Steiner Kristóf: Ideje így, negyvenévesen eltávolodni az illúziótól

–

„Álljatok le! Elég! Ha folytatni akarjátok, akkor csináljátok rendesen! Elvégre mi volna Madonna, ha nem egy igazi perfekcionista?!” – ez a mondat a Bridget Jones – Mindjárt megőrülök című film egyik emlékezetes jelenetében hangzott el, amikor a főhősnő egy thaiföldi börtönben a Like a Virgin koreográfiáját és szövegét tanítja a cellatársainak. 

A film forgatása óta nagyjából két évtized telt el, a kijelentés pedig időtállóan tartotta magát: Madonna minden szava, mozdulata, szakmai és személyes megnyilvánulása, minden egyes outfitje, és minden nyilvános megjelenése olyan volt, mint a csillagok járása: pontos, káprázatos, egyfelől kiszámítható, másfelől mégis mindig meglepő, ugyanazon a pályán járva, mégsem ismételve önmagát, soha. 

Aztán 2018. december 31-én, szilveszteréjszaka Madonna váratlanul megjelent a legendás LMBTQ-bár, a Stonewall Inn színpadán, és amellett, hogy a – szokásos közönségéhez képest – a maroknyi egybegyűltet meglepte a Like a Prayer eldalolásával, bemutatta az új inkarnációját is. 

Itt állt a világ szeme elé először a „leszarom” Madonna – és bár a földkerekség talán leghíresebb showgirljét gyakran emlegetik popkaméleonként, az új éra az összes korábbinál is emészthetetlenebbnek bizonyult. 

Az évtizedeken át feszes izmokkal, fokhagymafenékkel, és óraműpontosságú, tökéletes koreográfiákkal villogó Madonna „mom jeans”-ben jelent meg, mókázott egy sort arról, hogy fia, David futballistakarrierjének kedvéért Portugáliába költözve „kövér focistamama” lett, majd ő, aki úgy csinált végig egész esztendős turnékat, hogy egyetlen korty alkoholt sem ivott, a színpadon fenékig ürített egy pohár bort. Én pedig arra gondoltam: „Jól teszi – megérdemelte.” 

Aztán elérkezett az a bizonyos hírhedt Eurovision-fellépés, amikor bebizonyosodott, hogy az „I don’t give a fuck” Madonna nem egyszeri és megismételhetetlen inkarnáció, hanem olyasvalaki, akihez hozzá kell szoknunk. 

Én pedig nem győztem bizonygatni a barátaimnak, akik a tenyerükbe temetett arccal állították, hogy egyetlen nem hamis hang sem hagyta el a torkát: „Biztosan valami technikai malőr történt.” És arra fókuszáltam, amit szerettem a fellépésben: a palesztin és izraeli zászló egyesítésére. 

Aztán megjelent egy új nagylemez, a zeneileg egyébként kimondottan izgalmas, experimentális, és bátor Madame X, ezt pedig követte egy turné, amelynek közel annyi utolsó pillanatban lemondott koncertje volt, mint valóban megtartott fellépése. Sosem tudtuk meg pontosan, mi történt, de Madonna kibírhatatlan fájdalomra hivatkozott – én pedig azt mondtam: hatvan felett senki sem várhatja el tőle, hogy úgy énekeljen, táncoljon, teljesítsen, mint akár ötvenévesen.

És értékeltem és szerettem a turnét – amelynek két koncertjét is élvezhettem, de azért elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy mégis mi történt vele a 2016-os Rebel Heart-turné, és a 2019-es, legutóbbi fellépéssorozat között: előbbi még makulátlanul manifesztálta a perfekcionista Madonnát, aki akrobatákat megszégyenítő módon pörög-forog a rúdon, több méter magasról a táncosai karjába veti magát, és tévedhetetlen precizitással énekli végig a dalait és kommunikál a közönséggel. Utóbbi pedig leginkább Marilyn Monroe, Judy Garland, Marlene Dietrich, vagy épp Amy Winehouse utolsó fellépéseire emlékeztetett: a show még mindig megy, a közönség még mindig tombol, de az, aki mindennek a motorja, mintha tétova léptekkel mászkálna ide-oda, keresve a helyét a színpadon, és a világban úgy egyáltalán. 

És kicsit aggódni kezdtem. De megmagyaráztam magamnak, hogy mind öregszünk. Hogy igazságtalan volna elvárni Madonnától, hogy ő ne tegye. Csakhogy az érvelésembe hiba csúszott. 

Mert ha Madonna akár csak egyetlenegyszer is azt mondta volna: „Én most ilyen vagyok, nekem most ehhez van energiám, és így van kedvem, lehetőségem Madonnának lenni”, megnyugodtam volna. De ezzel párhuzamosan az Insta-oldalán egyre szürreálisabb retusált és filterezett fotók jelentek meg, míg végül eljutottunk arra a pontra, hogy az interneten prezentált és a való életben létező Madonna – legyen szó a külsejéről vagy az énekhangjáról – két teljesen különálló entitássá vált.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Madonna (@madonna) által megosztott bejegyzés

Én pedig elkezdtem harapdálni a számat, és hebegni-habogni, mert életemben először, harminc évvel azután, hogy a szívem-lelkem-szellemem őt választotta, és azután, hogy minden sorsfordító válaszút és kétség közepette megkérdeztem magam, „Mit tenne most Madonna?”, csak azt tudtam ismételni a védelmében: „Madonnának nincs szüksége visszaigazolásra és jóváhagyásra másoktól – azt csinál, amit akar!” És bár hittem, és hiszek is mindebben, azon kaptam magam, hogy helyeslem, amit képvisel. 

Talán van ebben valami szép és jó – arra vonatkozóan, hogy így negyvenévesen ideje eltávolodni az illúziótól: létezik ezen a világon olyan ismert ember, akiért „tűzbe mennék”. 

Bár több alkalommal volt alkalmam találkozni Madonnával, természetesen sosem merném kijelenteni, hogy „ismerem őt” – ennek ellenére mindig úgy voltam vele, hogy ő és én kapcsolódunk valamifajta láthatatlan fonallal, ez pedig nyilvánvalóan egyfajta reményteljes spirituális érzés és egy naiv gyermeki rajongás keveréke. 

És bár tudatosan emlékeztetem magam arra, hogy sosem tudhatom, milyen állapotban leszek hatvannégy évesen, így hát nem ítélkezhetek felette, azt is tudom, hogy a személyes barátaim többsége jóval e kor felett van, de akadnak köztük nyolcvanévesek is, akik valahogy sokkal stabilabbnak, önazonosabbnak, és harmonikusabbnak hatnak, mint Madonna a tavalyi VMA-díjátadón, ahogy egyetlenegy mondatot kellett (volna) elmondania, de ebbe is kétszer kezdett bele.

És ezzel megérkeztünk a múlt heti fellépéshez, amikor a kolumbiai megasztár, Maluma oldalán meglepetésvendégként tűnt fel Medellínben, és ahol egyértelműen bebizonyosodott, hogy baj van. Madonna egy olyan dalt énekelt, amelyet huszonkét évvel ezelőtti megjelenése óta több százszor, ha nem több ezerszer énekelt el – ez a Music –, és amellett, hogy fogalma sem volt, mikor kell(ene) belépnie az énekhanggal a zenei alapot kísérve, effektíve halandzsázott, olyankor emelte a mikrofont a szájához, amikor a playback már javában nótázta a sorait, az Insta-storyk alapján a korábban gondosan begyakorolt koreográfiát még szőrmentén sem követte, én pedig nem tehettem róla, de elpityeredtem. Nem azért, mert „az én Madonnám cserben hagyott” volna, hanem azért, mert egyszerűen… féltem. 

Aggódom érte. Úgy érzem, mintha – talán szánalmasnak tűnhet – bennem haldokolna egy darab, mintha egy köteg sejt a testemben, egy dimenzió a lelkemben egyszerre fagyna és égne halálra. 

És amellett, hogy okolom magam, amiért merészelek kritikusnak lenni, nem ismerve a részleteket, mi történik vele, mérges is vagyok a világra.

Haragszom, hogy röhögnek rajta, bőszít, hogy a mai politikailag über korrekt közegben nem szabad leírni, hogy láthatóan küszködik, csak olyasmit, hogy „A botrányokról híres Madonna ismét hozta a formáját”, és egyelőre nem motivál, hanem aggaszt, hogy nincs más lehetőségem, mint megtalálni önmagamban mindazt a stabilitást és bizonyosságot, amelyet hamisan és talán helytelenül, harminc éve Madonnának tulajdonítottam. 

Azt hiszem, még nem vagyok képes az elengedésre – se veled, se nélküled kapcsolatban élek Madonnával. 

És még mindig bízom benne, és hiszem, hogy ahogyan eddig mindig, most is képes lesz a megújulásra. És akármi, vagy akárki is az oka, hogy olyan messzire került attól az érzékfölötti ragyogástól, amit jelentett (nekem), egyszeriben majd azt mondja: „Jó volt kicsit lazítani a gyeplőn, jó volt kicsit eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha feladnám, de most összeszedem magam.” És ahogyan az 1992-es Erotica album, és Sex című könyv publikálását követően, amikor saját bevallása szerint betépve és szétcsúszva járt interjúkra, majd egy hirtelen pálfordulással Evitává érett, és néhány évre rá kinyilatkoztatta pályája legragyogóbb ékkövét, a Ray of Light albumot, most is lesz még új Madonna-éra. 

Ugyanakkor az is lehet, hogy az a halálos lehelet, amit magamon éreztem, amikor az Amy Winehouse végső fellépését idéző déjà vu kerített hatalmába, az újrateremtés útjába áll majd, és ezzel… mindennek vége lesz.

És a rádiók újra előveszik a mellőzött dalait, és azok, akik az elmúlt tizenöt évben azt szajkózták, hogy Madonna már a múlté, örök ikonnak nevezik majd, és újra divat lesz fast fashion cégek pólóira nyomni az arcát, engem pedig majd hívnak a lapok, a tévék, a rádiók, mint a nagyjából utolsó „talpon maradt” Madonna-rajongót, hogy mondjam el, mit érzek, én pedig nem fogom tudni, hogy ha megosztom, ami bennem zajlik, tiszteletlen, hálátlan, igazságtalan leszek-e. 

Nem szégyellem leírni, hogy rettegek tőle, hogy most, amikor végre „felnőttkorba léptem”, mint félárva, tizennyolc évvel az anyám halála után újra elárvulok majd. 

De azt is tudom, hogy bár természetes emberi érzelem, határtalan önzőség is a részemről. Így hát inkább igyekszem arra figyelni, hogy neki, ahogyan az egész, háborúk, járványok, szegénység, gonoszság, kapzsiság sújtotta világnak, csupa jót kívánjak. Igyekszem arra koncentrálni, hogy mennyit kaptam tőle, és továbbra is merem állítani, nélküle nem lennék az, aki vagyok, és nem tartanék ott, ahol tartok. 

Csak már nem kérdezem meg magamtól, hogy „Mit tenne Madonna?”, inkább azt kérdezem: „Mit tenne a legjobbik énem?” – és igyekszem eszerint élni és cselekedni. Fura, hogy fonák módon, végül erre is ő tanított meg – azzal, hogy megszűnt az lenni, akinek képességeit, kvalitásait, kisugárzását mindig a sajátjaim fölé helyeztem.

Azt szoktam mondani: a Mama halála óta a saját édesanyámmá kellett válnom – megtanultam szeretettel és szigorral nevelni önmagam, és megadni magamnak mindazt, amit csak egy anya adhat meg. Bízva abban, hogy – ha oda jutok, hogy botladozni kezd a lelkem – a szeretetteljes aggodalmam és gondoskodó önkritikám önmagammal szemben segít majd, ahogyan ő segítene. Most úgy tűnik, nincs más választásom, mint szépen, lassan, biztosan megtanulni a magam hősének lenni, és határozott megengedéssel kijelenteni: „Bitch… I’m (my own) Madonna!”