Ha láttál már Cartier-Bresson-fotókat, nem csodálkozol az információn, hogy eredetileg grafikusnak, festőnek készült, és élete végén vissza is tért a vászonhoz. Van sok olyan képe, amelyhez automatikusan közelebb hajol az ember, hogy meggyőződjön róla: tényleg fotót lát, vagy inkább festményt? (Egyébként azt állította Cartier-Bresson, hogy a magyar származású Munkácsi Márton – Martin Munkacsi – fotográfus libériai gyerekekről készült fotójának hatására váltott elragadtatásában a fényképezésre!)

De mindegy is, képeihez milyen eszközt használt, ecsetet, ceruzát vagy Leica kamerát, a lényeg úgyis a szem, az ő szeme, amely észrevett a világban sok mindent, amit mások nem, és megmentett egy csomó pillanatot és történetet nekünk, hogy ne maradjunk le róla.   

Henri Cartier-Bresson - Forrás: Getty Images/Alain Nogues/Sygma/Sygma

„Számomra a kamera vázlatfüzet volt, az intuíció és a spontaneitás hangszere”

Lírai humanizmus, gyakorta használják a szakirodalomban ezt a kifejezést Cartier-Bressonnal kapcsolatban. És valóban: a képei költemények az emberiségről, van köztük himnusz, óda, elégia és rengeteg szelíden humoros epigramma.

Szelídség. Nagyon illik hozzá a szó. Egy véres, vad évszázadban egy szelíd ember. Aki nem árt, nem könyököl, nem erőszakoskodik, csak szemlélődik, esetleg ott, ahol más nem, megfigyel és elmesél, (majd hálából örökléttel adományoz).

Gyűlölte a cinizmust. Ezt írta: „A cinizmus gyilkol. Gyilkolja az őszinteséget, a költészetet, a vitalitást. A cinikus ember azt hiszi, mindenre van válasza. Ez a halál. Az alkotás halála. A szeretet halála, a szenvedélyé, minden érzésé. Még a gyűlöleté is.”

Álom és valóság, mozgás és mozdulatlanság: a szürrealizmus rokona volt, ha festett, ha fényképezett

Taxisok várakoznak fuvarra Berlinben a második világháború előtt.

Fotó: Henri Cartier-Bresson: Taxi Drivers, Berlin, 1931/Magnum Photos

Egy megfáradt úriember ücsörög magába roskadtan egy sikátor járdaszegélyen Manhattanben, egy macska bámulja együtt érzően.

Fotó: Henri Cartier-Bresson: Manhattan, Downtown, New York, 1947. /Magnum Photos

Egy ír férfi alszik az út mellett a fa alatt, biciklijét a törzshöz támasztotta.

Fotó: Henri Cartier-Bresson: Ireland, 1963. /Magnum Photos

Egy vak kisfiú (vagy angyal?) tapogatózva halad a fal mellett Valenciában.

Fotó: Henri Cartier-Bresson: Untitled/Magnum Photos

Egy férfi eksztatikus állapotban kezet csókol a tömegbe merészkedő bíborosnak.

Fotó: Henri Cartier-Bresson: Cardinal Pacelli in Montmarte, Paris, 1938/Magnum Photos

Egy nő épp elalszik Romániában a vonaton a szerelme ölébe dőlve. (A kép, esküszöm, hogy engem ábrázol, pedig abban az évben születtem, amikor készült… Úristen, de jó lenne tudni, ki ez a nő, aki ennyire hasonlít rám, és ugyanúgy tartja a kezét elalvás előtt, mint én!!!!)

Fotó: Henri Cartier-Bresson: In train, Romania, 1975/Magnum Photos

Mindennapi jelenetek az életből, jelenetek, amelyek Cartier-Bresson szemével látva megtelnek tartalommal, érzésekkel, szelíd humorral és mély üzenetekkel

A Photography című folyóiratnak ezt mondta: „Attól a perctől kezdve, hogy először fényképeztem, […] úgy éreztem, mintha mindig valaminek a nyomában lennék. A gép kiegészítő részévé vált szememnek, és többé sohasem váltam meg tőle. […] Egész nap kószáltam az utcákon, felajzottan, ugrásra készen […].

Mindenekfelett arra vágytam, hogy egyetlen kép korlátain belül a sűrített lényeget ragadjam meg, a lényegét annak a helyzetnek, amely kibontakozóban volt előttem.”

Cartier-Bresson fotóriporteri karrierje a harmincas években kezdődött

Spanyolországi felvételeit közölték a lapok, majd a második világháborúban a francia hadsereg tudósítói századának fényképésze lett. Fogságba került, 1940–1943 között egy hadifogolytáborban raboskodott, de sikerült megszöknie, az Egyesült Államokban viszont halottnak hitték, és emlékkiállítást rendeztek a tiszteletére a New York-i Modern Művészetek Múzeumában.

A háború utolsó évében dokumentálta Franciaország felszabadítását, aztán Párizsban élt szabadúszó fotográfusként, majd New Yorkba költözött. A többi már közismert és legendás fotóbarátok körében: 1947-ben ő és barátai: Robert Capa, David Seymour létrehozták a világhírű Magnum képügynökséget. (Nagyon ajánlom követni az Instán.)

Címszavakban a folytatás: fotós körutak az ötvenes években Indiában, Burmában, Pakisztánban, Indonéziában, a Szovjetunióban, Kínában, Kubában, Mexikóban és Kanadában. Gandhiról alig egy órával az ellene elkövetett halálos merénylet előtt készített felvételt. Kínából Mao Ce Tung győzelméről tudósított. Moszkvába kicsivel Sztálin halála után érkezett, és 1963-ban járt Kubában, a hidegháború sűrűjében. A világ talán legismertebb és legelismertebb fotósává tették ezek a felvételek.

De neki hiányzott valami, úgy érezte, messzire került eredeti álmaitól, esztétikai igényességétől. A hetvenes években a keleti filozófiák felé fordult, visszatért a festészethez és a rajzoláshoz. Ezek az alkotások is nagy múzeumok gyűjteményeiben láthatók ma, akárcsak fényképei, amelyek őt világhírűvé tették – engem meg gyakorta boldoggá.

Kurucz Adrienn

  

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Henri Cartier-Bresson/Magnum Photos