját döntése anyagi következményeit. Ami egyértelműen mutatja, hogy a kolléga felnőtt, valódi identitással rendelkezik, és egészséges keretek között értelmezi a szülő-gyerek viszonyban egymástól elvárható kötelességek körét.”

Bábolnai Péter arra is felhívja a figyelmet, hogy az egészséges keretek fenntartásához érett szülői magatartás, a gyerek jogainak és határainak mindenkori elismerése és a felnőtté válás folyamatának elvárások nélküli, érzelmileg megtartó támogatása is szükséges.

„Pozitív, ha a szülő érzelmileg akkor is támogatja akár felnőtt korú gyermeke próbálkozásait, ha azok a saját megítélése szerint kevéssé reálisak.”

Ez azonban nem jelenti, hogy anyagi, jogi vagy egyéb értelemben felelősséget kell vállalni értük, »csak« azt, hogy célszerű teret engedni a próbálkozásoknak és érzelmileg válaszkészen elérhető távolságban maradni, ha a gyereknek szüksége van némi gyámolításra. A szülőknek – a gyerek életkorától függetlenül – meg kell értenie, hogy a gyerek kudarcának kivédése valóban nem segítség. Sokkal inkább veszteség, hiszen a bukás pozitív hozadéka a tanulás, amelynek lehetőségét így a gyerek teljesen elveszíti.”

A klinikai szakpszichológus szerint a „Mivel tartozom a szüleimnek?” kérdés alapvetően hibás, hiszen ezzel a kapcsolat alapvetően kereskedelmi alapokra helyeződik, az egyenletben pedig e megközelítés nyomán fontos szerephez jut a hála.

„Ha az a kérdés, hogy mivel tartozunk a szüleinknek, a válasz egyszerű. Semmivel! Azt persze fontos tudatosítani a gyerekben már kisgyermek- és kamaszkorban, hogy a megtartó és feltétel nélküli szülői szereteten, alapvető ellátáson és gondoskodáson kívül az életben semmi nem jár alanyi jogon, a hála érzését, pláne annak elvárásként való megjelenítését azonban jobb elkerülni. A hála ugyanis megterheli a kapcsolatot, patikamérlegre helyezi az egyes interakciókat, és folyamatos priorizálásra, súlyozásra kényszeríti a feleket. Mennyit ér harmincöt évvel később, hogy az anyám reggelente elkísért a suliba? Mi az ára annak, hogy sosem voltam egyedül a fellépéseim alatt? Mivel tartozom azért, mert ápoltak, amikor tízévesen skarlátos voltam?

Hogyan átváltható az évtizedekkel ezelőtti természetesnek tekinthető szülői szerepvállalás a mai »árfolyamra«? Valójában sehogy. És nem is kellene megpróbálnunk.”

Mivel tartozunk a szüleinknek?

Tegye fel a kezét, aki még soha semmit nem csinált azért, mert úgy érezte, tartozik azzal a szüleinek! No, most tegye le a kezét az, aki sosem nyűglődött még azért, mert olyan dolgokat csinált, amiket nem akart megtenni, de megtette, mert úgy érezte, elvárják tőle! Most, hogy a kezek a magasban, olvass arról, hogy megkérdezett olvasóink mit gondolnak a kérdésről. 

Angéla a szakemberekhez hasonlóan elsősorban a határok tiszteletét emeli ki: „A gyerek tartozik azzal, hogy nem él vissza vele, hogy az anyja vagyok, nem használ ki, nem élősködik rajtam, nem veszi magától értetődőnek még felnőttkorában is, hogy tevékeny részese legyek a problémái megoldásának.

Tartozik azzal, hogy felnő és hagy végre engem is élni.”

Anita pedig alapvetően egyetért a hatgyerekes Blair álláspontjával: „Nem a gyerek akart világra jönni, hanem a szülők akarták, hogy ő világra jöjjön. Ha jó köztük a kapcsolat, akkor elvárások nélkül automatikusan és nem teherként működik a segítség. Ha korcs, beteges, kihasználó, játszmázó a kapcsolatuk, azt senki nem tudja kibogozni. Én például korán tisztáztam édesanyámmal, hogy ha lerokkan, nem rúgom fel a külföldi életemet miatta. Először döbbent volt, de utána jött a megértés. A gyerekeimnek is többször mondtam, hogy nem várok el tőlük semmit öregkoromban, legyenek boldogok, csinálják azt, ami nekik örömet szerez. Épp ezért magamnak gyűjtök – van biztosításom, nyugdíjkasszám –, és igyekszem teljesen problémamentes életet hagyni magam után. Se teli padlás, se adósság, csak átlátható ügyek.”

Voltak azonban, akik egyértelműnek tekintették, hogy a gyerekek igenis tartoznak a szüleiknek azzal, hogy felnőttként gondoskodnak róluk, látogatják őket, rendelkezésre állnak.

„Szerintem van kötelessége a gyereknek és el is várhatja a szülő, de mindennek ideális esetben nem kényszerből, hanem szeretetből kellene történnie. Az idősekről való gondoskodás egészen az utóbbi időkig az utódok kötelessége volt, és ma is sok időssel előfordulhat, hogy a nyugdíjából nem tud megélni. Bizony akkor a gyereknek segítenie kellene, de akkor is, ha a szülő egészségileg nincs olyan állapotban, hogy gondoskodjon magáról. Gyerekként én úgy gondolom, ha nekem nem, akkor kinek lenne a kötelessége? El tudnám nézni jó lelkiismerettel, hogy nélkülözzön vagy méltatlan körülmények között éljen valamelyik szülőm? Apám tizennégy éve nem is kíváncsi ránk, de még az ő esetében is azt gondolom, hogy ha rászorulna, segítenénk” – mondja Eszter.

Tömör Elisabeth traumaterapeuta a család és a társadalom szabály- és elvárásrendszerének hagyományos működését emeli ki: „Tudom, hogy most valahogy illik senkitől nem elvárni semmit és az a felnőtt viselkedés teteje, ha cápák vagyunk. Ugyanakkor, ha elmegyek egy étterembe, akkor elvárom, hogy hozzák a rendelést, ahogy az is jogos elvárás, hogy fizessek, és az is, hogy ne csináljak cirkuszt. Szerintem ezek a minimális életfenntartó viselkedési morálok elvárhatók egy családon belül is. Nem ápolásra és teljes anyagi, vagy más jellegű elvárásra gondolok, hanem arra a működő és néha rituális közösségi rendszerre, ami önmagában is működik, és segít abban, hogy a tagjai jól tudjanak létezni ebben a megtartottságban.

Néha a kicsik vannak tartva, néha az öregek, és ez egyfajta állandó körforgásban van.”

Anna elsősorban a saját élményeiből építkezik: „Se anyósom, se apósom nem állt a szüleik mellett még a halálos ágyuknál sem. Ezeréves sérelmeket emlegettek és teljesen kivonták magukat minden segítségből. Az egyik nagyszülőt a halála előtti napon én segítettem mosdatni, pedig nem hiszem, hogy ez az én feladatom lett volna. Viszont nem okozott gondot, sőt kicsit örültem is, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megtehettem. A másik nagyszülőt nem lehetett már egyedül hagyni, de az otthonban még nem volt hely, így négy éjszakára anyósomékhoz ment az öreg. Azóta is azt emlegetik, hogy mekkora áldozatot hoztak érte. Pedig hétfőn úgy vitték be a kórházba, hogy a kocsiban már ott volt a bőrönd, és indultak is tovább nyaralni. A férjemmel nem bírtuk nézni a körülményeket, és jelentős anyagi teher mellett átvittük egy otthonba, ahol felváltva mindennap meglátogattuk. A temetést is mi fizettük, hogy méltó legyen a nagyszülők emlékéhez, mert a gyerekük ezzel nem foglalkozott.” 

A legtöbben azonban azt hangsúlyozzák, hogy a szeretetteli kapcsolatokban a segítség magától jön, ugyanakkor szülőként nem várják el, hogy a leszármazottak akár a saját életük terhére felelősséget vállaljanak értük.

„Az nem kérdés, hogy édesanyámat minden lehetséges módon támogatnám. Nagyon sokat köszönhetek neki. A gyerekemtől ugyanezt nem várom el. Miért? Jó kérdés. Talán mert fiú, vagy mert ADHD-s, nem tudom… Inkább azt kérném, ne nehezítse meg az öregkoromat” – mondja Éva.

Eszter a félelmeinek is hangot ad: „A gyerekeimet igyekszem úgy szeretni és nevelni, hogy ilyesmi fel sem merül majd, hogy tartoznak nekem valamivel, azt akarom, hogy szeressenek annyira, hogy ez természetes legyen nekik.

Ha kényszernek, tartozásnak érzik, akkor nem kérek belőle.

Persze, ha ott leszek teljesen kiszolgáltatva, nem tudom magam ellátni, akkor lehet, hogy nem lesz más választásom, mint hogy belőlük csikarjam ki. Ki tudja, lesz-e annyi pénzem, hogy megfizessek valakit, ha a családom nem segít nekem.” 

A sokak által vágyott optimális állapotot pedig Csilla foglalja össze: „Én úgy gondolom, hogy normális esetben kölcsönös segítségnyújtásról van szó. Ők megtesznek mindent, amit és ameddig bírnak, amiben jók, aztán rajtunk a sor. Nem mondom, hogy az én szüleim tökéletesek, vagy sose hibáznak, de senki se. Szóval ha vita van is, csak percekig haragszunk. Nyilván vannak extrém esetek, amikor olyan mérgező kapcsolatról van szó, amit nem lehet fenntartani.”

És te mit gondolsz? Írd meg nekünk kommentben!

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Terry Vine

Z. Kocsis Blanka