Ha elhalmozod a gyereket, alapvető fejlődési lehetőségektől foszthatod meg

–

David Bredehoft és munkatársai 1996 óta kutatják a túlzott kényeztetés pszichológiáját. Az Overindulgence Project keretében több ezer gyereket és felnőttet vizsgáltak, publikációs listájukon pedig negyvennél is több tanulmány szerepel. Az ő eredményeik, következtetéseik, cikkeik alapján igyekszem bemutatni, amit a jelenségről tudni érdemes. 

Mi a túl sok? 

Nehéz dolga van napjainkban a szülőknek, hiszen egy olyan kapitalista berendezkedésben élünk, amelyben központi szerepet tölt be a fogyasztás és annak serkentése. Régóta az a norma, hogy mindenből újabb, jobb és színesebb kell, méghozzá azonnal. A gyerekek még mindig rengeteg reklámot látnak a tévében vagy online, illetve vágynak azokra a játékokra, ruhákra, eszközökre, amiket a kortársaik már megkaptak. Egymás között is mehet a versengés, kinek mije van, mi számít menő, márkás cuccnak. 

Természetes, hogy a szülő, még ha beszélget is ezekről a témákról a gyerekével, többé-kevésbé igyekszik teljesíteni a kívánságait. Hol van a határ a vásárlásban? Mikor kell nemet mondani? És mi van akkor, ha a szülő nem tárgyakkal, hanem dicséretekkel vagy különórákkal halmozza el a gyerekét?

Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, túlzásba estünk-e, Bredehoft és kollégái szerint négy kérdést kell feltennünk magunknak. Minél több és határozottabb igen választ adunk, annál inkább érdemes átgondolni, stratégiát váltsunk-e a jövőben. A négy kérdés a következő: 

• Gátolja-e az elhalmozás, kényeztetés a gyereket a fejlődési feladatai elvégzésében? 

• Aránytalanul sok családi forrást használunk-e fel a gyerek(ek)re?

• Kinek az igényeit elégíti ki, amit teszünk? Fontosabb nekünk, mint neki?

• Káros-e az elhalmozás másoknak, a társadalomnak vagy a bolygónak?  

Három fajtája van

A túlzott kényeztetés első, és talán leginkább szembetűnő eleme az, hogy a szülő túl sokat ad a gyereknek. Túl sokat játékból, ruhából, zsebpénzből, tevékenységekből, táborokból, képernyőidőből, szabadságból, kiváltságokból, és még sorolhatnánk. Olyan dolgokat is biztosít neki, amit a gyerek nem kért, vagy amik nem felelnek meg az életkorának. Folyton ott zsizseg körülötte, holott a gyereknek szüksége lenne az időnkénti leállásra, és arra, hogy megtanulja, hogyan szórakoztathatja saját magát.  

A másik komponens a túlgondozás (angolul overnurturing). Ilyenkor a szülő túlságosan bevonódik a gyereke életébe, túl sokat tesz érte, igyekszik mindent irányítani. Elvégzi helyette a kötelességeit, a széltől is óvja, elszigetelni a frusztrációtól, a stressztől, a csalódástól, szinte megfojtja a szeretetével. Ezzel a hozzáállással viszont akadályozza a gyereket abban, hogy elsajátítsa az önállósághoz szükséges készségeket. 

A harmadik tényezőt a laza keretek, az engedékenység jelentik. A szülő annak érdekében, hogy megőrizze a békét, inkább ráhagy a gyerekre dolgokat. Ha vannak is szabályok, azokat nem tartatja be. Ez azért is baj, mert a keretek – ha néha hadakozik is velük szemben a gyerek – alapvetően biztonságot, kiszámíthatóságot visznek a hétköznapokba. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az extrém mértékű engedékenység tulajdonképpen az elhanyagolás egy formája, amelynek következtében a gyereknek nincsen lehetősége alapvető önkontroll-funkciókat begyakorolni. 

Feljogosítottság, zűrzavar, kevesebb hála

A Psychology Todayen megjelent cikkében David Bredehoft nem kevesebb, mint tizenhat káros következményt mutat be, amely felnőttként is sújthatja azokat, akiket gyerekkorukban túlságosan elkényeztettek.

Az egyik legnagyobb veszély abban áll, hogy noha a gyerekek egocentrizmusa óvodás korban teljesen természetes jelenség, később is megrekedhetnek a saját univerzumuk közepén.

Továbbra is azt hiszik, körülöttük forog a világ, és nehezen képzelik magukat mások helyébe. Kifejlődhet bennük a feljogosítottság érzése, azt hihetik, ők mindenből többet és jobbat érdemelnek, vannak dolgok, amik járnak nekik, és bizonyos szabályok, amelyek rájuk nem vonatkoznak. Mivel a szüleik mindig óvták őket attól, hogy megtapasztalják a tetteik következményeit, ezért nem igazán tudnak felelősséget vállalni, vagy szembesülni a hibáikkal.  

További nehézséget jelenthet az anyagi javakhoz, a külső megerősítőkhöz fűződő problémás viszony. Egy furcsa kettősség alakulhat ki: ezek az emberek egyrészt az általuk birtokolt tárgyaktól várják a boldogságot, fontosak számukra a státuszszimbólumok, ugyanakkor nem értékelik igazán ezeket a javakat. Nem hálásak azért, amijük van, mindig az új termékeket hajhásszák, de hamar rájuk unnak. Gyerekkorukban azt sem volt lehetőségük megtanulni, hogyan tegyenek különbséget a vágyaik és a szükségleteik között.

Nem lehetett részük abban a felismerésben, hogy a legtöbb holmink nélkül valójában simán tudunk élni.

Gyakran akkor is költekeznek, ha nincs hozzá elég fedezetük, így pénzügyi gondjaik lehetnek annak ellenére, hogy az életben inkább olyan külső motivációk hajtják őket, mint a hírnév, a vagyon és a hiúság.  

Sokan félünk attól a szótól: önfegyelem

A túlzott kényeztetés előző bekezdésekben tárgyalt káros hatásai természetesen az emberi kapcsolatokban is lecsapódnak. Az örök elégedetlenség, az alacsony frusztrációs tolerancia, a konfliktusok közös rendezéséről való hiányos tapasztalatok mind oda vezethetnek, hogy ezek az emberek nehezen alakítanak ki jelentésteli kötődéseket. Bár David Bredehoft és csapata más káros következményeket is igazolt – többek között a depresszió valószínűségének magasabb szintjét mérte felnőtt korban –, én most egy olyan jelenséget emelek ki, ami szintén gyakran visszaköszön a kutatásaikban, és amit én magam is nagyon fontosnak tartok.   

Az önfegyelemről van szó, amely poroszos hangzása miatt könnyen viszolygást válthat ki belőlünk, így érdemesebb lehet helyette az önkontroll vagy az önszabályozás kifejezéseket használni. Teljesen természetes, hogy ezek a funkciók kisgyermekkorban meglehetősen kezdetlegesek, sőt, egészen 24 éves korunkig érik a homlokunk mögött található prefrontális kéreg, az ezekért a működésekért felelős agyi terület. Így a kamaszok impulzivitásának, meggondolatlanságának, elterelhetőségének biológiai alapjai is vannak. 

Ugyanakkor lényeges, hogy a gyerekeket fokozatosan hozzászoktassuk ahhoz, hogy célirányosan is tudjanak viselkedni, és saját maguk is képesek legyenek szabályozni a belső állapotaikat. A túlzott kényeztetéssel az az egyik legnagyobb probléma, hogy a gyerekeknek esélyük sincs elsajátítani a késleltetés képességét, így a tanulásban, a munkában sem lesznek elég kitartóak, hiszen mindig az azonnal kielégülést nyújtó ingerek felé fordulnak. Nem fogják megtanulni, hogyan döntsenek, hiszen mindig mindent megkapnak. Nem gyakorolhatják be, mit kezdjenek az unalommal, az egyedülléttel, hogyan kezeljék a negatív érzelmeiket, miként alakítsák ki és tartsák fent a belső motivációját. 

Az önszabályozásra való képesség alacsony szintje azt jelenti, hogy az illető végtelenül ki van szolgáltatva a mindenkori külső ingereknek, az időjárásnak, mások reakcióinak, a lájkok számának, és ez abban gátolja meg, hogy kiegyensúlyozott lehessen. 

Mit lehet tenni? 

Az eddigiekből kiderült, hogy a túlságos kényeztetés összefügg az elhalmozással, a túlgondozással és a laza keretekkel. Ezek olyan problémakörök, amelyek megoldásáról vaskos könyvek születtek, így én most inkább arra térnék ki, amerre szerintem tényleg érdemes elindulni: ez pedig az önismeretünk fejlesztése. 

Nem mindegy, mi áll a szülői működésünk hátterében, milyen félelmeink, tudatos vagy tudattalan indítékaink vannak.

Azért adunk neki túl sokat, mert gyerekkorunkban hiányt szenvedtünk, és a mai napig ezt kompenzáljuk? A cselekedeteink rólunk, a mi múltunkról szólnak, nem a gyerekünk valós igényeiről? Valamiért az a benyomásunk alakult ki, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha tárgyakat ajándékozunk a másiknak? Mindenben tökéletességre törekszünk, így a szülőség is olyan feladat, amelyben maximalisták vagyunk? Azért hagyunk rá dolgokat, mert kevés a segítségünk, és teljesen kimerültünk? Bűntudatunk van, mert kevés időt töltünk vele, így nem akarjuk, hogy az veszekedéssel teljen? Ha feltártuk az okokat, a megoldási irányok is nyilvánvalóbbá válnak majd.  

Emellett természetesen fontos nevelési irányelveket, konkrét praktikákat is elsajátítani. Arról, hogy amikor a gyerekünk dühös vagy ideges, hogyan tudjuk elfogadni, visszatükrözni, megnevezni az érzéseit, és segíteni neki, hogy megnyugtassa magát, miután visszautasítottuk a kérését. Hogyan jelöljünk ki kereteket, világos szabályokat, és biztonságosan ismétlődő rutinokat a gyerek bevonásával. Hogyan támogassuk őt abban, hogy egy-egy cselekedetet összekössön annak lehetséges következményeivel, miként érdemes jutalmakkal és büntetésekkel (sohasem testi fenyítéssel, vagy szidalmazással!) operálni a fejlődése érdekében. Hogyan kérjük számon rajta a feladatait, amelyek elvégzésében közösen állapodtunk meg. Miként tudja tekintetbe venni mások szempontjait, hogyan lehet képes átlátni a viselkedésének, a döntéseinek a többi emberre, a fizikai környezetre és a természetre gyakorolt hatását. Ez rengeteg beszélgetést jelent.  

Ugyanakkor lényeges látni, hogy szülőként akkor tudunk tartós változásokat elérni a saját reakcióinkban, viselkedésünkben, ha minél mélyebbről építkezünk újra. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thanasis Zovoilis