–

Egy középkorú férfinak (Tony) meghal mellrákban a felesége. Reggelente nincs kedve felkelni, inkább régi videókat néz, amelyekben az asszony többek közt elmondja, mikor kell kivinni a kukát, mi a riasztó kódja, és mit szokott enni a kutya. („Csodálatos vagy. Csak kibaszottul használhatatlan. Ezért hátrahagyok egy használati útmutatót, hogy miként élj nélkülem” – narrálja a nő nevetve a felvételt.)

Tony öngyilkosságot fontolgat, amitől csak a kutyája tekintete tartja vissza.

Bosszút akar állni az univerzumon, ezért úgy dönt, ha már vele így kibabráltak, ő sem lesz tekintettel senkire: úgy él, ahogy neki tetszik, bánatát piába, drogba és kötözködésbe fojtja, és ami a szívén, az a száján, ha ahhoz van kedve, jól beolvas az embereknek, esetleg belevág egy kaktuszt a szélvédőjükbe, ha nem adják meg neki az elsőbbséget a zebrán.

Kérdés, mihez kezd ezzel az őszinte, ám tapintatlan, hangulatgyilkos és olykor otromba hozzáállással a környezete, ki lehet-e őt csalogatni a csigaházból valamiképp, vagy menthetetlen.

Kérdés az is, mi az elvárt/tolerált/nem tolerált/helyeselt/helytelenített viselkedés egy gyászoló ember esetében.

És mi van akkor, ha valaki tesz a mások véleményére ezen a téren is?

Ezt vizsgálja az After Life, és a nem éppen vidám alaphelyzetből Ricky Gervais brit humoristának sikerült egy helyenként nagyon mulatságos, más pontokon pedig megrendítő, azaz nagyon emberi történetfüzért kreálnia, amely nemcsak a gyász különféle stációiról mesél részletesen, hanem arról is, milyen az a kegyelmi állapot, amikor valaki egy jól működő házasságban él (nem egy tündérmesében, hanem hús-vér emberek szeretetteli hétköznapiságában), és alapvetően elégedett a sorsával.

Gervais (aki írója, rendezője, producere és főszereplője is a sorozatnak) bevallottan saját kapcsolatából inspirálódott,

amikor Tony és Lisa szerelmét ábrázolta. Szerencsére az ő társa, Jane Fallon író, akivel közel negyven éve együtt vannak, nem halt meg, de talán épp az esetleges elvesztése miatti szorongás – amit jól ismer mindenki, aki szeretett már egy másik embert – tört utat magának 2019-ben ezzel a történettel a szabadszájú és öntörvényű Gervaishez képest szokatlanul érzelmes hangnemben.

Nem tudom, láttátok-e, mondjuk, a humorista hírhedt, két évvel ezelőtti Golden Globe-beszédét, amelyben röviden összefoglalva egész Hollywoodot elküldi a búsba, és hipokrata, műveletlen bandának titulálja a jelenlévő celebritásokat. Ha a válasz igen, akkor bizonyára nincs kétségetek afelől, hogy Tony Johnson Ricky Gervais alteregója. És hallgatva (végigröhögve) azt a beszédet (és látva Tom Hanks mémesült arckifejezését közben), nem gondolná az ember, hogy épp ez a provokatőr, ez a kekec fickó képes emberek millióinak lelki társává, sőt, állítom, hatékony gyászterapeutájává válni a maga keresetlen, nyers, sőt itt-ott durva meséje által. Pedig ez történt. 

A gengszter, aki túlélt minden véres merényletet – Lucky Luciano, a maffia lángelméjének legendája

Kult – 2022. január 26. – KAd

 

Ezért lett minden idők legnépszerűbb brit sorozata az After Life.

Gervaisnek sikerült megmutatnia a gyász valódi arcát. Sőt arcait. Azt, amit mi látunk és érzünk belőle, hétköznapi emberek, csak nem biztos, hogy készek vagyunk, képesek vagyunk beszélni róla.

A sorozat többek közt rávilágít, hogy mindenki vesztesége és gyásza egyedi a közös vonások ellenére, és ez így oké. És arra is, hogy támaszt csak úgy tudunk nyújtani egymásnak, ha ezt elfogadjuk. Ha nem a saját (vagy a társadalmi) gyászkódex szerinti viselkedést várjuk el a másiktól. Ha vele vagyunk, de nem telepszünk rá. 

Nem bírom ki, hogy ezen a ponton ne említsek meg egy másik sorozatot, a Fleabaget (Bolhafészek), amelyet egy másik brit színész-humorista készített még Gervais előtt, a zseniális Phoebe Waller-Bridge. Fleabag mintha Tony húga lenne, egy nő, aki nem úgy viselkedik gyászában, ahogyan az a közösségben elvárt. Szabadszájú, magasról tesz az illemre, szexmániás és beszólogatós – mi pedig imádjuk, mert kimondja vagy megteszi minden helyzetben azt, amit talán mi is szeretnénk, csak nem lenne hozzá merszünk, mert túlságosan jól neveltek/illemtudók/gyávák vagyunk.

Gervaisről mondta Cate Blanchet – de mondhatta volna Tony Johnsonról vagy Fleabagról is –, hogy vele lenni olyan, mintha együtt karácsonyoznál a részeg bácsikáddal. Az After Life-ot nézni valóban efféle élmény: a legidiótább szereplőkben rokonainkra (és önmagunkra) ismerünk.

Kár, hogy a harmadik évadban épp ezekből az ismerős figurákból kapunk keveset.

Olyan kedvenceink tűnnek el vagy szorulnak háttérbe egészen, mint Prosti Roxy (Roisin Conaty), akinek Tony azért fizet, hogy rendet rakjon a lakásában, a falánk óriáscsecsemő-fotóriporter Lenny (Tony Way) vagy Postás Pat (Joe Wilkinson). A Tambury Gazette csodabogár interjúalanyai is érthetetlen módon elvesztek valahol menet közben, annak ellenére, hogy a korábbi részek legmulatságosabb epizódjait jelentették azok a pillanatok, amikor Tony újságíró munkáját és a szerkesztőség életét követhettük nyomon. (Egy olyan lapról van szó, amit ingyen osztogatnak a kisvárosban, leginkább a háziasszonyok bélelik ki vele a macskaalmot, és olyasféle hírekkel van tele, mint hogy egy nő arra ébredt, hogy kínai, vagy hogy egy másik meg van győződve róla, hogy a kukája olyan hangokat ad ki, mint Csubakka.)

Igen, sajnos ki kell mondanom, hiányérzetem volt a sorozat harmadik évadának nézése közben.

És nem csak a fókuszba kerülő karaktereket éreztem kevésbé telitalálatnak, a történet és a párbeszédek sem hatottak rám olyan üdítően, mint a korábbi két évad esetében. Bevallom, helyenként unatkoztam, pedig igazán nem hosszúak a részek (félórásak), különösen akkor, amikor a harmadik évadban szerintem aránytalanul sokat szerepeltetett, retardált, szimplán fárasztó, nem pedig vicces Brian tűnt fel a színen (David Earl). 

Gyerekkönyv készült a szüfrazsett hercegnő életéből, aki a rangját is feladta volna a nők jogaiért – Sophia hercegnő története

Kult – 2022. január 25. – FF

 

Az arányokkal más téren is gondom volt. Míg véleményem szerint a korábbi részekben sikerült eltalálni az érzelmes és humoros részek optimális adagolási arányát, az utolsó epizódokban valami elcsúszott. Mintha a svung szállt volna el, a poénok kínosan erőltetettek voltak helyenként, mintha csak arra szolgáltak volna, hogy kitöltsék a bejáratott dramaturgia szerint kötelezően következő „vicces részt”, a felemelő-könnycsatorna-facsaró gondolatok pedig olykor csupán coelhoi dimenzióig reptették a nézőt, és ott ejtették pofára. Így viszont pont a lényeg, az esszencia, az After Life-os, egyedi látásmód, a téma kreatív megközelítése csorbult.

De senkit sem szeretnék lebeszélni az After Life-sorozatról, különösen az első két évadról, mert összességében nagyon szerethető és szórakoztató, nem mellesleg segíthet mindenkinek, akit valaha ért vagy várhatóan érni fog nagy veszteség, és ettől szorong.

Nem, a fájdalmat nem enyhíti a történet. De azt megmutatja, hogy bármi történjék is, a végén igenis képesek vagyunk beleröhögni a halál képébe. Ez pedig felér a győzelemmel.

Kurucz Adrienn

 Forrás: ITT

 Képek: Netflix