Néhány héttel ezelőtt felkeresett valaki egy ajánlattal: egy frissen bejegyzett pártot kellett volna népszerűsítenem a közösségimédia-oldalaimon. Nem ez volt az első alkalom, hogy valamelyik politikai párt szerepet szánt nekem a kommunikációjában, de ez volt az első eset, hogy valaki azért akart fizetni nekem, hogy olyasvalaki, olyasvalami mellé álljak, amiről alkalmam sincs eleget informálódni, hiszen „legjobb lenne, ha ma döntenél, ki vagyunk csúszva az időből”. 

Valószínűleg sok pénzt kereshettem volna, de sokkal többet vesztettem volna – mondjuk, a hitelességemet mint ember, mint művész, és mint „brand” – amikor pedig ezt a választ az engem felkereső elé tártam, azt felelte: „Ugyan már, téged ott, Görögországban, a kis tengerparti faluban mit érdekel, mit gondolnak rólad mások?”

Ez volt az a pillanat, amikor teljes lett a bizonyosság bennem: jól döntöttem. És olyan jólesett nemet mondani! 

„Légy igenember!” – halljuk gyakorta. Mondj igent a kalandra, az újra, az emberi kapcsolatokra. Az „igenemberség”-et pozitív attitűddel, optimizmussal köti össze a társadalom, míg aki túl sok nemet mond, negatív, pesszimista perszónának lesz elkönyvelve. Emellé társul a mindenféle szakmai körökben oly gyakorta hangoztatott „alapvetés”, mely szerint ha túl sokszor mondasz nemet, előbb-utóbb „nem fognak hívni”. 

Érdekes módon az emberek többsége fel sem ismeri, hogy ha valaki több ízben nemet mondott valakiknek, akkor talán nem is olyan nagy tragédia, ha azok a valakik nem hívják majd többé, hiszen ez idáig csupa olyasmivel keresték meg, amihez az illetőnek nem volt kedve. Már miért kéne rettegnünk attól, hogy többé nem kapunk lehetőségeket, amiket nem akarnánk elvállalni?!

Kicsit olyan ez, mintha nem akarnék ugyan inni, de azért minden második-harmadik alkalommal, amikor kérdeznek, kényszeresen igent mondanék egy pohár italra, mert „mi lesz, ha legközelebb nem kínálnak meg” – azzal, amit eleve nem akartam elfogadni. Persze félelemből, bizonytalanságból, „nem vagyok elég”-ből nemet mondani nem jó – az aggodalom nem jó tanácsadó. Így hát, ha akarunk valamit, de tartunk tőle: nem lesz könnyű, mégis mondjunk igent.

Ha viszont épphogy az igent mondást motiválja félelem, az pont ugyanolyan rossz, mint parázva nemet mondani. 

Idén huszonötödik esztendeje, hogy dolgozom – filmekben, színházban, televízióban, rádióban, íróként, újságíróként, blogger-vloggerként, művészként, szabadúszó üzletemberként, de ezen esztendők során évente legalább egyszer bizonyosan azt mondta nekem valaki, hogy „óriási hibát követsz el, ha ezt a lehetőséget elszalasztod”. 

Csak néhány a sok közül: elutasítottam a lehetőséget, hogy saját élelmiszermárkám legyen – egyrészt mert, mint kiderült, ez azt jelentette volna (és jelenti sok-sok „celebmárka” esetében), hogy egy már meglévő márkát újracsomagolunk a nevemmel, egyéni termékfejlesztés helyett, valamint azért, mert a mogul, aki megkeresett az ajánlattal (és a mellé járó luxuslakással és kocsival), azt kérte, hogy költözzem vissza Magyarországra. Ami sosem kizárt, de így nem. 

Tévés produkciókra gyakrabban mondok nemet, mint igent – egyrészt, mert csak olyan játszhat, amit fel tudunk venni úgymond „tömbösítve”, azaz rövid idő alatt, másrészt, mert a tematika gyakran ellene megy annak, amiben hiszek: mindenféle sütős-főzős műsor felajánlotta, hogy „dolgoznod kell ugyan hússal, tejtermékkel, tojással, de nyugi, neked nem kell megkóstolnod”. Meg aztán szerénytelenség nélkül elismerem, megkérem az együttműködések árát. 

Ez egyáltalán nem jelenti azt , hogy rendkívül gazdag volnék – hiszen mások sokkal kevesebbért megvalósítják azt, amiért én magas árat kérek, és ez az influenszermelókra is igaz. De én nem akarom, hogy minden egyes Insta-bejegyzésem reklám legyen, és nem akarok a hét minden napján kizárólag szponzorált posztokat fogalmazni, fotózni, és forgatni, így hát minden „bocsáss meg, az ügyfélnek ez nem fér a büdzsébe” válasszal legalább annyit nyerek, mint egy „tied a meló”-val. 

Hiszen minden alkalommal, amikor nemet mondok valamire, egyidejűleg igent is mondok: minden másra, aminek energiát spóroltam a „nem”-emmel. 

És ugyanígy, minden egyes „igen”-em azt jelenti: elveszek magamtól valamit – másvalamit, amire igent mondhattam volna. Így minden döntés előtt megkérdezem magam: mit akarok jobban, ezt az úgynevezett „lehetőséget”, vagy a szabadságomat. És a helyzet az, hogy utóbbit többnyire nagyobbra értékelem mindennél.

Mindez persze nem csak a munkára igaz. Lefordítható a jótékonykodásra is – amelyből aktívan kiveszem a részem, egyrészt, mert fontosnak tartom, hogy visszaadjak a társadalomnak abból, amit én kapok, másrészt, mert jó érzés segíteni. Ugyanakkor, ha minden egyes jótékonysági kampány megkeresésére igent mondanék, a közösségi oldalaim mind átváltoznának adománygyűjtő oldalakká, és nem volna időm semmi másra a világon.

A filantróp kampányok felkérései kapcsán a legnehezebb nemet mondani – de miután túl sokszor fordult elő, hogy mindre és még többre igent mondtam, majd végül összecsaptak a fejem fölött a határidők, és a vállalt küldetést egyszerűen nem sikerült idejében teljesíteni, ma már ezekre is nyugodt szívvel mondok nemet, azaz inkább azt kérem: bár nagyon szimpatikus a kezdeményezés, keressenek meg egy következő karitatív projekt kapcsán – most tele van a naptáram. 

És ugyanez igaz az ismerősök, barátok, rokonok hívásaira is: még ha akarnék se tudnék annyit enni, inni, bulizni, beszélgetni, utazni, amennyi ahhoz kellene, hogy mindenki azt érezze, fontos nekem. 

És bár hiszem, hogy minden egyes ember fontos, hiszen mindenkiben megvan a lehetőség, hogy mindannyiunk számára jobb hellyé tegye a Földet, azt az illúziót nem szeretném táplálni, hogy bárki fontosságának mércéje az én figyelmem volna. Aki nélkülem megy bulizni, az is fontos! 

Hozzá kell tennem, éveken, évtizedeken át tanultam, hogy nem kell nekem kávézásról ebédre, majd onnan moziba, majd onnan egy italra, és végül hajnalig tartó dajdajozásra rohannom, csak mert vannak emberek, akik számára a kapcsolat mélysége az állandó igent mondásban rejlik. Sőt,

amikor megtanultam nemet mondani, végre igazán megismerhettem azokat, akiket a barátaimnak neveztem, és nevezek a mai napig. 

Ám a nemet mondás élvezetének legszebb aspektusát a végére hagytam. Ugye, mindannyian ismerjük azt az olykor lélekcincáló érzést, amikor nekünk mond nemet valaki, legyen szó szakmai, vagy személyes ügyről. Ha igazán mélyen megértjük, milyen csodálatos dolog lehet egy „nem”, mostantól minden „nem” „igen”-né változik: ezzel ugyanis megkaptuk a lehetőséget arra, hogy másra használjuk fel azt az időt, energiát, amit az áhított igenre szántunk volna. És lesz helyette más. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Én ebben a hónapban nemet mondtam egy szerkesztői pozícióra egy magazinnál, és nemet mondott nekem egy rendező, aki a filmjéhez főszereplőt keresett. Egyik sem volt könnyebb a másiknál – de mindkettőnek nagyon örülök, mert van, amiben mégiscsak igenember vagyok. Ez pedig a nagy képbe vetett bizalom. Az, hogy a megfelelő pillanatokban kimondott nemek és igenek végérvényesen jó irányba terelgetnek. Ha nem így volna, most nem volnék pont itt, ahol vagyok.

Steiner Kristóf
Kiemelt kép: Czabán Máté