„A nyugdíjasotthonban majd együtt rázhatjuk a löttyedt tetkóinkat!” – Egy tetovált nő válaszai a legtipikusabb kérdésekre

–

A legelső tetoválásomat érettségire kaptam magamtól

Sikerültek a szóbelik, én pedig fogtam magam, és bementem „Lacához”, kezemben a koppenhágai Kis hableány szobor képével. A lábfejemre került a mű, és én végtelenül boldog voltam. Évekkel később a hableányt egy páva követte a lapockámra, de nem sikerült túl jól, úgyhogy takarásképpen idővel a kis pávára egy jóval nagyobb páva került. Aztán gyereket szültem, szoptattam majdnem három évig, tehét az elválasztáskor úgy éreztem, jöhet a következő. Mármint tetoválás. Majd aztán az újabb gyerek is és az újabb elválasztás, ami után ismét egy tetoválószalonban találtam magam. 

Ez a fenti bekezdés tizenöt évet foglal magába, így azt hiszem, gyűjtöttem némi tapasztalatot azzal kapcsolatban, hogy milyen kérdésekkel és miféle tekintetekkel találja magát szemben az, aki varrat.

Kezdjük az első és legtipikusabb érdeklődéssel:

„Nem félsz, hogy megbánod?”

Érdekes, soha semmilyen más, fajsúlyos döntésemnél nem kérdezték meg ezt tőlem. Sem akkor, amikor összeköltöztem a pasimmal, és akkor sem, amikor úgy döntöttünk, gyereket szeretnénk. Akkor sem, amikor igent mondtam neki a lánykérésre, és még akkor sem, amikor azon vacilláltam, felmondjak-e a munkahelyemen, vagy sem. De a tetoválás esetében ez a numero uno kérdés, mintha kötelező lenne. 

Eleinte azt válaszoltam ilyenkor, hogy nem, nem félek. A kérdezők pedig szinte örültek ennek a válasznak, mert lehetett azt mondani, hogy „hááát, te tudod”. Maradtak a nyeregben, én meg a hebrencs kis hippi szerepében. 

Viszont így, évekkel később már teljesen máshogy állok az egészhez. 

Ugyanis (spoilerezek) az életünk dugig van és lesz döntésekkel. Véglegesekkel is. Döntünk jó, rosszul, és megeshet, hogy nincs jó vagy rossz döntés. 

Ma már azt válaszolom: nem félek. Megbánni sem fogom, de az lehet, hogy egy idő után már nem azonosulok vele. Ez abszolút előfordulhat, hiszen változunk. Belekalkuláltam.

Frissen érettségizettként még élénken élt bennem a gyerekkori mániám, a kis hableány. Ennek a korszaknak a lezárása volt az a tetoválás. Akkor, 2006-ban. A szoptatás abbahagyása utáni első tetkóm is hablány volt, de már más kontextusban. Mert akkor már más stílusban és más szimbolikákban gondolkodtam. A páva a lapockámon szintén egy korszakot, sőt, egy konkrét napot jelképez, semmi köze a jelenemhez.

A tetoválásaim az életem legmeghatározóbb élményeit jelzik, egyik sem katalógusból kiválasztott random nonfiguratív motívum, amiről azt sem tudni, mit jelent. De ez utóbbival sincs feltétlenül baj, a férjemnek is van egy ilyen a vállán, és ma már nyilván nem varratna magára ilyet, lehet, hogy majd csináltat is egy takarást rá, ám addig sem bánja. Mi értelme lenne? A tanulságokat rég levonta, és ez a – mondjuk úgy – „hibás” döntés hozzá tartozik. A története része az a pillanat is, amikor rábökött erre a mintára. 

„Nem félsz attól, hogy ronda lesz, ha megöregszel?”

Hát, hol kezdjem?! 

Ennyi erővel azt is kérdezhetnék, hogy nem félek-e attól, hogy ronda LESZEK, ha megöregszem. Tetoválás ide vagy oda, a bőröm ráncos lesz, és kész.

Régen sokat vicceltem azzal, hogy nyugi, előre gondolkodom, a hasamra delfint varratok, és ha terhes leszek, lehet belőle bálna. Végül ezt nem játszottam meg, de nagyjából ennyire veszem komolyan a kérdést.

Tetszik vagy sem, tetkóktól teljesen függetlenül öreg és ráncos leszek, és őszintén remélem: megérhetem azt, hogy azon mélázzak, biztos jó ötlet volt-e az a teljes karos tetkó, ami akkorra már nyilván lötyögni fog.

Remélem, ez lesz életem legnagyobb problémája. Arról nem is beszélve, hogy a nyugdíjasotthon, ahol akkor lébecolok majd, dugig lesz más tetovált kortársaimmal, szóval majd legalább együtt rázhatjuk löttyedt tetkóinkat a járókeretes bulikon.

„Nem félsz, hogy hátrány ér a munkádban?”

Egész hihetetlen, de mintha az egész tetováltatás témakört valamiféle félelem dominálná… „nem félsz, hogy…?” – így indul a legtöbb kérdés.

Ezen a felvetésen is csak nevetni szoktam. Nyilván, ha valaki óvó néninek készül (Magyarországon, mert külföldön egyesek igencsak meg lennének lepve, hogy ki mindenki lehet tokától-bokáig kivarrva), ne a homlokán örökítse meg megboldogult nagymamája emlékét, de alapvetően normális országban (…) ez nem befolyásolhatja az ember karrierjét. Emlékszem, amikor a férjem munkát keresett Berlinben, és a családom aggódott, hogy vajon nem a nagy szakálla és a piercingje miatt tudott-e olyan nehezen elhelyezkedni. Ehhez képest az amúgy rendkívül konszolidált és a cseppet sem hipszternegyedben lévő nőgyógyászati rendelőben a recepciónál egy olyan csaj ült a pultban, akinek az egész nyaka tele volt tetoválva, szájpiercingje volt, és az ujjain feliratok díszelegtek. 

Aki ezen aggódik, annak tényleg javaslom, hogy picit jobban nyissa ki a szemét, mert nem nagyon van már olyan szakma, ami kizárná a tetoválás műfaját. 

„De nem fááájt?”

Itt az aduász, a fájdalom. 

Hogy fájt-e? Ja, volt, hogy fájt. De egyik alkalommal sem a fájdalom dominált. A legutóbbi alkalommal például egész konkrétan semmit nem éreztem. A páva a lapockámon elég kemény volt, öt óra után köszöntem szépen, kipurcantam, így a maradék három órát pár héttel később bonyolítottuk le.

Nem kell a fájdalmat túlmisztifikálni. Érdemes úgy rágondolni, hogy ez a művelet része, és sok múlik a gondolkodáson, a fókuszon. 

Bizarrnak tűnhet, de kicsit hasonlít számomra a folyamat a szüléshez. Van egy vízióm, valami, amire vágyom, és ahhoz, hogy elérjem, fájdalmas út vezet. Minden pillanattal egyre közelebb kerülök a célomhoz. Szülés közben sem arra koncentráltam, hogy mennyire kínzó ez az egész, inkább arra, miért is van ez a fájdalom, és ez akár olyan is lehetne, mintha epidurállal segítették volna a folyamatot. 

„Minek egyáltalán tetkó?”

Hogy miért tetováltatok? Mert ez az én függetlenségi nyilatkozatom. A testem sokszor állított már kihívások elé. Életem nagy részében úgy éreztem, idegenként élek benne. A tetoválással közelebb kerültem hozzá. Ezek a minták rajtam az én döntéseim. Magamnak akarom őket, nem azért vannak, hogy kifelé kommunikáljak valamit, ezek mind

nekem szólnak, nekem fontosak. Pont.

Pár hete egy jelképes kis tetkót csináltattunk a legjobb barátnőimmel. Mantráztuk viccelődve, hogy tízmilliószoros teremtő nap van (mert elvileg tényleg), legjobb nap a varratásra. Amikor már pár perce rajtam dolgozott a tetováló, megkérdeztem, mennyire dobná meg a büdzsét és az időt, ha megkérném, hogy a kézírásommal a karomra varrná, hogy „minden fasza”. Azt hitte, viccelek, nem vett komolyan, de én halálosan komolyan beszéltem. Szóval felvarrta azt is. 

Az utóbbi évben bebizonyosodott számomra, hogy a leírt szavaknak és manifesztációknak milyen erejük van, és ha már úgyis gyakran használom ezt a kifejezést (akár kifinomult, akár nem), mi lehetne önazonosabb és teremtőbb, mintha mindig lenne nálam egy emlékeztető?! Azóta többször is volt rossz napom. De ha elővillan ez a tetkó, elmosolyodom, legalább egy picit, és gyakran ennyi pont elég ahhoz, hogy átkapcsoljon. Hiszen alapvetően minden fasza, és ezt olykor nem árt tudatosítanom. 

Szóval nem, nem félek, hogy megbánom.

Nem félek, hogy ronda lesz, ha megöregszem. 

Nem félek, hogy hátrány ér emiatt a munkámban.

És ez most tényleg nem is fájt.

Minden fasza.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/MesquitaFMS