Tetoválások és a művészetterápia tanulságai: így kapcsolódhatnak össze
Na és mit jelent számodra ez a tetoválás? – szegezik nekem a kérdést, mikor kivillan a ruhám alól egy-egy minta, én pedig ilyenkor hosszas fejtegetésbe kezdek az adott motívum sztorijáról, lélektani jelentőségéről. Egyelőre nincs nehéz dolgom, minden tetkómról van mesélnivalóm bőven. De mi lenne, ha egyszer felvarratnék valamit csak azért, mert tetszik? Egyáltalán, van olyan, hogy „csak tetszik?” Ezt a témát járja körbe Takács Dalma, aki természetesen ezúttal sem tudta kihagyni a cikkből a művészetterápiás perspektívát.
–
Jövő kedd, délután öt. Egy hónapja a naptáramban az időpont, úgy várom már, mint gyerekként a Mikulást. A Pinterestem tele az elmentett tetoválás-inspókkal, jön róluk az értesítés, ha kell, ha nem, a tetoválómat pedig úgy sorozom üzenetekkel, mintha én lennék az egyedüli vendége. Ez lesz a kilencedik tetoválásom, mégis mindig úgy megyek, mintha teljesen szűz lenne a bőröm – biztosra akarok menni, hogy jó művészt, jó mintát, jó időpontot, jó testtájat választottam – és leginkább, hogy 15 és 35 év múlva is úgy fogom majd szeretni, mint kedden délután ötkor.
Őszintén szólva mindig irigyeltem azokat az embereket, akik lazán, akár egy átbulizott fesztiváléjszaka eredményeképp képesek felvarratni magukra valamit. Szeretnék és szerettem volna magamra ennyire spontán és jelenben élő emberként gondolni, mégis az ellenkezőjét tapasztalom. Hihetetlen, de még amiatt is képes vagyok szorongani és elvárásokat pakolni magamra, ami ténylegesen a saját döntésem. De azt hiszem, az utóbbi időben valami változásnak indult.
Még a tetoválásokhoz is elvárás tapadt
Anyám azt mondta, 18 éves koromig gondolni se merjek erre. Hát, gondolni azért mertem, és bár a szülői szigor akkor a legeslegnagyobb ellenségemnek tűnt, a legőszintébb hálával tartozom anyámnak, amiért megakadályozta, hogy rám kerüljön 16 évesen például egy egész hátas, üvöltő fejekből álló minta. Vagy az angyalszárny carpe diem-felirattal a csípőmre. Vagy, mondjuk, az első, és természetesen utolsónak hitt szerelmem pengetőjének körvonalai. Hagyjuk is. Egy szó, mint száz – valahogy kiskoromtól kezdve nyilvánvaló volt, hogy ez egy felelősségteljes döntés, a számba volt rágva, hogy EZ BIZONY OTT MARAD ÖRÖKRE, éppen ezért nagyon, ismétlem, NAGYON fontos, hogy valami olyan jelentőséggel bírjon, ami örök érvényű lesz. (Ugyebár, ki mit gondol annak 16 évesen.)
És hát mi az, ami igazán fontos és örök érvényű lehet? Most tényleg csak azt varrathatom magamra, ami biztos, szóval anyám és apám arcképén kívül úgy nagyjából semmit?
Johnny Depp egyszer tett egy olyan patetikus kijelentést, miszerint a teste egy könyv, a tetoválásai pedig a könyv történetei, és ezt nagyon sokáig magaménak is éreztem. Ha megkérdezel, bármelyik tetoválásomról képes vagyok hosszasan filozofálni.
Sosem lett volna elég merszem azt mondani: ez egyszerűen csak tetszett – valamiért azt gondoltam, ez így önmagában felszínes, és bizonyára csak az varratna magára valamit szimplán az esztétikai minősége miatt, akinek nincs elég mondanivalója.
De van-e olyan egyáltalán, hogy valami „csak” tetszik?
Ahogy belépett az életembe a művészetterápia, 180 fokot fordult velem a világ – bizony, még a tetoválások terén is. Ahhoz, hogy ezt jól átadhassam, engedjétek meg, hogy egy picit meséljek a módszerről. A művészetterápiának két formája van: aktív, amikor a résztvevők alkotnak, majd közösen értelmezzük az alkotásukat, és passzív, amikor a résztvevők befogadóként tekintenek egy alkotásra (lehet ez festménytől kezdve táncelőadásig bármi), és az ahhoz kapcsolódó asszociációikat, emlékeiket, szubjektív megéléseiket tárjuk fel. Mint az utóbbi példából jól látszik, itt nem az alkotásé, hanem a befogadóé a főszerep –
Van Gogh napraforgói jelenthetnek 20 különböző dolgot 20 különböző ember számára, és az értelmezések mindegyike teljességgel helytálló, csak épp másik szemüveglencsén keresztül értelmezendő.
Abban, amit én gondolok a Van Gogh-képről, nem csak a tetszésem vagy nemtetszésem van benne. Benne van mindaz, amit gyerekkoromtól tanultam a „szép”-ről, amilyen érzést (vagy akár tudattalanul rögzült emléket) felelevenít bennem egy adott szín, amilyen hatást kelt bennem az impresszionista vonalvezetésre jellemző töredezettség.
Aztán lehet, hogy az én percepcióm köszönőviszonyban sincs Van Gogh elképzelésével – de ez csak akkor lenne fontos, ha nem a művészet lényünkre gyakorolt hatását vizsgálnánk, hanem egy művtöris szigorlaton próbálnánk átevickélni.
Na de, mielőtt megvádolnátok, hogy elkalandoztam, ugorjunk most egyet vissza. Amikor a Pinterestet görgetve feljön az a rengeteg-rengeteg, elképesztő vonalvezetésű line-art tetoválás, és bennem megjelenik a visszautasíthatatlan hívás, hogy magamra varrassak valami hasonlót, vajon felszínes döntést készülök-e meghozni? Eggyel tovább megyek: valóban csak az esztétikáról, a szép iránti vágyról szól az, ami iránt vonzódást érzünk? Egyáltalán, mi az istenért használok olyan pejoratív kifejezéseket valamire, mint hogy „felszínes”, csupán azért, mert az elsőre a szemre hat, és csak aztán a lélekre?
A művészetterápiás gyakorlatok során azt tapasztaltam, nincs olyan, hogy „csak úgy tetszik”.
Ami tetszik, az mesél rólam, az egy kicsit én is vagyok, és akár olyan sztorikat is tartalmaz, amiket talán saját magamról sem tudok. Ezt pedig nem veheti el senki, még az a tény sem, hogy a Napraforgók iránt további hétmillió ember is rajong. Ha mind a hétmillióan kitennénk a falunkra a festmény egyes replikáit, akkor az hétmillió különböző falfelületen, hétmillió különböző bútor között, hétmillió megvilágításban kapna hétmillió újabb és újabb jelentést.
Egyéniséget megengedést keresni a trendek között
Persze fontos látni, hogy tetoválástrendek jönnek és mennek, és az aktuálisan felmerülők mindig az adott korszellemhez igazodnak egy kicsit: emlékszem, 15 éve mindenki ölt-halt a rockabilly fecskékért és csillagokért, aztán egy kicsit belebolondultunk a vízfestékes motívumokba meg a geometriába, most meg itt ez a minimalista line-art őrület, ami – be kell látni – tényleg nagyon szép és elegáns mintákat ad ki.
Vékony a jég aközött, hogy felüljünk minden divathullámra, és aközött, hogy elfogadjuk a puszta esztétikában rejlő szépséget, és közben megtaláljuk azt, ami évek múlva is nekünk szól – azt gondolom, szinte kivédhetetlen, hogy ne hibázzunk.
A tetoválásaim közül egyet sem bánok, de több olyan is van, amit ma már máshogy csináltatnék meg. Hogyan is várhatnám el ennek az ellenkezőjét, ha egyszer az első mintám óta 11 év telt el, és nemhogy a tetkók vonalvastagságáról, de még a rántott csirke ízéről is máshogy gondolkodom azóta?
És hogy miként próbálok kikeveredni az újabb és újabb tetoválások iránti vágy, saját személyiségem változásai, a trendek árnyékai, valamint a szimpla esztétikum útvesztőjéből? Nos, egyrészt minden újabb mintát hosszasan megfontolok (ha nincs elsőre látható jelentése, akkor csak abból a szempontból, hogy egy hónap múlva is tetszik-e), valamint megengedőbb attitűdöt tanúsítok magam felé. Szóval hadd legyen mégis igaza egy kicsit Johnny Deppnek: az életünk történetét bemutató könyvbe nem csak makulátlanul és stílusosan mívelt kalligráfiák kerülhetnek be – igenis odafér az is, ahogy 17, ahogy 22, vagy ahogy 28 évesen gondolkodtam a világról, az értékekről vagy akár az esztétikáról is. Alig várom, hogy sercegjen a bőröm a bűvös kilencedik alatt, és tíz, majd húsz év múlva, a testemet a tükörben szemlélve eszembe juthasson, mit is érzett ott és akkor, csütörtökön ötkor a 28 éves Takács Dalma.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Counter
