–

De miért nem tudunk leállni, és saját magunkat előtérbe helyezni?

Nagyon röviden összefoglalva azért, mert sok szerepkör nem is ad erre lehetőséget. Társadalmi örökségünk, hogy az anyaságba, családfenntartásba bele szokás rokkanni, nem pedig lazán és boldogan végigpiruettezni rajta. És hát bizonyos élethelyzetekben tényleg nem lehet elsőnek lenni az életedben, például kisgyerekes szülőként. (Sajnos azt kell mondanom, hogy az apák esetében ez nem mindig egyértelmű, ami viszont további pluszterhet rak az anyákra.) Emlékszem, a gyerekes barátnőimmel nagyon csúnyán kinevettük azt a gyerektelen ismerősünket, aki az egyikünknek a következő tanácsot adta: amikor beteg, egyszerűen zárja magára a szobaajtót, és pihenjen. Ez egy vagy több kifejezetten kicsi gyerek mellett egyszerűen a vicc kategória a legtöbb esetben. 

Szerintem sokan vagyunk, akik akkor is benne maradunk ebben a „mindig szükség van ránk” szerepkörben, amikor már amúgy nem indokolná az élethelyzetünk, 

hiszen nagyobbak lettek a gyerekek. És persze ugyanez nemcsak szülőként, hanem felnőtt gyerekként, társként, barátként, gazdiként ugyanúgy meg tud történni, csak az még talán ennyi figyelmet sem kap. Másrészt ha a legidősebb lány- vagy parentifikált gyerekként felnőtt emberek közé tartozunk, akkor a gyerekkori traumák és elvárások még egy lapáttal rátesznek erre. „People pleaser” = az ember, akit boldoggá tesz, hogy örömöt szerezhet másoknak, ezért ezt akár a hülyeség határáig képes csinálni. Szerintem

nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, amíg a szerettei nincsenek minden tekintetben alaposan „meggondoskodva”, addig tilos hátradőlni. 

Ráadásul – ahogy Nancy Colier írja – a legtöbben, akik ezt csináljuk, úgy vagyunk vele, hogy ez természetes, ilyen az élet, képesnek kell lennünk rá, hiszen (sok) mindenki így csinálja. Még csak meg sem veregetjük a saját vállunkat, hanem elfogadjuk mindezt természetesnek. 

A nőket sokkal gyakrabban érinti a túlzott szolgálat problémája

Mivel a mai felnőttek még mind egy olyan társadalomban nőttek fel, ahol az erőn felüli gondoskodás, áldozatkészség igazi jutalmazott női erény, nagyon nehéz kikeveredni ebből. Azok a nők, akik nem állnak be ebbe a nem túl szívderítő sorba, gyakran kapják meg az „önző” címkét. De Nancy Colier azt mondja, nemtől függetlenül ha ismerősnek érezzük az eddigi, túladásról szóló sorokat, akkor tegyük fel magunknak a kérdést: miért csináljuk? 

Félünk attól, hogy nem leszünk fontosak, szerethetők, ha nem teszünk meg mindent a körülöttünk élőkért? Vagy az a megélésünk, hogy ha nemet mondunk, csalódást okozunk azoknak, akiket szeretünk? 

Sokan, akik valamilyen módon diszfunkcionális családban nőttek fel, általában valami ilyesmit éreznek. És igazából mind élvezzük, hogy szükség van ránk, ettől érezzük magunkat fontosnak. Ráadásul nagyon gondoskodónak lenni, mindig jó ajándékot adni, felkészültnek lenni, odafigyelni másokra sok esetben azzal is jár, hogy egy csomó pozitív visszajelzést kap az ember. És ez bizony rohadt jó érzés, senki nem akarja elveszíteni. Sok dologgal az a tapasztalatunk (sokszor nem is teljesen alaptalanul), hogy ha mi nem csináljuk meg, akkor nem lesz megcsinálva, így aztán egy kaotikus, félelmetes és ismeretlen helyzet teremtődik általa.

Azért a túlgondoskodásnak vannak negatív következményei is

A cikksorozat szerzője azt mondja, az ember egyszerűen tudja magáról, ha ő is túladó. De ha nem tűnik egyértelműnek, akkor érdemes átgondolni, hogy a fizikai, érzelmi és szellemi fáradtság mennyire érint, és hogy látod, mekkora esélyed van bármelyiket (vagy – őrület – akár mind a hármat) kipihenni. Ha ez lehetetlennek tűnik, akkor egyrészt tudhatod, hogy te is túlgondoskodó vagy, másrészt Nancy Colier azt állítja, hogy mégsem lehetetlen (de erről kicsit később). 

Plusz

akire lehet számítani, arra számítanak is, méghozzá folyamatosan. Egyszer bekerülsz ebbe a kategóriába, és onnantól megtalálnak azok a feladatok, 

amikhez hasonlót már elvállaltál. Ha az a mondás rólad, hogy rád mindig lehet számítani (ami a kedves megfogalmazása annak, hogy te mindig, mindent elvállalsz), akkor téged fognak hívni akkor is, amikor nem konkrétan rád van szükség, csak valakire, aki nem mond nemet.

Énidő, önmagunkról való gondoskodás, önszeretet és más hangzatos dolgok

Egy ideje azért van szó róla, hogy sokaknak szükségük van arra, hogy saját maguknak is örömöt szerezzenek. Emiatt ajánlják az anyáknak is, hogy vegyék fel a teendőik listájára a számukra fontos dolgokat is, mozogjanak, vegyenek egy lazító fürdőt, és a többi. Ironikus módon ez a tanács viszont rendszerint csak szaporítja a teendőiket, hiszen a legtöbben mindehhez azt nem teszik hozzá, hogy először valamit le kellene venni arról a bizonyos teendőlistáról, hogy legyen helyük az öngondoskodó időtöltéseknek is. Hiszen aki a végtelenségig kimerült, az nem fürdősós vízben fog relaxálni, hanem koszosan bedől az ágyba. Ráadásul 

ezek az üzenetek azt sugallják, hogy ha nem foglalkozunk rendesen magunkkal, akkor mi tehetünk a kimerültségünkről

 – írja Nancy Colier. Az „öngondoskodásnak” vannak olyan formái is, amik nagyon nem kívánatosak: napi rendszerességű, figyelemelterelő alkoholfogyasztás, gyógyszerfüggőség, vásárlásmánia, vég nélküli telefonnyomkodás is lehet a listán. Ezek nem valódi öngondoskodások, csupán arra jók, hogy becsaphassuk magunkat velük.

Oké, de hogyan legyünk nem túladók?

Nancy Colier szerint a túlzott adakozási szokás megszakításának első lépése a tudatosság, vagyis az, hogy elkezdjük észrevenni: milyen döntéseket hozunk, és azok hogyan hatnak ránk. Ezzel egyidejűleg fontos, hogy megkérdezzük magunktól, mire van valójában szükségünk, azon kívül, hogy mire neveltek bennünket, mire legyen szükségünk. Persze a gyerekkorunk óta jelenlevő kulturális, társadalmi és gyakran családi narratívát nem olyan könnyű ledobni. Colier szerint ki kell próbálni, hogy mi adja nekünk azt az érzést, hogy gondoskodnak rólunk – mert ez nem egyértelműen ugyanaz mindenkinél. És aztán ahogy jobban megismerjük a vágyainkat és igényeinket, 

érdemes megállni minden egyes vállalásnál, legyen az a közös ajándék beszerzése mások nevében, a szilveszteri menü elkészítése vagy valamilyen extra feladat a gyereked oktatási intézményében, és megkérdezni: „Megtehetem, hogy nemet mondok?”

És utána azt is: „Jól tudom magam érezni, ha nemet mondok?” Emellett nem elég feltenni a kérdést, de hajlandónak kell lenni arra is, hogy nemet mondjunk, és utána képesek legyünk jól lenni. 

„A mese az elszállt idő vállán keletkezik, de a jelenben érvényes üzenetet mond”

WMN Life – 2023. december 23. – TD

Colier szerint a következő lépés a túlzott adakozás gyökereinek feltárása, hogy megtudd, miért olyan fontos neked mindig adni. Nem elég kérdéseket feltenni, a viselkedésen is változtatni kell. Hát mi ez, ha nem egy eszményi újévi fogadalom! Nancy Colier leírja a saját példáját erre: „Emlékszem, amikor először mondtam nemet bocsánatkérés, történet vagy indoklás nélkül. A lányom iskolájában egy osztálytárs anyukája felkért, hogy vezessem az iskolai karneváli bizottságot, én pedig egy egyszerű választ adtam: »Nem, nem fog menni.« Zavartnak tűnt, és megkérdezte, mi az oka, mire én kedvesen válaszoltam: »Mert nem akarom.« És ennyi volt. Nem csatoltam hozzá szívből jövő bocsánatkérést, bonyolult magyarázatot, indoklást vagy bármi mást. Nem kezdtem más lehetőségeket ajánlani neki a probléma megoldására. És ebben a kissé kínos csendben nem túlzás azt állítani, hogy egy új én született. És vele egy új élet.” Azt azért Colier is elismeri, mindez cseppet sem könnyű, rengeteg intelligens és kulturált ember küzd a nemet mondással, hiszen a legtöbbünket éveken át szocializálták arra, hogy az indoklás nélkül „nem” nem opció. Pedig de. Ti mit gondoltok erről?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / GeorgePeters

Tóth Flóra