Krajnyik Cintia: Bárcsak visszaadhatnánk a pedagógusoknak mindazt, amit náluk jobban kevesen érdemelnek meg!

–

A kezdetek

Alig egy éve költöztünk Diósdra, mikor hétévesen iskolába mentem, és bár nem voltunk tősgyökeresek a községben, a hír anyukámhoz is eljutott, hogy óriási szerencsénk van, mert az egyik legkiválóbb pedagógus, Ica néni osztályába kerültem az Eötvös József Általános Iskola és Művelődési Központban. Egy négygyerekes tanító nénihez, aki imádta a lovakat, a természetet, és olyan jóság és szeretet áradt minden egyes mozdulatából, hogy az ilyen emberre mondják, hogy az ég is erre a pályára teremtette. Kislányként rajongásig szerettem, mindennap be akartam neki bizonyítani, hogy értek mindent, amit magyaráz, ittam a szavait. Jó képességű gyerek voltam, úgy mentem elsőbe, hogy már tudtam számolni és olvasni, de Ica néni lehetővé tette, hogy az új feladatokat se akadályokként éljem meg, sokkal inkább kalandnak, ahol az ő segítségével mindig egy-egy lépéssel előrébb kerülök, egyre több mindent sajátítok el. Volt egy apró kis fémdoboza, amibe szebbnél szebb képeket vágott ki különféle újságokból és magazinokból: virágok, gyönyörű tájak, állatok, mesefigurák fotóit, és ha valamit jól csináltunk, sikeresen megoldottunk, kaptunk egy-egy képet, amelyet a saját füzetünkbe kellett beragasztani. Ezek az apró, másoknak jelentéktelen papírfecnik akkoriban a világot jelentették nekem. Nemcsak annak a tárgyi megnyilvánulásai voltak, hogy mire vagyok képes, hanem

minden egyebet is szimbolizáltak, amit az ember egész életében a kapcsolataiban keres: szeretetet, támogatást, elismerést, segítséget, odaadást, gondoskodást.

Ica néni olyan volt számomra, mint a Földanya. Végtelen türelemmel és szeretettel tanította meg nekünk a legelemibb ismereteket, és közben arra is volt energiája, hogy értő figyelemmel szemléljen egy egész osztálynyi gyereket, és az egyéni kompetenciákat és igényeket is felmérje. Így indult el harmadikos korunkban az újságíró szakkör, amelyhez én is csatlakoztam. Ha jobban belegondolok, csak most válik világossá, hogy ami akkor színtiszta szórakozást és játékot jelentett, az mára a hivatásom lett. Az olvasás és az írás szeretetének magva már akkor is élt bennem, de kellett hozzá az én Ica nénim, hogy ebből a magból kis hajtásokat neveljen, amelyeket aztán továbbvihettem magammal a nyolcosztályos gimnáziumba.

Kicsi lány nagy vágyakkal

Kicsit talán mindig is koravén voltam, és meglehetősen felnőttesen gondolkodtam, így amikor anyukám megkérdezte a negyedik osztály elején, hogy szeretném-e megpróbálni a felvételit, és ha úgy alakul, akkor a jövő évet az érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium nyolcosztályos évfolyamában kezdeni, emlékeim szerint a lehető legnagyobb természetességgel vágtam rá, hogy persze. Annak ellenére, hogy fantasztikus osztályközösségünk volt, sok barátom volt, imádtam általános iskolába járni, tudtam, hogy ötödiktől már egyébként is kikerülök Ica néni szárnyai alól, és

hajtott a vágy, hogy új feladatokkal találjam szemben magam egy olyan iskolában, amelynek a nyolcosztályos oktatása különösen jó hírű.

Anélkül, hogy kötelező lett volna, én magam szerettem volna szinte az egész tanéven átívelve szombatonként magyar- és matek-előkészítőre járni, és még otthon is gyakoroltam egy logikai társasjátékkal, hogy a felvételin valóban jól teljesítsek. Sosem éreztem, hogy ezt elvárnák tőlem otthon, hogy kényszerítenének bármire, minden a saját szabad akaratomból történt. Ugyanakkor bennem volt a félelem, mi van, ha kiderül, nem is vagyok olyan okos, hogy bekerüljek egy válogatott osztályba, ahová mindenki úgy érkezik, hogy a saját osztályának legjobbja volt. Amikor az írásbeli felvételiről hazaértünk apukámmal, anyu azt kérdezte: „Na, hogy ment?”, én pedig bánatos arccal annyit mondtam, „Elég rosszul”. Anyukám néhány másodpercig hallgatott, és már éppen kezdett volna vigasztalni, hogy semmi baj, amikor felkacagtam, és azt mondtam: „Csak vicceltem! Elég jól ment!” A szóbelin már nagy volt bennem a vizsgadrukk, a matek résznél a törtekről kérdeztek, én pedig őszintén elmondtam, hogy ezt még nem vettük a suliban. Az egész testemet betöltő öröm és büszkeség áradt szét bennem, amikor a felvételi eredmények kihirdetésénél, ott virított a nevem, Krajnyik Cintia Dóra. Tizenötödikként vettek fel. A középmezőnyben voltam, amire úgy tekintettem, hogy benne van a pakliban, hogy majd csak nagy hajtással tudom tartani a lépést a többiekkel, és ezt el is mondtam otthon, amolyan előzetes jelzésként, hogy eddig ugyan mindenből ötös voltam, de ne lepődjünk meg, ha ezentúl csak hármas-négyes leszek.

Nem így lett. 

Három tanárom volt rám elementáris hatással, amellett hogy szinte a minket oktató tanári kar mindegyikének köszönhetek valamit

Ötödikben és hatodikban volt lehetőségünk latint tanulni, amit Somfai tanár úr, az iskola nagy tiszteletben álló pedagógusa és akkori igazgatója tanított. A legelső órára gitárral érkezett, és ugyanazt a hangulatot teremtette meg, az ismerősség érzését keltette bennem, amit előtte Ica nénivel tapasztaltam meg. Évtizedek óta volt a pályán, már a nyugdíjhoz közel, és még mindig olyan ragyogással a szemében vezetett be minket a holt nyelv rejtelmeibe, hogy alig vártuk, hogy minél több latin szót tanulhassunk meg. A legelső mondat, amit mindannyiunknak fel kellett írnunk a füzetünk legelső lapjára, így hangzott:

„Non scholae sed vitae discimus”, azaz „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”.

Somfai tanár úr legfontosabb üzenete ez volt számunkra, amelynek akkor talán nem is értettük igazán a jelentőségét, de az egyik legnagyobb igazságnak tartom a mai napig. Amikor tavaly – a Covid miatt egyéves csúszással – megtartottuk a tízéves érettségi osztálytalálkozónkat, a Tanár úr nemcsak a gimibe jött el, hogy találkozhasson velük, hanem egyedüliként még az utána lévő vacsorára és iszogatásra is csatlakozott. Őszintén érdekelte, hogy kit hova vezetett az útja, milyen ember vált belőle, bennünk pedig csak tovább fokozódott a tisztelet, ami közel húsz éve az első pillanatban kialakult, ahogy besétált az első latinóránkra.

Az írói ambícióimat sosem ápolgattam tudatosan, de ha visszatekintek, az irodalom- és nyelvtantanárunk, Erika néni jó érzékkel terelgetett nyolc éven át ezen az úton, és nemcsak az órákon, hanem arra sem sajnált az időt, hogy a szabadidejében megnézzen, amikor a színjátszásban leltem örömöm tizenöt évesen. A bemutatónk után, amelyben Molnár Ferenc Liliom című darabjában játszottam a női főszerepet, egy kemény kötetes Shakespeare-könyvet ajándékozott nekem, amelyhez egy kis kézzel írt kísérőkártyát is kaptam, amelybe írt pár sort, és egy kis tulipánokat ábrázoló képet is ragasztott. Nem tudhatta, hogy a tulipán a kedvenc virágom, de végtelenül sokat jelentett ez a fajta támogatás, a gesztus, hogy az ezer teendője mellett elsőséget élvezett, hogy időt szánjon rám. Minden, amit akkoriban a magyar nyelvről és irodalomról megtanultam, hozzá köthető, és az a sok esszé és fogalmazás, amit házi feladatként írnunk kellett,

egy-egy lépéssel mindig közelebb vitt ahhoz, hogy az írás, a gondolataim kifejezése annyira a részemmé váljon, mint ahogy a levegőt veszem.

A matematikát tanító Judit néninél nem volt kecmec. Szigorú volt, nagy elvárosokkal érkezett minden órára, ugyanakkor olyan humorral és szakértelemmel tanított, hogy imádtam az óráira járni, pedig én mindig is sokkal inkább humán beállítottságú voltam, ugyanakkor először nála éreztem valódi stresszt a dolgozatoknál ötödikes koromban. Anyukám aggódott is, hogy nem normális félni egy-egy felmérő miatt, de utólag visszagondolva, nekem ez a fajta megméretés kifejezetten jót tett.

Arra késztetett, hogy küzdjek, hogy megtapasztaljam, nem minden tudás lesz az enyém magától értetődően, van, hogy bele kell adni apait-anyait, hajtani kell, aminek aztán meglesz a gyümölcse.

Ezt a leckét pedig sokkal hamarabb kamatoztathattam élesben, mint azt szerettem volna. 

Hatodikban, az őszi szünetben elvesztettem apukámat, szinte napra pontosan fél évvel később pedig anyukámat. Úgy telt a tanév, hogy kétszer néztem végig, ahogy a rák felfalja a szüleimet, és közben fogalmam sincs, hogy csináltam, a tanáraim hogyan egyengettek az utamon, de év végén kitűnő bizonyítványt vittem haza az évzáróról. Homályosak az emlékeim az ez után következő évekről, de a tanáraim sosem éreztették velem, hogy különleges bánásmódban részesítenének, vagy az engem ért traumák miatt más szemmel néznének rám, és ezért végtelenül hálás vagyok, mert ez – és az a közösség, amelynek a tagja lehettem – hihetetlenül sokat segített abban, hogy ne omoljak össze, ne hulljak darabokra, és ne érezzem azt, hogy nincs értelme az életemnek.

Életem legcsodálatosabb emlékei közé tartozik a középiskolai ballagásunk hete, ahol mindennap szerenádozni mentünk, ahol sírva nevettünk, mert tudtuk, hamarosan el kell válnunk egymástól, hogy kikerülünk abból a biztonságos közegből, amit a gimnázium jelentett számunkra. Valószínűleg a nagy részére egyáltalán nem is emlékszem annak, amit a tanáraimtól útravalónak kaptam, de minden egyes nap hordozom magamban azt a sok segítséget és támogatást, amivel elhalmoztak az évek során.

Bárcsak lenne nekem és a társadalomnak is lehetősége meghálálni, és visszaadni a pedagógusoknak mindazt, amit náluk jobban kevesen érdemelnek meg!

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SDI Productions