A Vészhelyzet már akkor píszí volt, amikor még azt sem tudtuk, mi az – Egy kultsorozat, ami felmelegítve is jó

–

Az egész úgy kezdődött, hogy Filákovity Radojka a szerkesztőségi csetfolyamban megosztotta velünk a közérdekű információt: a teljes Vészhelyzet-sorozat fent van az HBO Maxon. Szerintem rekordsebességgel altattam el a gyerekeket, hogy minél hamarabb felszállhassak a nosztalgiavonatra. 

Ha kedd, akkor Vészhelyzet

Akkor indult a sorozat, amikor az öcsém született, és épp kertes házba költöztünk 1994-ben. Magyarországon 1996-ban kezdték el sugározni. A ház, hiába, hogy már két éve ott laktunk, szinte teljesen üres volt, évekig tartott, mire bebútoroztuk, szerényen éltünk, fokozatosan rendezkedtünk be. A kanapét és a két fotelt az előző lakásból hoztuk magunkkal, ezeken ültünk azon a kedd estén is, amikor megnéztük az első epizódot. 

Orvoscsaládból származom, így amikor beharangozták a kórházi sorozatot, nem volt kérdés, hogy adunk neki egy esélyt.
Az első perctől fogva imádtuk, és

innentől kezdve ez volt a keddi programunk: a vacsorát a Vészhelyzetet nézve fogyasztottuk el a világosbarna kanapén.

Hogy miért szippantott be minket és nézők millióit gyakorlatilag pillanatok alatt a Vészhelyzet? Elmondom az én teóriáimat…

Aki esetleg sosem nézte volna, annak röviden vázolom, mi a sztori.

A helyszín egy chicagói sürgősségi kórház, ahol nap mint nap mindenféle beteg megfordul, enyhébb és súlyos esetek, különleges sorsok. Ezt spékelik meg a kórházban dolgozók személyes történeteivel. Ez így önmagában még nem nagy kunszt, de a Vészhelyzetnek több szuperereje is van, amik miatt az alaphelyzet izgalmainál messze többet ad.

Michael Crichton forgatókönyvírónak köszönhetően az orvosi és ápolói gárda csupa érdekes és színes karakterből áll. Nem tökéletesek, nem idealizáltak, mind küzdenek a maguk életével, a saját személyes válságaikkal, miközben a munkájuk embert próbáló. 

A karaktereket ráadásul pazar színészgárda kelti életre, így

hamar elkezdünk kötődni a szereplőkhöz, és közben izgulhatunk a betegekért pont úgy, mint ahogy az őket kezelő egészségügyi dolgozók izgulnak. Ott vagyunk velük a műtőben, a kezelőben, érezzük a súlyát annak, amikor elengednek egy beteget, és kimondják a halál beálltának idejét.

Ehhez tényleg kellett a remek forgatókönyv és az olyan színészek, mint a kezdőgárdában George Clooney, Anthony Edwards, Noah Wyle vagy Julianna Margulies (akivel D. Tóth Kriszta nemrég készített interjút). 

A beteg és az orvos is elsősorban ember

A sorozatban visszatérő motívum, hogy mennyire lehet az emberi szempontokat leválasztani az orvosiról. Lehetséges-e pusztán megmentendő betegként tekinteni egy sorozatos erőszaktevőre? Mi történik, ha egy rasszista beteget egy színes bőrű orvossal sodor össze az élet? Meddig szól a beteg érdekeiről, ha egy orvos mindenáron meg akarja menteni? Mennyi tévedés fér bele egy orvos szakmai karrierútjába? Hogyan történhet meg, és mi a következménye annak, ha egy kórházi dolgozó műhibát követ el? Az orvos hibája-e, ha miután közli a halálos diagnózist, a beteg öngyilkosságot követ el? Mit lehet tenni, ha a beteg nem együttműködő, nem akar meggyógyulni?

Súlyos etikai kérdések ezek, amiket rendkívüli érzékenységgel ábrázolnak a sorozatban.

Sokat tanulhatunk az elengedésről, hiszen ha valahol nem lehet mindent befolyásolni, az egy kórház.

Gyakran volt olyan érzésem a sorozat nézése közben már gyerekkoromban is, most meg főleg, hogy ennyi traumát lehetetlen, vagy legalábbis kíméletlenül nehéz feladat elviselni, mint amennyit ezek a kórházi dolgozók megélnek az évadok során. (És ez így lehet a való életben is.) 

Nyilván az izgalomfaktornak érvényesülnie kell, ezért elengedhetetlenek a nagy durranások, muszáj bemutatni extrém eseteket, amelyek olykor viccesek vagy bizarrak (mint például a nő, aki mindenféle tárgyat lenyel, mert szereti, ha megműtik), de van, hogy iszonyú felkavaróak (mint a megerőszakolt kislány, akit behoznak az osztályra). 

A kimondottan stresszes munka velejárója, hogy néha a szereplők megzuhannak, személyes válságba keverednek, de erre szükség is van, másképp nem lenne hiteles, életszerű. Persze akadnak mindenféle szerelmi szálak a kollégák között, emlékszem, hogy drukkoltam anno Carolnak és Dougnak (Margulies és Clooney), hogy végre megtalálja egymás mellett a boldogságot ez a két gyönyörű ember.  

Már akkor píszí volt, amikor azt sem tudtuk, mi az

Manapság a politikai korrektség jegyében rajzolódnak át a film és sorozatkészítés keretei, hogy minden és mindenki reprezentálva legyen, ne sérüljön senki semmitől. De a Vészhelyzet már akkor különös hangsúlyt fektetett a politikai korrektségre, amikor tőlünk, Magyarországtól még fényévnyi távolságra volt a felvetés is. (Hogy ebben mennyit haladtunk azóta előre, nagy talány, de ezt most hagyjuk is.)

Amikor egy leszbikus kamaszlány megszökik az átnevelő intézetből, ahova a szülei küldték el, a sürgősségi vezetője, Weaver doktornő (Laura Innes) felkeres egy melegjogi szervezetet, akik segítenek elhelyezni a szökés alatt megsérült lányt, nehogy visszakerüljön az intézetbe, ahol brutálisan bántak vele. Később pont ez a doktornő szeret bele egy kolléganőjébe, végig megmutatva a coming out folyamatának keservesen nehéz stációit. 

Visszatérő téma a rasszizmus is, és nem csak annyiban, ha a skinheadek nem engedik, hogy egy színes bőrű orvos érjen hozzájuk. Van például egy történetszál, amiben Green doktor (Anthony Edwards) ráébred, rosszul ítélte meg egy betegét, aminek rasszista indítéka volt. Több epizódon keresztül tart a folyamat, amíg erre rájön. Ez azért óriási dolog, mert azt mutatja meg, amit máig nem értenek sokan: gyakran megesik, hogy hiába gondoljuk magunkat felvilágosultnak, toleránsnak, a cselekedeteink olykor mégis előítéletesek. Sokan ezen a gondolaton megsértődnek, kikérik maguknak. Green doki ezzel szemben beismeri, hogy hibázott, és bocsánatot kér. Aktuálisabb a téma, mint valaha.

Aztán: több eset szűrőjén keresztül

olyan fontos témákat vizsgál meg a sorozat mindenféle irányból, mint az abortusz, az eutanázia, a nemi betegségek stigmatizálása, a medikalizáció, a vallás versus tudomány kérdése, a férfiak és nők közti egyenlőtlen szakmai viszonyok stb. Ezek mind-mind ma is releváns témák, persze gyerekkoromban még észre sem vettem, mennyire progresszív ez a sorozat, akkor nem ez volt a lényeg.

Ejtsünk szót a szinkronról is!

Magam is azok közé tartozom, akik nehezen bírják elviselni a szinkronizált filmeket, sorozatokat, egyszerűen mindig úgy érzem, kilóg a lóláb, egy-két üdítő kivételt leszámítva. 

De a Vészhelyzetet szinkronizálva nézem.

Nemhogy nem veszítettek a karakterek a színességükből, de még gazdagodtak is! Olyan színészek hangja hallható a sorozatban, mint Alföldi Róbert, Szabó Sipos Barnabás, Kováts Adél, Józsa Imre és Kálid Artúr. Óriási teljesítménynek tartom, hogy a rengeteg nyelvtörő orvosi kifejezés tökéletes kiejtése mellett magas fokú érzékenységgel tudtak életet lehelni a karakterekbe a hangjuk által. 

Emberi történetek, embertelen hajtás

Nem mindig könnyed szórakozás, de szerencsére az alkotók ügyelnek ara, hogy megfelelő ritmusban azért adagoljanak némi feloldást is. Mindig jó érzés volt nekem is, amikor a szereplők picit fellélegezhetnek, velük mosolyogtam. Érzékletesen ábrázolja a sorozat a hajtást, amiben egy orvos vagy ápoló él, hogy milyen sok áldozatot kell hozniuk, milyen a családtagjuknak, a párjuknak lenni, hogyan hat a munka a magánéletükre, a mentális egészségükre.  

És van még egy szereplő, ami majdnem minden epizódban feltűnik valahogy, valamilyen formában: a halál, ami egyfelől természetes, ám ettől nem kevésbé tragikus. Az élet része, ha tetszik, ha nem. Az is számtalanszor kiderül a sorozatból, hogy nem feltétlenül mindig a halál a legrosszabb forgatókönyv. 

Fogalmam nincs, hogy annak, aki soha nem nézte a sorozatot, milyen, ha most belevág. De ha valaki szereti az izgalmakat, az erős emberi és kórházi történeteket, az mindenképp tegyen vele egy próbát.

Aki pedig hozzám hasonlóan régi motoros, annak szerintem nem kell mondanom semmit. 

Szabó Anna Eszter