Még a karanténidőszakban futottam bele a meglehetősen elcsépelt című Szerelem és anarchia első évadába – ha nem svéd sorozat, talán bele sem pillantok, de aztán utóbb roppant hálás voltam a készítőknek, mert nemcsak hogy sokszor megnevettettek, de el is bájoltak a történettel. Ez elsősorban a rendező-író, színdarabokat is jegyző Lisa Langseth érdeme, aki tele van szellemes ötletekkel, és bár alkalmazza a sablonokat, vannak frappáns húzásai is, és a fekete humor sem áll távol tőle, az olcsó poénkodás viszont igen.

Ügyes húzás volt tőle az is, hogy Ida Engvollt megtalálta: egyszerűen sziporkázik, telitalálat a főszerepre.

Ez a második évadban, ami – rögtön el is árulom – szerintem, felülmúlta az első szériát, még inkább igaz. Még felszabadultabb, még gátlástalanabbul őrült néha, gyakorlatilag nem hiszed el, hogy a szerep nem önmaga. Néha az arcjátéka, egy-egy grimasza, a tekintete sokkal többet mond, mint ami szavak szintjén akár perceken át elhangzik, csodálatosan játszik, lenyűgöző, és nemcsak komikaként, hanem a drámai részekben is.

Aki követte az első nyolc részt, az tudja, hogy egy furcsa játék kapcsán, amelyet a cége fiatal informatikusával, Maxszel (Björn Mosten) játszik,

a negyvenes Sofie-ról szép lassan lehull az összes magára pakolt álarc, és a szigorúság, a fegyelmezettség, a munkamánia, a teljesítménykényszer és a tökéletesség elengedésével visszaváltozik azzá, akit a fiú meglát benne – a szigorúan kordában tartott titkos énje szép lassan átveszi az uralmat.

És immár nem csak a mosdóban meg az irodában gyorsan lezavart maszturbálások jelentenek izgalmat számára a mindennapokban.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Persze a nagy katarzis általában nagy felfordulást okoz, főként, ha az ember sokfelé elkötelezett, elvárások hálójában vergődő középkorú családanya. Mint Sofie, aki hosszú utat jár be, amíg vállalni tudja igazi önmagát, vagy legalábbis önmaga legjobb verzióját a világ előtt. 

A második évad onnan indul, hogy Sofie-nak sikerült új életet kezdenie, a férjétől elvált, új lakásban él, és Maxszel szerelmesek egymásba. Csakhogy a törékeny boldogságot egy pillanat alatt söpri el a gyász: a nő elveszíti egyik legközelebbi hozzátartozóját, és a trauma elég ahhoz, hogy visszavegye a ledobott páncélt, és visszatérjen a régi, merev viselkedési formáihoz.

A válságmenedzsert kezdi el játszani a saját életében, tagad és hárít, harcol az érzelmei ellen, csak meg ne borítsák!

Bezárkózik, a fájdalmat nem osztja meg senkivel, és nem is tűri, hogy emlékeztessék rá, ezért a biztonság kedvéért lepattint magáról mindenkit. Még Maxet is, aki persze semmit sem ért.

Azt, hogy ki tud-e vergődni Sophie a maga építette betonbunkerből, természetesen nem árulom el,

inkább szólnék arról, mi történik közben a kiadóval, és miért nagyon izgalmas ez a sorozat, mert nekem nem a magánéleti szál miatt az elsősorban.

Egy könyvkiadó Sofie és Max munkahelye, amely tele van csodabogarakkal persze, ez nem meglepetés. A cél közös: életben szeretnék tartani a céget, amely menedéke a sok fura fazonnak: íróknak, költőknek, szerkesztőknek. A második évadban több teret kapnak a mellékszereplők, jobban megismerjük a motivációjukat, az életüket, és ez nagyon szórakoztató. Imádtam, hogy a legdögösebb és legszabadelvűbb szereplő egy hatvan (hetven?) pluszos nő volt, és jelentem, az ő testét sem takarták ki intim jelenetekben! (A svédek nemcsak ebben járnak előttünk, de abban is, hogy viccet mernek csinálni olyan témákból is – például érzékenyítés –, amelyeket nálunk még senki sem akar igazából piszkálni, mert lelazulni nem lehet fontos kérdéseket illetően, ha még mindig harcolni kell azért, hogy egyáltalán terítéken legyenek!)

Sofie, a pénzügyi stratéga, és immár kiadóigazgató többek közt kitalálja, hogy A és B kategóriába kell sorolni a szerzőket:

az A listások a sztárszerzők, a B listások meg – mivel nem termelnek sok hasznot – finanszírozzák csak ezentúl saját maguk a könyveik megjelenését. Persze a listázást nemcsak a szakszervezet és a szerzők nehezményezik (a rettenthetetlen Mel Gibsonra maszkírozott idős költőnők tüntetése egy különösen groteszk epizód), hanem Friedrich (Reine Brynolfsson), a kiadó konzervatív szerkesztője is, aki anakronisztikus lovagiassággal küzd az irodalom klasszikus értékeiért és megjelenési formáiért.

Sok izgalmas kérdésen kapnak össze a szereplők, hogy aztán mi, nézők is törjük tovább a fejünket: tényleg, kinél van az igazság?

Be kell-e zúzni egy remek könyvet, mert a szerzőről kiderült valami múltbéli erkölcstelenség, vagy mert, mondjuk, utazgatásra biztatta regényében a gyerekeket, és ezért Greta Thunberg is kiposztolta mint bűnözőt? (Miközben a piramisokat is csodáljuk, bár mai szemmel a munkafelügyelők módszerei nem lehettek éppenséggel etikusak – értetlenkedik Friedrich.)

Kell-e foglalkoznia a szerzőnek egyáltalán a kritikával? Beleszólhat-e egy irodalmi ügynök a tartalomba a profit érdekében, és írathat-e, mondjuk, más befejezést a szerzőjével annak érdekében, hogy megvegye majdan egy streamingcsatorna a megfilmesítés jogát? Tisztességes húzás-e egy szerzőtől divatos autofikciót (önéletrajzírás fiktív elemekkel) írni, és környezete tagjait engedélyük nélkül „felboncolni” benne? És ha szeretője lesz az (idős, befutott) szerzőnek a (fiatal, lelkes) kiadói munkatárs, akkor biztos, hogy előbbi visszaélt a tudás, a tapasztalat hatalmával, vagy ez a vád csak a bosszú eszköze egy kényes pillanatban? (Egyébként Sofie és Max esetében is feltehető a kérdés, etikus-e a kapcsolatuk, hisz főnök-beosztott jellegű a viszonyuk, és jó nagy köztük a korkülönbség.)

A könyvkiadás értékmentés vagy üzleti vállalkozás?

Sofie szerint a második, legalábbis neki ezt a vonalat kell(ene) képviselnie, ha egyre jobban összezavarodik is ebben a szerepében, és hogy megmentse a folyton csődközelben lebegő kiadót, mindenféle korszerű módszerrel próbálkozik: influenszereket édesget magukhoz, szerzőkkel olvastatja fel hangoskönyvvé a saját műveiket, érzékenyítő lektort ültet a szerkesztők nyakába, és befektetők után kajtat egyre képtelenebb helyzetekbe sodorva magát és az embereit.

És amikor már semmi sem segít, akkor stresszoldónak magára ránt gyorsan valakit, vagy lélegezni tanul Gwyneth Paltrow gurujától, ahogy emberek milliói teszik, amikor nem tudnak vagy akarnak szembenézni azzal, hogy valami nagyon félrecsúszott az életükben, ezért fulladoznak.

Vérbő dramedy a Szerelem és anarchia minden szempontból, sok fontos kérdéssel, tabudöntögetéssel – ajánlom figyelmes mazsolázásra és szórakoztató tartalomként egyaránt!

Kurucz Adrienn