Polner Laura: A tetoválásaim számomra azt jelentik, hogy egyenként, foltokban foglalom vissza ezt a testet. Azt jelentik, szeretem annyira, hogy fel merjem díszíteni

–

Mindig is szetettem a tetoválásokat

Mint valamire való Z generációs, a 2010-es évek Tumblr-mániája rám is nagy hatást tett, gyorsan rajongója lettem a pop-punk és indie zenekaroknak, amikben a frontemberek és a bandatagok mindig elég erősen tetováltak voltak. Az élet is úgy alakult, hogy nem állt távol tőlem a dolog: a barátaim egészen korán kezdtek el tetováltatni, mire 18 évesek lettünk, a legjobb barátnőm végtagjai már rendesen be voltak terítve mintákkal.

Én pedig folyamatosan kerestem a mintákat, néztem a tetoválóművészek Instagram-oldalain a menőbbnél menőbb munkákat és az azokat viselő testeket.

Azonban egy nagy hiba mégis bekúszott a gondolatmenetembe: az én testem nem úgy néz ki, mint amire tetoválnak.

Így amikor komolyabban elkezdtem azon gondolkodni, hogy tetováltatni szeretnék, a mintára vonatkozó kérdéseket gyorsan felülírták az elhelyezést illető dilemmák. Annak ellenére ugyanis, hogy magam miatt, magamnak szerettem volna csinálni ezt az egészet, azt is szerettem volna, ha látszanának majd a minták a testemen.

Kövér emberként viszont természetes volt a testemet amolyan „előtte” állapotként kezelni

Hiszen az egyetlen alkalom, amikor valaha is viszontláttam magamat, az a fogyisorozatok és pirulák összehasonlító képein, az induló állapotban jelent meg.

A testemet, amire állítólag tetováltatni szeretnék, nem tudtam önmagában értelmezni. A fejemben – és azt hiszem, mások fejében is – ez a test egy átmeneti állapot volt, egy kiindulópont, amelyből egy egyenes valami olyan ismeretlen tér-időbe vezetett, ahol majd elég jó, elég vékony, elég feszes lesz ahhoz, hogy díszítésre méltó legyen.

Ahol nem kell majd ezt a testet tokától bokáig bebugyolálni, ahol nem kell majd nyáron is hosszú nadrágban járni, ahol ez a test önmagában is elég lesz ahhoz, hogy élhető és ünnepelhető legyen. Amikor elkezdtem a tetoválásra gondolni, még inkább, amikor elkezdtem beszélni róla, egy kérdés folyamatosan mint eldobott bumeráng talált vissza a beszélgetésbe:

„Mi lesz majd a tetkókkal, ha lefogysz? Nem lesznek majd akkor nagyon csúnyák?” 

 

Minden beszélgetésben visszaköszönt ez a mondat, olyan volt, mint egy kikerülhetetlen emlékeztető, egy kinyomhatatlan ébresztő…

Nem próbáltak az öregséggel lebeszélni, és nem mondták azt sem, hogy gondoljam át, biztosan ezt a mintát szeretném-e. Nem.

Mindenki azért aggódott, hogy egy feltételezett jövőben, egy képzeletbeli, elvárásokból épített egyenes végén egy másik én, egy másik testben csúnya lesz-e – egy még meg nem hozott döntés miatt.

Amikor eldöntöttem, hogy meguntam utálni magam, először erre a Laurára gondoltam, erre a vékony Laurára, arra, akinek tetoválásai vannak, aki mer ujjatlan ruhákat hordani, arra, aki egyáltalán mer a saját testére gondolni. Arra a Laurára, akit néha jobban gyűlöltem, mint azt, amelyikben élek, mert ha ő nincs, én sem lennék az ő prototípusa, sorsszerűen értéktelenebb, korábbi verzió.

Az utálat felszámolásának pedig csak radikális útjai vannak

Az „utána” képeket a saját fejemben szét kellett tépni, és minden mondatot, amit valaha „ha majd lefogytam”-mal kezdtem, könyörtelenül át kellett írni.

Így kezdtem el tetováltatni. Így adtam engedélyt magamnak arra, hogy kidíszítsem ezt a testet.

A testet, amit – mint valami átmeneti albérletet –, sosem mertem belakni. Aminek a falait sosem mertem a magam kedvére átfesteni, ahol nem mertem otthon érezni magam, amiben csak mint helytartó éltem, éveket várva a nagy felújításra, ami után érdemes leszek majd hazát építeni benne.

A tetoválásaim számomra azt jelentik, hogy egyenként, foltokban foglalom vissza ezt a testet. Azt jelentik, szeretem annyira, hogy fel merjem díszíteni.

Otthon vagyok benne annyira, hogy a falakra felkerüljenek a képek, bízom benne annyira, hogy végre tényleg a magam képére formáljam. Én vagyok az egyetlen és végleges lakója, aki megérdemli, hogy biztonságban és otthon érezze magát.

Lassan haladok. Először az alkaromra került minta, hogy elfedje azokat a hegeket amiket kamaszkoromban okoztam magamnak, hogy emlékeztessen arra: sosem kell már úgy éreznem magam, mint akkor.

Aztán elkezdtem felfelé haladni.

Sosem mertem ujjatlan felsőt hordani

Furcsák ezek a kövérség-berögződések, néha reálisak, néha teljesen légből kapottak. Sokáig azt éreztem, kevés szégyenletesebb dolog történhetne velem, mint az, hogy ujjatlanban mutatkozom. Azt éreztem: a karjaim túlságosan kerekek, olyanok, mint a túlkelt tészta: fehéren egyenetlenek, buborékosak.

Sokszor láttam magam ilyen kelttésztakarú szörnyeteggént, mint valami nőt játszó, ujjatlan ruhás lény – nevetség. Aztán nagyon hirtelen döntöttem el, hogy ide is tetováltatok. Ha másért nem, hát magamnak:

ha a karomon ott lesz majd valaki munkája, valaki műalkotása, csak nem utálhatom. Nem utálhatok valami szépet.

Így került két minta a felkaromra, és így került azóta ujjatlan ruha is a szekrényembe. 

 

Mert működik. Sokan gondolnak sokfélét a tetoválásról, és nem is kell, hogy mindenkinek ennyire mély jelentéseket takarjon. Azonban számomra a tetoválás radikális önszeretet. A tetoválás olyan pecsét, amit magamnak adok, a tetoválás zászló, amivel visszafoglalom az otthonom.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Polner Laura