Az évszázad egyik legnagyobb átverése, szinte következmények nélkül – Ajánljuk A vászon mögött című Netflix-dokumentumfilmet

–

Bár már idén február óta látható, csak most találtam rá erre a dokumentumfilmre, ami a botrány kirobbanása után tíz évvel dolgozta föl, hogy pontosan mi is folyt tizennégy éven keresztül New York egyik legpatinásabb galériájában, a Knoedlerben.

Egy jó deal

1995-ben egy, a műkereskedők körében ismeretlen nő, Glafira Rosales besétál a Knoedler igazgatójához, Ann Freedmanhez, a hóna alatt az 1950-60-as évek absztrakt expresszionista festőinek egyik nagyágyúja, Mark Rothko egy festményével. Az igazgató elámul az addig ismeretlen mű szépségétől, ráadásul nagyon jó üzletet ajánl Rosales: 950 ezer dollárért vásárolhatja meg a galéria a képet, ugyanis az Európából jött tehetős eladót, akit Glafira képviselt és aki névtelen kívánt maradni, a történet szerint nem érdekli a pénz, csak meg akar szabadulni a képektől.

A festményt később, mivel a műgyűjtők és a szakma körében nagyon felkapottak voltak az absztrakt expresszionisták művei, 8,3 millió dollárért értékesíthette a Knoedler Galéria.

Ettől kezdve egészen 2008-ig Glafira olykor betért Freedmanhez, hogy további Rothko, Pollock, de Koonig, Kline, Motherwell és Warhol-képeket adjon el a rejtélyes európai tulajdonostól.

Egy jó manipulátor, egy tapasztalt ötletgazda és egy zseni

Mr X. – ahogyan a filmben nevezik – nem létezik. A titokzatos tengerentúli milliomos álcája mögött két, nagyon is közeli férfi rejtőzött: José Carlos Bergantiños Díaz, Glafira élettársa, és Pei-Shen Qian matematikaprofesszor, festő.

Előbbi volt az ötletgazda, akinek nem ez volt az első „munkája”, több hasonló csalás kötődik a nevéhez. Qian pedig egy Kínában elismert festő, aki az államokban nem találta meg a számítását, ezért másolatok készítésével szerzett pénzt. Olyan behatóan tanulmányozta a fent említett festők munkáit, hogy tökéletesen utánozta a stílusukat, színhasználatukat, ecsetkezelésüket. Szó szerint a megtévesztésig hasonlítottak munkái a nagy művészekéhez, de nemcsak az egyszeri múzeumi látogató hitte el kérdés nélkül, hogy a festmények eredetiek, hanem sok neves szakembert is sikerült átvernie. 

Ebben persze a közvetítőnek, Rosalesnek is óriási szerepe volt. A dokumentumfilmben nyilatkozó szakértők és az érintett szerint is mesterien manipulálta Freedmant. Az évek során hiába merülhettek fel kétségek a képek eredetiségét illetően, sőt, már az első adás-vételnél is, a csaló úgy alkotta meg a képek származásáról, előző tulajdonosairól szóló történeteket, hogy hiába volt a kronológialag foghíjas a sztori, féligazságokkal, vagy a valóságra nagyon hajazó hazugságokkal elérte, hogy a Knoedler igazgatója ne kételkedjen.

Áldozat vagy tettestárs?

Ann Freedman mesteri manipulátornak írja le Glafirát, aki tizennégy éven át folyamatosan átverte a műkereskedőt.

Legalábbis ez az ő verziója arra, hogy az évek során felmerülő intő jelek és konkrét figyelmeztetések ellenére miért tartott ki a művek hitelessége mellett, még akkor is, amikor már nyilvánvaló volt: a képek hamisítványok. 

Nagyon fontos eleme a teljes sztorinak, hogy Glafira és társai nem létező festmény másolatait sózták rá Freedmanre, hanem új műveket árultak neki, mint a művészek addig ismeretlen és most megkerült munkáit. Elmondása szerint, Freedman azért sem kételkedett a meséjükben, mert életükben ezek a művészek komoly nélkülözésben éltek, a képeiket nagyon olcsón árulták, sőt, Jackson Pollock olykor élelemért fizetett a képeivel. Így teljesen reális történetnek tűnt, hogy ily módon elkeveredett képekkel állítottak be a galériába.

Ezek a festmények pedig óriási felfedezésnek számítottak, amik az addig is sikeres karrierjén nagyot lendítettek, a Knoedlert pedig New York első számú galériájává tették.

De többször, több különböző szakértőtől érkeztek figyelmeztetések, hogy gond lehet a képekkel, és mint tapasztalt szakembernek, Freedmannek is gyanakodnia kellett volna: mindez túl szép, hogy igaz legyen.

Azon túl, hogy különböző vizsgálatok szakértői aggályaikat fejezték ki a használt eszközökkel és a festékekkel kapcsolatban, az egyik, laikusok számára – hát még egy hozzáértő szemnek – is feltűnő szarvashiba az volt, hogy az egyik Pollock-képen az aláírásból hiányzott a Pollockban szereplő „c”-betű.

Ez a kép évekig lógott Freedman otthonának falán.

Az ügyben érintett, jártasabb szakértők, újságírók, gyűjtők és ügyvédek, akik nyilatkoznak a filmben, különböző állásponton vannak azzal kapcsolatban, hogy mi az igazgató szerepe a történetben.

Vannak, akik úgy vélik, Freedman a kezdetektől tudta, hogy a képek hamisak, összejátszott Rosales-szel. Mások bizonyosak az ártatlanságában. Többen arra a következtetésre jutottak, hogy időközben Freedman rájött a turpisságra, de úgy döntött, nem leplezi le a csalást, aminek köszönhetően a szakma meghatározó alakja lett. Ennek a verziónak pedig egyel megengedőbb, de korántsem hízelgő variációja, hogy a műkereskedő annyira hinni akart a képek valódiságában, annyira vágyott a sikerre és az ezzel járó megbecsülésre, hogy egyszerűen nem vett tudomást a figyelmeztetésekről.

Szinte következmények nélkül

Freedman 2009-ben mondott le a Knoedler igazgatói posztjáról, amikor már az FBI is nyomozni kezdett az ügyben, majd a galéria is végleg bezárt. A nyilvánosság azonban ekkor még semmit sem sejtett a háttérről, 2011-ig kellett várni a botrány kirobbanásáig.

Pierre Lagrange gyűjtő, aki a Silver Pollock néven emlegetett képet vásárolta meg Freedmantől, ebben az évben vált el, ennek okán akarta értékesíteni a festményét. Ahogy az ilyen tranzakcióknál lenni szokott, eredetiségvizsgálatnak vetették alá a képet, amely során kiderült, hogy a képen található sárga festéket nem használhatta az 1956-ban elhunyt művész, ugyanis ilyen fajtát csak a hetvenes években kezdtek árulni.

Ez volt az első per, amit még további kilenc követett. Kilenc esetben peren kívüli megegyezés történt, az utolsó pedig bíróság elé került, ám a felek megegyeztek végül, mielőtt még Freedman és a galéria tulajdonosa tanúskodtak volna.

Rosalest letartóztatták, ami óriási sajtóvisszhangot kapott. A másik két tettestárs, Díaz és Qian elhagyták az Államokat.

Előbbi Spanyolországba menekült, ahonnan nem adták ki az USA-nak, ma is ott éli víg napjait – ő nyilatkozik is a filmben, és „meglepő módon” mindent tagad. Qian hazament Kínába, így ő is elkerülte, hogy bíróság elé állítsák.

Rosales – mivel 2013-ban bevallotta, hogy hamisak a képek, és bemártotta Díazt és Qiant – mindössze néhány hónap letöltendő börtönbüntetést kapott. Freedmant azonban nem nevezte meg tettestársaként. Ma Long Islanden dolgozik pincérként, minden vagyonát elkobozta a bíróság.  Freedmant és a galéria tulajdonosát sosem tartóztatták le.

Ezzel le is zárult az amerikai műkereskedelem egyik legnagyobb, 80 millió dolláros, azaz több mint 24 milliárd forintos csalásának ügye.

Az igazságot sosem tudjuk meg

Ugyan az igazságszolgáltatás arra jutott, hogy Freedman és a tulajdonos nem vettek részt a csalásban, a dokumentumfilm készítői elég erősen utalnak arra, hogy tudniuk kellett róla: a képek nem valódiak. A Knodler a hamisítványok nélkül veszteségesen működött volna, és Freedman is szép összegeket kaszált az üzletekkel.

Ő azonban továbbra is kiáll amellett, hogy átverték, és mellette szól, hogy Rosales sem tett rá terhelő vallomást.

Ugyanakkor, ahogyan beszél a történtekről, arról, hogy milyen megpróbáltatások érték az elmúlt tíz évben – nem tűnik megtörtnek. Pedig arról a történetről van szó, ami semmissé tette a karrierjét.

Ma pedig – a történtek ellenére – saját galériát vezet New Yorkban.

Hogy mi az igazság, valószínűleg sosem tudjuk meg. Nézzétek meg inkább ti is A vászon mögött – Hamis festmények igaz története című dokumentumfilmet, és hozzátok meg a saját ítéleteteket.

Dián Dóri

Képek: Netflix