Polner Laura: A tetoválásaim számomra azt jelentik, hogy egyenként, foltokban foglalom vissza ezt a testet. Azt jelentik, szeretem annyira, hogy fel merjem díszíteni
Mindenkinek van legalább egy sztorija a tetoválásairól: akár arról, hogy egyáltalán miért varratta fel őket vagy épp arról, hogy miért oda, ahova. Kövér emberként a tetoválás számomra sokáig tabu volt, valami olyan mérföldkő, amire várnom kellett, amihez (a társadalom szemében legalábbis) el kellett volna érnem egy vágyott állapotot. Amikor először varrattam magamra egy mintát, ennek az elvárásnak mondtam nemet. Ez az én tetoválássztorim. Polner Laura írása.
–
Mindig is szetettem a tetoválásokat
Mint valamire való Z generációs, a 2010-es évek Tumblr-mániája rám is nagy hatást tett, gyorsan rajongója lettem a pop-punk és indie zenekaroknak, amikben a frontemberek és a bandatagok mindig elég erősen tetováltak voltak. Az élet is úgy alakult, hogy nem állt távol tőlem a dolog: a barátaim egészen korán kezdtek el tetováltatni, mire 18 évesek lettünk, a legjobb barátnőm végtagjai már rendesen be voltak terítve mintákkal.
Én pedig folyamatosan kerestem a mintákat, néztem a tetoválóművészek Instagram-oldalain a menőbbnél menőbb munkákat és az azokat viselő testeket.
Azonban egy nagy hiba mégis bekúszott a gondolatmenetembe: az én testem nem úgy néz ki, mint amire tetoválnak.
Így amikor komolyabban elkezdtem azon gondolkodni, hogy tetováltatni szeretnék, a mintára vonatkozó kérdéseket gyorsan felülírták az elhelyezést illető dilemmák. Annak ellenére ugyanis, hogy magam miatt, magamnak szerettem volna csinálni ezt az egészet, azt is szerettem volna, ha látszanának majd a minták a testemen.
Kövér emberként viszont természetes volt a testemet amolyan „előtte” állapotként kezelni
Hiszen az egyetlen alkalom, amikor valaha is viszontláttam magamat, az a fogyisorozatok és pirulák összehasonlító képein, az induló állapotban jelent meg.
A testemet, amire állítólag tetováltatni szeretnék, nem tudtam önmagában értelmezni. A fejemben – és azt hiszem, mások fejében is – ez a test egy átmeneti állapot volt, egy kiindulópont, amelyből egy egyenes valami olyan ismeretlen tér-időbe vezetett, ahol majd elég jó, elég vékony, elég feszes lesz ahhoz, hogy díszítésre méltó legyen.
Ahol nem kell majd ezt a testet tokától bokáig bebugyolálni, ahol nem kell majd nyáron is hosszú nadrágban járni, ahol ez a test önmagában is elég lesz ahhoz, hogy élhető és ünnepelhető legyen. Amikor elkezdtem a tetoválásra gondolni, még inkább, amikor elkezdtem beszélni róla, egy kérdés folyamatosan mint eldobott bumeráng talált vissza a beszélgetésbe:
„Mi lesz majd a tetkókkal, ha lefogysz? Nem lesznek majd akkor nagyon csúnyák?”
Minden beszélgetésben visszaköszönt ez a mondat, olyan volt, mint egy kikerülhetetlen emlékeztető, egy kinyomhatatlan ébresztő…
Nem próbáltak az öregséggel lebeszélni, és nem mondták azt sem, hogy gondoljam át, biztosan ezt a mintát szeretném-e. Nem.
Mindenki azért aggódott, hogy egy feltételezett jövőben, egy képzeletbeli, elvárásokból épített egyenes végén egy másik én, egy másik testben csúnya lesz-e – egy még meg nem hozott döntés miatt.
Amikor eldöntöttem, hogy meguntam utálni magam, először erre a Laurára gondoltam, erre a vékony Laurára, arra, akinek tetoválásai vannak, aki mer ujjatlan ruhákat hordani, arra, aki egyáltalán mer a saját testére gondolni. Arra a Laurára, akit néha jobban gyűlöltem, mint azt, amelyikben élek, mert ha ő nincs, én sem lennék az ő prototípusa, sorsszerűen értéktelenebb, korábbi verzió.
Az utálat felszámolásának pedig csak radikális útjai vannak
Az „utána” képeket a saját fejemben szét kellett tépni, és minden mondatot, amit valaha „ha majd lefogytam”-mal kezdtem, könyörtelenül át kellett írni.
Így kezdtem el tetováltatni. Így adtam engedélyt magamnak arra, hogy kidíszítsem ezt a testet.
A testet, amit – mint valami átmeneti albérletet –, sosem mertem belakni. Aminek a falait sosem mertem a magam kedvére átfesteni, ahol nem mertem otthon érezni magam, amiben csak mint helytartó éltem, éveket várva a nagy felújításra, ami után érdemes leszek majd hazát építeni benne.
A tetoválásaim számomra azt jelentik, hogy egyenként, foltokban foglalom vissza ezt a testet. Azt jelentik, szeretem annyira, hogy fel merjem díszíteni.
Otthon vagyok benne annyira, hogy a falakra felkerüljenek a képek, bízom benne annyira, hogy végre tényleg a magam képére formáljam. Én vagyok az egyetlen és végleges lakója, aki megérdemli, hogy biztonságban és otthon érezze magát.
Lassan haladok. Először az alkaromra került minta, hogy elfedje azokat a hegeket amiket kamaszkoromban okoztam magamnak, hogy emlékeztessen arra: sosem kell már úgy éreznem magam, mint akkor.
Aztán elkezdtem felfelé haladni.
Sosem mertem ujjatlan felsőt hordani
Furcsák ezek a kövérség-berögződések, néha reálisak, néha teljesen légből kapottak. Sokáig azt éreztem, kevés szégyenletesebb dolog történhetne velem, mint az, hogy ujjatlanban mutatkozom. Azt éreztem: a karjaim túlságosan kerekek, olyanok, mint a túlkelt tészta: fehéren egyenetlenek, buborékosak.
Sokszor láttam magam ilyen kelttésztakarú szörnyeteggént, mint valami nőt játszó, ujjatlan ruhás lény – nevetség. Aztán nagyon hirtelen döntöttem el, hogy ide is tetováltatok. Ha másért nem, hát magamnak:
ha a karomon ott lesz majd valaki munkája, valaki műalkotása, csak nem utálhatom. Nem utálhatok valami szépet.
Így került két minta a felkaromra, és így került azóta ujjatlan ruha is a szekrényembe.
Mert működik. Sokan gondolnak sokfélét a tetoválásról, és nem is kell, hogy mindenkinek ennyire mély jelentéseket takarjon. Azonban számomra a tetoválás radikális önszeretet. A tetoválás olyan pecsét, amit magamnak adok, a tetoválás zászló, amivel visszafoglalom az otthonom.
A képek a szerző tulajdonában vannak
