„Mindenekfelett légy ember!” – 113 éve született Henri Cartier-Bresson fotográfus: nézegess velünk csodás képeket!
A járvány legsötétebb időszakában, amikor szinte teljesen bezárkózva éltünk, nagyon hiányoztak nekem, sőt, azt hiszem, valamennyiünknek nagyon hiányoztak az emberi történetek. Ha beszélgettünk is egymással, a téma elsősorban a vírushelyzet volt, és minden, ami azzal kapcsolatban felmerült. Ha ezekben a hetekben, hónapokban rám tört a magány, a hajótöröttség-érzés, sokszor bújtam a könyvtáramat és a netet régi, mesélős fotográfiák után. A Fortepan egy-egy amatőr felvétele ugyanúgy beszippantott, mint egyik-másik híres fotográfus képei. Ekkortájt leptem meg magamat egy régóta vágyott kötettel is: egy vaskos Henri Cartier-Bresson albummal, amit sem megemelni, sem letenni nem egyszerű. Mondhatom, az egyik legközelebbi barátom ez a kötet azóta, hogy megérkezett. Mutatok pár szívemnek nagyon kedves képet belőle, abból az alkalomból, hogy a mester 113 éve született. Kurucz Adrienn írása.
–
Ha láttál már Cartier-Bresson-fotókat, nem csodálkozol az információn, hogy eredetileg grafikusnak, festőnek készült, és élete végén vissza is tért a vászonhoz. Van sok olyan képe, amelyhez automatikusan közelebb hajol az ember, hogy meggyőződjön róla: tényleg fotót lát, vagy inkább festményt? (Egyébként azt állította Cartier-Bresson, hogy a magyar származású Munkácsi Márton – Martin Munkacsi – fotográfus libériai gyerekekről készült fotójának hatására váltott elragadtatásában a fényképezésre!)
De mindegy is, képeihez milyen eszközt használt, ecsetet, ceruzát vagy Leica kamerát, a lényeg úgyis a szem, az ő szeme, amely észrevett a világban sok mindent, amit mások nem, és megmentett egy csomó pillanatot és történetet nekünk, hogy ne maradjunk le róla.
„Számomra a kamera vázlatfüzet volt, az intuíció és a spontaneitás hangszere”
Lírai humanizmus, gyakorta használják a szakirodalomban ezt a kifejezést Cartier-Bressonnal kapcsolatban. És valóban: a képei költemények az emberiségről, van köztük himnusz, óda, elégia és rengeteg szelíden humoros epigramma.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szelídség. Nagyon illik hozzá a szó. Egy véres, vad évszázadban egy szelíd ember. Aki nem árt, nem könyököl, nem erőszakoskodik, csak szemlélődik, esetleg ott, ahol más nem, megfigyel és elmesél, (majd hálából örökléttel adományoz).
Gyűlölte a cinizmust. Ezt írta: „A cinizmus gyilkol. Gyilkolja az őszinteséget, a költészetet, a vitalitást. A cinikus ember azt hiszi, mindenre van válasza. Ez a halál. Az alkotás halála. A szeretet halála, a szenvedélyé, minden érzésé. Még a gyűlöleté is.”
Álom és valóság, mozgás és mozdulatlanság: a szürrealizmus rokona volt, ha festett, ha fényképezett
Taxisok várakoznak fuvarra Berlinben a második világháború előtt.
Egy megfáradt úriember ücsörög magába roskadtan egy sikátor járdaszegélyen Manhattanben, egy macska bámulja együtt érzően.
Egy ír férfi alszik az út mellett a fa alatt, biciklijét a törzshöz támasztotta.
Egy vak kisfiú (vagy angyal?) tapogatózva halad a fal mellett Valenciában.
Egy férfi eksztatikus állapotban kezet csókol a tömegbe merészkedő bíborosnak.
Egy nő épp elalszik Romániában a vonaton a szerelme ölébe dőlve. (A kép, esküszöm, hogy engem ábrázol, pedig abban az évben születtem, amikor készült… Úristen, de jó lenne tudni, ki ez a nő, aki ennyire hasonlít rám, és ugyanúgy tartja a kezét elalvás előtt, mint én!!!!)
Mindennapi jelenetek az életből, jelenetek, amelyek Cartier-Bresson szemével látva megtelnek tartalommal, érzésekkel, szelíd humorral és mély üzenetekkel
A Photography című folyóiratnak ezt mondta: „Attól a perctől kezdve, hogy először fényképeztem, […] úgy éreztem, mintha mindig valaminek a nyomában lennék. A gép kiegészítő részévé vált szememnek, és többé sohasem váltam meg tőle. […] Egész nap kószáltam az utcákon, felajzottan, ugrásra készen […].
Mindenekfelett arra vágytam, hogy egyetlen kép korlátain belül a sűrített lényeget ragadjam meg, a lényegét annak a helyzetnek, amely kibontakozóban volt előttem.”
Cartier-Bresson fotóriporteri karrierje a harmincas években kezdődött
Spanyolországi felvételeit közölték a lapok, majd a második világháborúban a francia hadsereg tudósítói századának fényképésze lett. Fogságba került, 1940–1943 között egy hadifogolytáborban raboskodott, de sikerült megszöknie, az Egyesült Államokban viszont halottnak hitték, és emlékkiállítást rendeztek a tiszteletére a New York-i Modern Művészetek Múzeumában.
A háború utolsó évében dokumentálta Franciaország felszabadítását, aztán Párizsban élt szabadúszó fotográfusként, majd New Yorkba költözött. A többi már közismert és legendás fotóbarátok körében: 1947-ben ő és barátai: Robert Capa, David Seymour létrehozták a világhírű Magnum képügynökséget. (Nagyon ajánlom követni az Instán.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Címszavakban a folytatás: fotós körutak az ötvenes években Indiában, Burmában, Pakisztánban, Indonéziában, a Szovjetunióban, Kínában, Kubában, Mexikóban és Kanadában. Gandhiról alig egy órával az ellene elkövetett halálos merénylet előtt készített felvételt. Kínából Mao Ce Tung győzelméről tudósított. Moszkvába kicsivel Sztálin halála után érkezett, és 1963-ban járt Kubában, a hidegháború sűrűjében. A világ talán legismertebb és legelismertebb fotósává tették ezek a felvételek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De neki hiányzott valami, úgy érezte, messzire került eredeti álmaitól, esztétikai igényességétől. A hetvenes években a keleti filozófiák felé fordult, visszatért a festészethez és a rajzoláshoz. Ezek az alkotások is nagy múzeumok gyűjteményeiben láthatók ma, akárcsak fényképei, amelyek őt világhírűvé tették – engem meg gyakorta boldoggá.
Kurucz Adrienn
Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Henri Cartier-Bresson/Magnum Photos
