„Módszeresen feltéptem az összes sebemet” – Exkluzív interjú Julianna Margulies színésszel

–

Ez a könyv sokkal több, mint egyszerű celebönéletrajz: egy olyan felnövéstörténet, amelyben egyetlen felesleges mondat nincs, csak a lényeg. És noha pletykákat sem találunk a kötetben George Clooney-ról, a történet végeztével egy fikarcnyi hiányérzet sem marad bennünk. Julianna Margulies ugyanis legalább olyan intelligenciával és biztos kézzel navigál saját életének krónikásaként, mint a szerepeiben. A Napsugárlány elmeséli, hogyan tehet rendet felnőttként az ember egy zűrzavaros gyerekkorban, hogyan ismerheti föl utólag, hogy ami komfortos, az nem biztos, hogy jó is egyben, hogyan szakíthat a mérgező szülői mintákkal, és aztán hogyan bocsáthat meg a saját szüleinek azért, hogy végül képes legyen kezébe venni saját sorsát és megtalálni a saját otthonát. Margulies történetének mélyén olyan emberi drámák zajlanak, amelyek sokaknak lehetnek ismerősek. Nekem is azok voltak. 

Talán ezért, talán a színésznő rendkívüli természetessége és egészen megejtő nyíltsága miatt olyan érzésem volt, mintha nem hétezer kilométer távolságból beszélgetnék egy világsztárral, hanem ott ülnék egymással szemben egy kanapén egy barátnőmmel.

D. Tóth Kriszta/WMN: Kifejezetten szemérmes, a magánéletét védő ember vagy. Egészen félelmetes, ugyanakkor izgalmas utazás lehetett ennyire szélesre tárni a közönség előtt az életed kapuját. Milyen érzéseket keltett benned az a pillanat, amikor a szöveg utolsó verzióját kiengedted a kezedből, és átadtad az olvasóknak?

Julianna Margulies: Olyan régóta őrzöm ezt a történetet és olyan régóta dolgoztam rajta, hogy úgy éreztem, itt az ideje elengednem. Abban reménykedtem, hogy képes leszek segíteni mindazoknak, akik hozzám hasonlóan sokáig hordozták a gyerekkoruk terheit, de készen állnak, hogy letegyék végre, és a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Az életünk, a döntéseink a kapcsolataink oly nagy részét a gyerekkorunk határozza meg, az, ahogyan szerettek minket, ahogy reagáltak ránk gyerekként, amilyen az otthonunk volt. Szerettem volna ezzel a kötettel kimondani, hogy

nem kell örökké cipelned a gyerekkorod terheit, nem muszáj benne maradnod az ismerős mintázatokban, meg tudod változtatni, át tudod írni a sorsod narratíváját!

Ami a fogadtatást illeti, egészen megrendítő leveleket kapok, többnyire fiatal nőktől. Az egyik könyvkritikus azt írta, hogy a Napsugárlány egy felnövéstörténet. Igaza van. Az olvasók azt mondják, felszabadító volt nekik arról olvasni, hogy én is tapasztaltam fájdalmat, szorongást, szenvedést, és a történetem azt üzeni, hogy az ember képes lehet változtatni a mérgező mintákon, és átvenni az irányítást a saját élete fölött.

De engem, a nehézségek ellenére, mindig nagyon sok szeretet vett körül, ezért igyekeztem pozitívan keretezni a történetemet, hiszen engem nem bántalmaztak, mindig volt tető a fejem fölött (bárhogyan nézett is ki az a tető), mindig volt egy meleg ölelés, és a szüleim szerettek. Csak épp a körülmények voltak nehezek. Ezért aztán nagyon jólesett, hogy az olvasókat megerősíti és megnyugtatja a történetem. És közben meg is lepi őket. Azt mondják, látva engem a különböző szerepeimben, kialakult bennük egy kép az életemről, arról, hogy milyen ember vagyok, milyen út vezethetett a sikerhez. Aztán, elolvasva a könyvet, meglepődtek, hogy nekem is voltak komoly nehézségeim, számomra is feladat volt elfogadni magam nőként, színészként egyaránt. Meglepődtek…

D. T. K./WMN: …azon, hogy ember vagy.

J. M.: Igen!

D. T. K./WMN: A hírnév egy rendkívül dehumanizáló élmény, különösen azon a szinten, amelyen te éled meg. Olyan messze kerülsz a közönségedtől, olyan nagy a távolság köztetek, hogy a közönség szinte el sem tudja képzelni, hogy te is hús-vér, sérülékeny ember vagy. Bevallom, olvasóként nekem is hasonló élményben volt részem a könyveddel; amikor a kezembe vettem, azt gondoltam, íme, egy újabb világhíresség önéletrajza, aztán amikor befejeztem, nem tudtam felidézni, hogy egyáltalán vettem e levegőt olvasás közben, olyan sűrű, olyan tapinthatóan valóságos a szöveg. És nagyon sok aha-élményt okozott, hiszen a trauma természetéből fakadóan nem válogat – legyél egy nemzetközi filmsztár vagy egy újságíró Magyarországról –, a fájdalom az fájdalom, a veszteség az veszteség.

J. M.: Mindannyian emberek vagyunk. Amikor beküldtem az első kéziratomat a kiadóba, az első reakciójuk az volt, hogy várj, hol vannak a sztorik George Clooney-ról, Pierce Brosnanről, Matthew McConaughey-ről – tehát azokról a férfiakról, akikkel együtt szerepeltem filmekben. Mire én azt mondtam nekik:

„Bocs, gyerekek, ha ti egy pletykálkodós memoárt akartok, akkor rossz lóra tettetek! Az nem én vagyok, aki kitereget.”

Még azt is felajánlottam, hogy visszafizetem az előleget. De végül megegyeztünk, és maradt az én verzióm.

D. T. K./WMN: A könyvben írsz egy tíz éven át tartó, érzelmileg bántalmazó párkapcsolatodról egy kollégáddal. Az ő nevét sem írod le.

J. M.: Nem, mert a történetem nem róla szól, nem az volt a célom, hogy lerántsam róla a leplet. Sokkal inkább az érdekelt, hogy miként viszonyul ez a történet a gyerekkoromból hozott tapasztalataimhoz, a szülői mintáimhoz, és megvizsgáljam, hogy én magam miért gondoltam azt, hogy ezt érdemlem. Ki voltam én akkor? Miért nem tiszteltem magam jobban? Megdolgoztam ezt az élményt, és mára nincs más a szívemben, mint szeretet ez iránt az ember iránt. Jó, mondjuk beszélni nem beszélünk… bár én még azt is megtenném, ha felvenné nekem a telefont.

De komolyra fordítva a szót, nekem az volt az érdekes ebben a történetben, hogy a gyerekkorban tapasztalt élmények, a kapcsolatunk a szüleinkkel, a szerelmeinkkel hogyan hatnak egymásra.

Haragot tartani rendkívül mérgező. Mert ez a méreg szivárog a pórusaidon, ki a nagyvilágba. Amikor belépsz egy szobába, mások érzik rajtad a mérget.

Tudod, én nagyon jól érzékelem az emberek energiáját, és ha egy ilyen emberrel találkozom, nem akarok a közelében lenni. Nekem is vannak a baráti körömben olyanok, akik a mai napig nagyon haragszanak a szüleikre. Amit meg is értek. De ennek a könyvnek az az üzenete, hogy ezen a földön ők az egyetlen szüleid, ezt dobta a gép. Te döntöd el, hogy felnőtt emberként mit kezdesz a haragoddal, hogy milyen kapcsolatot ápolsz velük. Mert a méreg nem fog segíteni az életben. Szóval vagy elfogadod, hogy így alakult, és magad mögött hagyod, vagy megpróbálod feldolgozni a történteket, akár velük együtt. Én azon szerencsések közé tartozom, akinek a szülei mentálisan, pszichésen meglehetősen nyitottak, így hajlandók voltak megbeszélni, feldolgozni a történteket. De az a tapasztalatom, hogy a szüleim korosztályára nem ez a jellemző. Ez a generáció nem feltétlenül érti azt, amit például én kértem a szüleimtől – ami a bocsánatkérés volt. 

D. T. K./WMN: Én azt hiszem, hogy a felnőtté válás egyik legnehezebb része az, hogy szembesülünk a szüleink tökéletlenségével.

J. M.: Igen! Ők is emberek!

D. T. K./WMN: Ahogy mindenkinek, nekik is vannak jellemhibáik, sok mindent elrontanak, és nagyon nehéz ezzel jól szembesíteni őket. Egyrészt azért, mert ez a korosztály máshogy kommunikál az érzéseiről, sőt bármiről, még a platformjai is mások.

J. M.: Mintha egy másik bolygón élnének.

D. T. K./WMN: Nagyjából. És amikor az ember gyerek, akkor úgy nő föl, hogy sokáig nem kérdőjelezi meg őket. Elhiszed a mítoszt, hogy ők vannak az igazság birtokában. Ebből pedig egyszer csak felébred az ember. És ez eltart egy ideig. Te is azt írod, hogy „35 évesen felébredtem”. Szóval, valószínűleg nem véletlen, hogy ez a memoár most, ebben az életszakaszodban tudott megszületni.

J. M.: Abszolút. Az biztos, hogy én ezt korábban nem tudtam volna így megírni. Emlékszem, mennyi nyersanyagot dobtam ki közben, mert nem akartam túlírni, nem akartam, hogy felesleges mondatok legyenek benne. Azt akartam, hogy gyorsan, és – ahogy mondod – levegővétel nélkül olvastassa magát, hogy azonnal fejest ugorhasson az olvasó mindabba, amin átmentem. Arról akartam írni, ami fontos. Ha fiatalabb koromban írtam volna ezt a szöveget, ha például nem mentem volna át azon, amin A férjem védelmében (The Good Wife) sorozat forgatása közben átmentem – amikor hét éven át, egy pici gyerek és egy friss férj mellett megállás nélkül dolgoztam –, akkor nem lettem volna képes hátradőlni, és ránézni a gyerekkoromra egy új, másfajta nézőpontból.

D. T. K./WMN: A könyvben is írsz arról, hogy mi mindent ad az embernek, hogy öregszik.

J. M.: Ahogy öregszünk, megtanulunk… levegőt venni. Megfontoltabbak lenni. Hátrébb lépni. Meglátni a fa mögött az erdőt. Míg korábban benne vagy az erdőben, és csak mész, mész előre. Mint amikor a forgóajtó egy pillanatra megáll, és hirtelen elcsendesül minden; végre meghallod a belső hangodat, ránézel arra, hogy ki vagy, hol vagy, hogy tartasz az életben. Erre képtelen lettem volna korábban.

Ha, mondjuk, harmincöt éves korom előtt írom meg ezt a könyvet, akkor semmi másról nem szólt volna, mint a hibáztatásról és haragról. Ötvenévesen viszont képes voltam meglátni a történetemben a költészetet, a szépséget. A szorongás mögött észrevenni a tanulás ívét.

D. T. K./WMN: Beszéljünk egy picit erről a „kaotikus” gyerekkorról, aminek már az olvasásába is szinte belefárad az ember. Nem tudom elképzelni, milyen lehetett felnőni egy ilyen miliőben, folyamatosan költözve, újabb és újabb férfiak megjelenése közepette, mindenféle biztonságérzet nélkül. Ha felidézed azt a kislányt ott, a káosz közepén, milyennek látod?

J. M.: Hú, de jó kérdés ez, nagyon fontos. Féltem őt.

D. T. K./WMN: Mitől?

J. M.: A káosz egyik fontos összetevője volt az a rengeteg költözés. Az, hogy az anyám elvitt az apámtól, aki ezt hagyta, nem állt ki értem, nem mondta azt, hogy „nem, ő az én lányom is, marad, mert stabilitásra van szüksége!”. Úgy éreztem, hogy senki sem küzd értem.

Ráadásul a nővéreim és én ki voltunk szolgáltatva az anyám teljesen kiszámíthatatlan szerelmi életének. Az otthonunkban jöttek-mentek a férfiak. Nagyon érdekes, hogy kislányként én egy gyerek szemszögéből láttam mindenkit, nagyjából derékmagasságban. Azt a „táncot” is, amit anyánk az épp aktuális hangulata alapján járt az épp aktuális szerelmével. Ahogy a hangulata mindig az aktuális férfitól függött, bizonytalanná tette az életünket. Mindez, plusz az állandó földrajzi mozgás, az ország-, az iskola-, a lakóhelyváltások, egyszerűen félelmetes volt. De akkor nem így láttam még ezt. Akkor csak túl akartam élni. Felvettem a páncélomat. Ezt ma látom már, felnőttként. Ezért tartom fontosnak a terápiát.

Emlékszem, a harmincas éveimben egy pszichológus azt mondta nekem, hogy vegyek elő egy gyerekkori fényképet magamról, keretezzem be és tegyem ki a falra. Azt kérte, hogy minden alkalommal, amikor bántom magam, nézzek rá arra a kislányra, és tudatosítsam: vele vagyok épp gonosz, őt bántom. Azt a kislányt, aki ártatlan, kedves, jószívű. Ez a perspektívaváltás nagyon sokat segített! Épp a minap meséltem erről az anyukámnak, amikor eltörte a kezét – 87 éves, előfordul mostanában sajnos –, és szidta magát miatta. Akkor megkérdeztem tőle, hogy vajon ha én eltörném valamimet, engem is megszidna? Mire ő: dehogy, megvigasztalnálak! Erre mondtam, hogy na látod, anyu, magaddal is így kellene bánnod.

Itt az ideje, hogy megvigasztaljuk a bennünk élő kislányt!

Szóval, ha ránézek a kis Juliannára, ahogy kontinensről kontinensre költözik, figyeli, a férfiak jövés-menését az anyja életében, van akinek, mire kötődni kezd hozzá, mennie kell, van, akit gyűlöl, de marad, és közben: féltem őt.

D. T. K./WMN: Az volt az első mondatod, hogy „hagyj békén!” Ez nem annyira „napsugárlányos”, lássuk be. Az jutott eszembe erről, hogy amikor az ember még kicsi, akkor sokkal nyersebb, őszintébb, mint később, amikor már megtanulja, hogy milyen kompromisszumokra van szüksége a túléléshez, hogyan tudja olvasni az emberek hangulatát, és alkalmazkodni… hogyan lehet „napsugárlány” a túlélés érdekében. Egy gyerek, aki így nő föl, mint te, nagyon sok mentális-lelki pluszmunkát végez.

J. M.: Olyan ez, mint amikor szörfözöl és megpróbálsz fölállni a deszkára, érezni, hogy merre dönt, merre visz a hullám. A szüleim házassága nem sokkal a születésem után megromlott. A nővéreim ezt nagyon is érezték. Mindenki a friss, ropogós kisbabába kapaszkodott. Ez voltam én. Az idősebbik nővérem, aki akkor hatéves volt, magát (is) okolta, és óhatatlanul belehelyezkedett a feladatba: hogyan lehetne kibékíteni a szüleinket? Amikor anyánk elmondta neki, hogy elválnak, úgy válaszolt: „Majd én leszek a férjed, mami.” Hát mekkora felelősség ez egy hatévesen?! Szóval, mindenki belém kapaszkodott, ölelgetett, mert én – szerintük – nem voltam a probléma része. És miközben szerettek, számomra ez szorongató érzés volt. Innen ered az első mondatom.

D. T. K./WMN: Emlékszel az első alkalomra, amikor Napsugárlánynak szólított az anyukád?

J. M.: Nyolc-kilenc évesen mindig mondogatta, hogy „te vagy az én napsugárlányom, a napsugárbabám”, „mindig kisüt a nap, ha bejössz a szobába”, és folyamatosan emlékeztetett: „sosem sírtál, amikor kicsi voltál, csak mosolyogtál”. Bármennyire szépen hangzik is mindez, arra emlékeztet, amit te is mondasz: akkor ez úgy csapódott le bennem, hogy nekem ez a dolgom.

D. T. K./WMN: Márpedig az kemény munka.

J. M.: Nagyon fárasztó. És amikor idősebb lettem, a saját párkapcsolataimban folytatódott ez a minta. Hogyan tehetnék a kedvére? – ez volt a lényeg, sosem az, hogy nekem mire lenne szükségem. Majd, miután sok-sok év eltelik így, egyszer csak felébredsz, és ráeszmélsz, hogy mi miért van, hogyan folytattad az otthonról hozott mintákat. És kimondod: de hát én nem tudok senkit boldoggá tenni, azt saját maguknak kell megoldaniuk! Mint egy szerfüggő esetében: támogathatod, de nem tudod elvenni tőle a függőségét. Szóval, ezért választottam ezt a címet, mert a szülők olyan könnyen aggatnak beceneveket a gyerekeikre, egy-egy gyerekkori tulajdonság alapján – aztán ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy azt hiszik, ez az identitásuk alapja.

Én viszont azt mondom: nem kell, hogy ezeknek a címkéknek élj! Az nem a te címkéd, azt valaki más aggatta rád.

D. T. K./WMN: A színjátszás hogyan simult bele a te utadba? Úgy képzelem, hogy ha gyerekkorában az ember a túlélése érdekében kénytelen tökélyre fejleszteni az érzékenységét, az empátiáját, az ebben a szakmában később kifejezetten hasznára válhat.

J. M.: Olyannyira így van ez, hogy néha azt gondolom, hogy csalok, amikor dolgozom. Hiszen én ezt csinálom, kétéves korom óta: ráérzek emberekre, megfigyelem a viselkedésüket, a mozdulataikat, érzékelem az energiájukat, és később utánozom őket! Sokáig nem is éreztem azt, hogy a színjátszás lesz az utam. Nem mintha nem szerettem volna moziba, színházba járni, hanem inkább azért, mert nem gondoltam, hogy ez egy kellően rangos hivatás volna. Én valami sokkal „okosabbat” képzeltem el magamnak, mint például emberijog-védő vagy a nők egyenjogúságáért küzdő aktivista. De a mai napig elérzékenyülök, ha arra a pillanatra gondolok, amikor mégis színpadra léptem, életemben először, és kimondtam az első mondatokat valaki más bőrében. Felszabadító volt, ahogy elengedhettem magam végre. Óriási ajándék volt. És rá kellett jönnöm, hogy nagyon jó vagyok abban, hogy mások bőrébe bújjak. Mert minden egyes karakteremre képes vagyok ráérezni, empatizálni vele. Ezt teszem gyerekkorom óta! 

D. T. K./WMN: Ezen a folyamaton keresztül – gondolom – saját magadra is rá tudtál látni, más szemszögből. Hiszen egy színész és az általa megformált karakterek között semmivel össze nem hasonlítható kölcsönhatás van.

J. M.: Nagyon sokat tanulok a karaktereimtől! Az egyik első ilyen felismerést a Vészhelyzet (ER) egyik jelenete hozta el számomra. Az első évad egyik epizódjában a karakterem, Carol Hathaway nővér, egy orosz árvát lát el. Emlékszem, hogy mindössze két mondatot mondok ennek a gyereknek, majd – a forgatókönyv szerint: „Hathaway nővér feláll, és elmegy”. Ehhez képest ott ültem, néztem azt a kislányt, akit kézről kézre adtak a nevelőszülők, aki egyik otthonból került a másikba… és elvesztettem a kontrollt az érzelmeim felett. A kamera forgott, nekem ki kellett volna mondanom azt a két egyszerű mondatot, én meg ott ültem és sírtam. Képtelen voltam megszólalni. Még most is könnyezem, amikor erre gondolok.

Ott és akkor úgy tűnt, mintha a semmiből jött volna az a sírás. Miután végeztünk a felvételekkel aznap, beültem az autómba, elindultam haza, és folyamatosan sírtam.

Huszonhat éves voltam akkor, és azt gondoltam: „Nahát, úgy tűnik, sikerült igazán ráéreznem Hathaway karakterére.” De ma már tudom, hogy mi történt: én, Julianna, megláttam magam abban a kislányban.

Ilyen pillanatok előfordulnak a karaktereim megformálásakor.

D. T. K.: Hogyan sikerült ennyire részletgazdagon felfesteni a gyerekkorod élményeit?

J. M.: Először is, a trauma kitörölhetetlen, arra mindig emlékszel. Még akkor is, ha nincs veled folyamatosan a felszínen, de egyszer csak jön valami, ami triggereli, és akkor a legapróbb részletek is előtörnek – az illatok, az ízek, az érintések… És még valami: szinte attól a pillanattól fogva, hogy írni tudok, naplót vezettem. Képzeld, megőriztem mindent, több teli doboznyi naplóm van. És jó néhányat egészen szívszorító visszaolvasni most, felnőttként. Hallom azt vékonyka kis kilencéves hangot, ahogy mondja: „hiányzik az apukám”. Ezek a naplók nagyon fontos útmutatással szolgáltak a könyv írásához. Szenvedés volt elolvasni őket, az igaz, de nagyon hasznos.

D. T. K./WMN: Most először vetted elő újra ezeket a naplókat?

J. M.: Igen! Azóta, hogy megírtam őket, nem nyúltam hozzájuk.

Most módszeresen feltéptem az összes sebemet, keserves munka volt, de a végén megkönnyebbültem. Mintha kiszakadt volna belőlem a fájdalom az univerzumba.

D. T. K./WMN: Az egyik legmegindítóbb mondat számomra a könyvedben az volt, hogy „életem legfontosabb küldetése mindig is az volt, hogy az otthonomat kerestem”. Fel tudnád idézni, mikor érezted úgy felnőtt emberként, a saját életedben, hogy megérkeztél, hogy végre otthon vagy?

J. M.: Hm, azt hiszem, az esküvőm napján. A férjem mellett valahogy mindig otthon éreztem magam. Ő az otthonom. Persze, teremtettünk magunknak együtt egy csodálatos fizikai otthont is, de ha ő nincs benne, az semmit sem jelent számomra.

Emlékszem, ahogy az esküvőnkön elindultam lefelé egy hosszú lépcsősoron, amelynek az alján apám és anyám együtt vártak, hogy az oltárhoz vezessenek…

D. T. K./WMN: …ketten együtt vezettek oltárhoz? Nahát! Ez, ismerve a történeteteket, nem mindennapi pillanat lehetett.

J. M.: Bizony. Azelőtt alig láttam őket egy légtérben, nemhogy közösen vezessenek oltárhoz! Jól megleptem őket, amikor mindkettejüket megkértem erre a feladatra – úgy voltam vele, hogy mindketten kellettek ehhez a pillanathoz, szeretném, ha mindketten jönnének velem. Akkor és ott, abban a gyönyörű kertben, tele gyertyákkal, ahogy mentünk a leendő férjem felé, úgy, hogy miközben már a fiam is ott volt velünk a hasamban, azt gondoltam: ha most meghalnék, már boldogan halnék meg. Mert itthon vagyok.

Szöveg: D. Tóth Kriszta

Kiemelt fotó: Alberto E. Rodriguez / Getty Images