„Ez nem összekaristolás, nem lázadás, nem valami bizonyítása. Ez csak én vagyok” – Egy újabb tetoválás margójára

–

Nem ez az első tetoválásom

A legelsőt érettségire ajándékoztam magamnak, a koppenhágai A kis hableány szobra került a lábfejemre. Később

lett „sürgősen, most azonnal, olcsón kell” tetkóm is, olyan is lett, került is rá egy takarás nem sokkal később.

Aztán háromévnyi szoptatás után jött a következő ajándék magamnak: egy újabb hablány, de már babával a mellén, az alkaromon. Lett később barátnős egyentetoválás is az oldalamon és a bal alkaromon pedig a megerősítés: „minden fasza”. 

De ezekről már írtam nem is olyan rég.

A legutóbbi tetoválásom viszont azt kell hogy mondjam, különb mindnél,

mert ebben benne van az én szívem-lelkem és a tetoválóművészé, Jakócs Dorottyáé is. Évekkel ezelőtt épp maratoni szoptatásban voltam, még csak pár hónapos volt a kislányom. Görgettem az Instagramot, amikor megláttam Dorka egy frissen készült tetoválását, és azonnal ráírtam, hogy te jó ég, amint abbahagyom a szoptatást, el kell mennem hozzá! (Sokan nem tudják, de szoptatás és terhesség alatt nem ajánlott tetováltatni, például azért, mert olyankor a hormonok hatására máshogy gyógyulnak a sebek, amik hajlamosabbak elfertőződni is.) Jól meg is beszéltük, hogy amint eljön az idő, belevágunk. 

Évek teltek el, történt egy csomó minden, zajlott az élet, pandémia, belső munkák, traumafeldolgozás, testkép- és személyiségfejlődés, életváltozások, na meg jött egy háború is. 

Szépen összeállt a kép.
Persze picit zavaros volt eleinte, emlékszem, a hivatalos „felkérésnél”

valami ilyesmit írhattam, hogy szeretnék egy magát takaró nőalakot szomorúfűzhajjal, meg bálnát, meg galaxist, vizet, növényeket, holdat, ő pedig visszaírta, hogy már most imádja, és elkezdtük az ötletelést.

Egyik éjjel megszállt az ihlet, és felskicceltem egy random Zooey Deschanel-fotóra a vázlatot. A szoptatást addigra jó pár hónapja abbahagytam, szóval már csak a megfelelő időt kellett kiválasztani. A húsvéti szünet első pár napjára a gyerekek lementek a szüleimhez, így minden adott volt.

Az enyhe kifejezés, hogy izgatottan vártam a nagy alkalmat

Na mármost eddig mindig inkább úgy ment, hogy volt egy minta, amit kiválasztottam, a tetováló variált rajta valamennyit, aztán felvarrta. Nem voltam ennyire involválva. Vagy legalábbis ennyire nem volt komplex a minta. Ez alkalommal a varrást megelőzően három órán keresztül nézegettük az elrendezést, az arányokat, mi hol és hogyan legyen. Minden részletnek jelentősége volt.

Én pedig közben maximális biztonságban éreztem magam, és a készülő művet. 

A nőalakban, aki magát takarja, nyilván benne vagyok én is. De nem szégyenlős az arca, bizakodó inkább, a maga módján. Nem gyűlöli magát, még ha az önszeretettel még van is dolga. Erőt sugároz, kifelé is és magának is. 

A szomorúfűz a kedvenc fám, apa anno ültetett is nekem egyet, csak egy szimpatikus szomszéd kiásta. Később is ültetett egyet, de arról meg egy kertész döntött úgy, hogy likvidálni kell a kertünkből, sose derült ki, miért. Az univerzummal való kapcsolatomról írtam már, nagy hatással volt rám az, hogy elkezdtem bízni abban, hogy van egy nálam nagyobb erő, ami igenis mellettem áll.

A bálna külön történet. Egy Disney Nature természetfilmben láttam először bálnát önfeledten „ugrálni”, tobzódni. Azt hiszem, épp terhes lehettem a lányommal, szóval tomboltak a hormonjaim, de az érzés azóta sem változott. Annak a látványa, hogy egy ilyen elképzelhetetlenül óriási állat is tud a gravitációval dacolva pancsolni, valami hihetetlen élmény volt. Az öröm valahogy univerzálissá vált. A bálna is képes önfeledten játszani: ez örökre beégett a tudatomba. Ahogy az éneke, a kecsessége is, és az, ahogy a kicsinyével összefonódva szeli a végtelen habokat.

A minták mögöttes tartalma egy dolog. De hogy az egésznek lelke legyen, ahhoz már a tetoválóművész szíve, keze, tehetsége kell. 

Nem fájt különösebben a varrás

Sose szokott, csak egy idő után elkezd sok lenni az inger, elfárad a bőröm, és én is. A csontoknál jobban fáj, de egyébként egészen hozzá lehet szokni ehhez a fájó bizsergéshez. Eddig csak a hátammal éltem meg azt, hogy öt óra után azt mondtuk a tetoválóval, most pihenjünk pár hetet, mielőtt folytatnánk a maradék nagyjából három órát.

Közben megérkezett a barátnőm is, akivel meg is beszéltük, hogy

ez az egész művelet és maga a fájdalom is hasonlatos a szüléshez. Ez is jófajta megpróbáltatás, mert minden kínzó másodperc közelebb visz a célhoz. 

Persze nyilván a sajgás mértéke  cseppet sem hasonlít, de az analógia tényleg nagyon hasonló. És egy jó tetováló olyan, mint egy jó orvos–szülész–dúla együtt. Végigkísér, figyel rád, mert tudja, milyen fontos számodra, aki/ami épp születik és aztán elkísér egy életen át. 

Sokan nem értik, miért karistolom össze magam

Azt is mondták már nekem, hogy stílusidegen a tetoválás, nem illik hozzám, mert én ennél finomabb lelkű vagyok. Hát, nem tudom, mi az összefüggés, ezt még mindig a sztereotípia táplálhatja, miszerint a tetováltak kéz a kézben járnak a kígyós-koponyás pólókkal és a hörgős zenékkel. A családom már tudja, hogy az én hófehér bőröm bizony egyre csak gyűjti a műveket, ahogy anno Sárközi Zsolt tetoválóművész mondta nekem (ő a hátamon lévő páva alkotója):

Az emberi bőr a legszentebb vászon. 

Annyira sokszor éreztem azt, hogy a testem, a bőröm belekényszerít helyzetekbe, amiket nem akarok, hogy a tetoválásokkal hozzá tudom tenni a képlethez a magamét.

Persze, ebbe is bele lehet kötni, ha valaki nagyon akar (és olyan nyilván mindig van).

Számomra ez is egy tanulási folyamat

Körbejelölni a határaimat, meghatározni magam, a kereteimet, a valómat, ami igazán én vagyok és nem csak egy test, egy alak, ami olyan, amilyen. Nekem kellenek azok a minták, alakok is, amik, mint a ráncaim, a történetemet jelölik, amik árnyalják a történetem.

És bár van olyan tetoválásom, amit ma nem (így) varratnék magamra, mégsem bánom, mert ezek az én döntéseim, az életem részei a botlásaim is, és az is, hogy mit kezdek velük. 

Szokás ezzel viccelődni, de tényleg így van: aki egyszer ráérez a tetoválás ízére, az nem tud, nem akar többé leállni. Erre én sem tudok rácáfolni. A bőröm tele van lehetőségekkel (és hellyel), az élet pedig kérdésekkel, történetekkel, érzésekkel, jelenségekkel, amiknek örök életet lehet adni. Dolgok, amiket nem akarok elfelejteni, amikre napi szinten emlékeztetni szeretném magam. És tudom, ennek ezer más módja van, amihez nem kell tű és tinta.

Nekem erre van szükségem. Igaz, kiserken közben a vér, fáj, és utána napokig sajog, de

a tetoválás csodája az is, hogy közben képes gyógyítani is. Segít lapozni a következő fejezethez.

Ez nem összekaristolás, nem lázadás, nem valami bizonyítása. Ez én vagyok. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak