Szépséget lopni nem bűn? – A világ legvadabb műkincsrablásai

–

A legtöbbször ellopott kép

Rembrandt 1632-ben készült Jacob de Gheyn III. című festményét „takeaway”, azaz „elviteles” Rembrandtnak is becézik, annyiszor kelt már szegénynek lába. Legelőször 1966-ban lopták el a londoni Dulwich Picture Galleryből, Peter Paul Rubens, Gerard Dou és Adam Elsheimer műveivel, illetve másik két Rembrandt-tal együtt. A rendőrség szerencsére nem sokkal később sikeresen visszaszerezte, ám Jacob nem nyugodhatott sokáig: 1973-ban újra ellopták, majd megkerült... 1981-ben pedig ismét lába kelt, majd megkerült… Érdekes módon a múzeumnak csak ekkor jutott eszébe megerősíteni a biztonsági rendszerét. Sajnos ez sem lehetett tökéletes, ugyanis 1983-ban újra eltűnt a portré – szegény Jacob de Gheyn III., hogy unhatta már a banánt! 

„Rossz híreink vannak, uram” – mondta állítólag a nyomozótiszt Giles Waterfieldnek, a galéria igazgatójának. – „A Rembrandt megint eltűnt.” 

Egy 1986-os rendőrségi bejelentés nyomán a festményt egy németországi vasútállomáson találták meg. Bár jó állapotban volt, visszakerülése után a galériában jó darabig rejtegették. De hát ki hibáztatná őket érte? „Nagy a kísértés, hogy elzárjuk a szerencsétlent, és inkább kirakjunk egy színes fényképet” – mondta Waterfield. Néhány héttel később meggondolta magát, és a portré visszakerült a falra. Jelenleg 10 millió dollárra becsülik az árát, és 1986 óta nem vitték el többször.

A Rembrandt-képek egyébként igen kapósak, Amore és Mashberg – a Stealing Rembrandts: The Untold Stories of Notorious Art Heists című mű szerzői – feltárták a Rembrandt-festmények, -rajzok és -metszetek összes ismert lopását az elmúlt évszázadból, és megállapították, azokat összesen 81-szer fújták meg. Bár ez csak a hivatalos szám, a lopásokat ugyanis nem mindig hozzák nyilvánosságra, illetve nem tartalmazza a nácik által a második világháború alatt ellopott Rembrandt-képeket sem.

Sorsüldözött oltárkép

Hubert és Jan van Eyck A misztikus bárány imádása című festményével ami rossz dolog történhetett, az meg is történt.

A világ legelső olajfestménye kis híján elpusztult egy tűzvészben, majdnem felgyújtották a lázadó kálvinisták, hamisították, kifosztották, feldarabolták, cenzúrázták, Napóleon ellopta, az első világháborúban üldözték, egy hitehagyott pap eladta, majd a második világháborúban többször ellopták, mielőtt a Műkincsvadászok (akik munkásságából film is készült), bányászok és egy kommandós kettős ügynökcsapat meg nem mentette.

Az a tény, hogy a nácik éppen ezt a műalkotást akarták a legelszántabban ellopni – Göring a magángyűjteményébe akarta, Hitler pedig a városi szupermúzeumának központi darabjaként –, csak növelte hírnevét.

Ez volt az a festmény, aminek a főszereplőjéről, a középpontban álló bárányról, kiderült, valójában sokkal inkább rendelkezik emberi, mint bari fejjel. Amikor a restaurálási munkák során sebészkéssel eltávolították az átfestést, amit az eredeti műre két reneszánsz kismester alkotott, mindenki kellőképp lesokkolódott a „rajzfilmszerű” látványon (ahogy a restaurátorcsapat vezetője fogalmazott).

Az eredetit alkotó testvéreket, Hubert és Jan van Eycket nem a kézügyeség hiánya vezette az emberarcú állat megalkotására. Valószínűleg sokkal inkább az, hogy ne egy sorsába közönyösen beletörődött bárány álljon a mű középpontjában. Kifejező, emberibb arccal sokkal intenzívebb kapcsolatot tud létesíteni a szemlélő a műalkotással – no meg így tengernyi mém is születhetett a dús ajkú lényről, aki szuggesztíven mered a műélvező nézőre.

No, de vissza a műkincstolvajláshoz! Az oltárkép egyik táblája (a tizenkettőből) még mindig hiányzik, miután rejtélyes módon nyoma veszett 1934-ben. Az ügy – a világ egyik leghíresebb képrablása – számos izgalmas (és néhol kifejezetten bizarr) csavarral bír.

Már a felfedezésének körülményei is megosztóak:

amikor a genti rendőrfőnök, Antoine Luysterborghs konstatálta, hogy hiányoznak az Igazságos bírák, nem kezdett azonnal akcióba ez ügyben, ugyanis sürgősen intézkednie kellett egy másik rablást illetően, ami az utca túloldalán történt… egy sajtboltban.

Amikor később egy Arsène Goedertier nevű tőzsdeügynök szívrohamot kapott, majd a halálos ágyához kérette az ügyvédjét, azt a mondatot suttogta el neki, amiért a legtöbb forgatókönyvíró térden állva könyörögne: „Csak én tudom, hol van a misztikus bárány. Az információ az íróasztalom jobb oldalán lévő fiókban van”.

Az ügyvéd követte az utasításokat, és megtalálta a váltságdíjkérő levelek másolatát, valamint egy utolsó, el nem küldött üzenetet, amely kínzó nyomot tartalmazott az ellopott tábla hollétéről: „olyan helyen nyugszik, ahonnan sem én, sem más nem viheti el anélkül, hogy a nyilvánosság figyelmét felkeltené”. Az ügyvéd aztán egy hónapig nem értesítette a hatóságokat ügyfele utolsó szavairól.

Jó darabig Goedertier volt a fő gyanúsított az ügyben annak ellenére, hogy szegénynek annyira rossz volt a szeme, hogy sötétben az orráig sem látott, így gyakorlatilag a lehetetlennel volt egyenlő, hogy kirabolt egy katedrálist az éj leple alatt.

Mint kiderült, maga Goebbels, Hitler propagandaminisztere küldte el a nyomozóját, Heinrich Köhnt Gentbe, hogy megszerezze a Führer számára a képet. A detektív kutakodásai során annyit tudott meg, hogy a táblát a helyszínen rejtették el, és csak az ő érkezése előtt szállították el máshová, nehogy a kezébe kerüljön. Ez egyébként egybevág Goedertier vallomásával is, aki a feleségének egy ízben azt találta mondani: „Ami rossz helyre került, az nem lopott”; amikor a felesége a németekre gyanakodott, azt válaszolta: „Én nem néznék olyan messzire. Ha hagynák, hogy keressem, a katedrális környékén maradnék”.

Az egykori rendőrfőnök, Karel Mortier, aki jó darabig még a szabadidejében is az oltárkép táblája után kutatott, becslése szerint eddig nagyjából 350 alkalommal kapott tuti fülest a kép hollétével kapcsolatban… ám mindannyoszor tévesen.

A műkincsrablás, aminél önkéntelenül dúdolni kezded a Mission Impossible főcímzenéjét

A legnagyobb kanadai műkincsrablásból akár hollywoodi thrillert is lehetne forgatni. 1972. szeptember 4-én, hétfőn nem sokkal éjfél után három fegyveres, símaszkos személy mászott be a montreali Szépművészeti Múzeum tetőablakán keresztül a kiállító térbe.

A tetőablak általában be volt riasztózva, kivéve ezúttal, ugyanis a tetőn javítási munkákat végeztek. Fél kettő körül rajtuk ütött az egyik múzeumi őr – őt egy figyelmeztető lövéssel próbálták jobb belátásra bírni. A lövés hangjára odaszaladt a másik két éjjeli őr is, akiket a betörők aztán megkötöztek, és míg egyikük felügyelte őket, a másik kettő igyekezett összeszedni minél több értéket. A tolvajok nyilvánvalóan azt tervezték, hogy ugyanazon a tetőablakon keresztül távoznak a múzeumból, amelyen bejöttek. Egy ideig egy bonyolult csigarendszer összeállításával töltötték az időt, hogy a műtárgyakat felemeljék a tetőre, ám végül ezt elvetették. Akkor úgy döntöttek: a műtárgyakat és más tárgyakat a múzeum rakodódokkjához viszik, és a múzeum kisteherautójával menekülnek el. Azonban, amikor az egyik férfi egy oldalsó bejáraton keresztül elhagyta a múzeumot, beindította a riasztót.

A trió mindent magához vett, amit csak tudott, majd 18 festménnyel és 39 kisebb tárggyal, főként ékszerekkel gyalogosan elmenekültek.

Azóta csak két műalkotást -– egy festményt és egy medált – sikerült a pakkból visszaszerezni. Ez volt Kanada történetének legértékesebb műkincsrablása, ami azóta is megoldatlan. (A képek között volt egyébként egy Rembrandt is.)

A rablás után nem sokkal a feltételezett elkövetők egyike (akiről annyit lehetett megállapítani, hogy „európai akcentussal beszélt”) egy utcai telefonon keresztül félmillió dolláros váltságdíjat követelt az elrabolt holmikért – ezt hamarosan lealkudták negyed millióra. Jószándéka bizonyításául a múzeum azt kérte, hogy legalább egy festményt küldjön vissza, így került újra a múzeum birtokába Jan Brueghel egyik képe… amiről hamarosan kiderült, hogy az csupán hamisítvány. A további kommunikáció aztán egyre döcögősebb lett, az elkövetők egy ízben azt feltételezték, hogy a rendőrség át akarja verni őket. Később újabb tárgyalásba bocsátkoztak, ám hiába vitték el a megjelölt helyre a váltságdíjat, a festmény nem volt sehol.

A kilencvenes évekre teljesen kihűlt nyomok újramelegítésével aztán megpróbálkozott Alain Lacoursière is, a montreáli rendőrség nyomozója, akit csak a műkincsek Colombo-jaként ismernek, olyan sikerrel járt utána eltűnt műtárgyaknak. Ebbe az ügybe azonban neki is beletört a bicskája.

A Loovre

Egy szép, ám hamar drámába forduló vasárnap délelőtt, 2003. áprilisának végén épp kinyitották volna a manchesteri Whitworth Művészeti Galériát a nagyközönségnek, amikor a teremőrök döbbenten észlelték az egyik falon három műalkotás hűlt helyét: Vincent Van Gogh, Pablo Picasso és Paul Gaugin egy-egy alkotása (összesen 4 millió font értékűre becsülve) szőrén-szálán eltűnt. 

A nyomozás során a módszerről annyit sikerült kideríteni, hogy az elkövetők az acélfedeles ajtók feltörésével jutottak be az épületbe, ahol a Pilkington-teremben lecsavarozták a két legközelebbi képet, valamint egy harmadikat a fal végén, majd távoztak anélkül, hogy tettüket akár a CCTV kamerák rögzítették volna. A rendőrség tanácstalan volt az ügyben – fél napig, amikor is egy ismeretlen nő telefonon el nem árulta, hol találhatják meg az ellopott festményeket: egy igen hervasztó megjelenésű, bedeszkázott, graffitivel borított nyilvános vécében a Whitworth Parkban, nagyjából 200 méterre a galériától. A brit sajtó természetesen nem tudta nem elsütni a poént, és a nyilvános vécét elkeresztelték „Loovre”-nak a francia Louvre múzeum után. (Angolul a vécét loo-nak is mondják – a szerő.)

A képekkel együtt pedig megtalálták a tolvajok üzenetét is:

„Nem állt szándékunkban ellopni ezeket a festményeket, csak a siralmas biztonsági rendszerre akartunk rávilágítani”.

(A múzeum tagadta, hogy a biztonsága hiányos lenne.) A művek szerencsére csak minimális kárt szenvedtek, és nem sokkal később újra kiállították őket. A lopást végrehajtó személyeket máig sem sikerült azonosítani.

Anyagáron

Különösen szomorú (még ha egyúttal megdöbbentő is) Henry Moore Fekvő alak című szobrának elrablása. A két tonnás, három méter hosszú és két méter magas kültéri szobor – melyet 18 millió dollár értékre becsültek – a művész Hertfordshire-ben, Angliában található alapítványának székhelyén volt látható egészen 2005-ös eltűnéséig. A nyomozók jó darabig tanácstalanok voltak: mégis hogy lehetett észrevétlenül eltűntetni a kolosszális műalkotást? És mi a terve vele a tolvajoknak, hiszen ez mégsem egy aprócska mű, amit a hóna alá csap vagy zsebre vág bárki?

Végül négy évvel később a brit rendőrség nyilvánosságra hozta a nyomozás eredményét: Moore alkotása sajnálatos módon megsemmisült.

A helyi roncstelepeken végzett vizsgálatok után feltételezthető, hogy a tolvajok feldarabolták, beolvasztották, és 1500 fontért eladták az átalakított bronzot – kihasználva a kínai keresletből adódóan fellendülő fémhulladékpiacot. Pedig az az igazság, hogy már azzal többet kerestek volna, ha csak simán visszaadják, a Henry Moore alapítvány ugyanis 10.000 font jutalmat kínált fel érte. Az eset a legmerészebb brit műkincslopásként híresült el.

A műértő Pókember és Franciaország legnagyobb műkincsrablása

Nem tagadom, az én legfőbb kedvencem e történetek közül a párizsi Musée d'Art Moderne de la Ville-ből 2010-ben öt műtárgyat ellopó Vjeran Tomic története, akit sokan Arsène Lupinnak, illetve Pókembernek is becéztek. (Arsène Lupin, az „úri betörő” a francia író, Maurice Leblanc nagysikerű alkotása.)

A boszniai szülőktől származó, de már Párizsban napvilágot látó Tomic kamaszkorában nagyon sok időt töltött a Père Lachais temetőben a haverjaival (addig sem kellett a vitáktól hangos szülői otthonban tartózkodnia), ahol parkour trükköket sajátítottak el a sírok és mauzóleumok között.

Tomic elképesztő ügyességre tett szert, amit aztán lakásbetörésekben kamatoztatott. (Hogy ebben igen tehetséges, arra már tízéves korában fény derült, amikor elopott két nagyértékű könyvet egy mostari könyvtárból Bosznia-Hercegovinában). Nem csak az anyagi haszon hajtotta: miután 16 éves korában megnézett egy impresszionista kiállítást a Musée de l’Orangerie-ben, annyira beleszeretett a festményekbe, hogy elhatározta: maga is festő lesz. Az apja azonban hallani sem akart arról, hogy a fia egy „hobbit válasszon szakmának”, ragaszkodott hozzá, hogy a a garázsában dolgozzon.

Tomic inkább rablásra és lopásra adta a fejét, és mivel addigra atletikus ügyességgel mászott be magánházakba, illetve fedezte fel éles szemmel a biztonsági berendezések hiányosságait, olyan sikeres volt, hogy azt még egy áldozata is megsüvegelte. Ahogy Philippe Starck tervező fogalmazott:

„Soha nem tudtam semmit a betörőmről, de mindig is tiszteltem a stílusát – csodáltam a merészségét –, és egyfajta bensőséges vonzalmat éreztem iránta, miután rájöttem, hogy néhány napig gyakorlatilag velünk élt a lakásban, és azzal töltötte az idejét, hogy szegény kis széfemet fűrészelte, anélkül, hogy megzavart volna minket. Úriember betörő volt, Arsène Lupin stílusában.”

Egészen elképesztő bravúrokat hajtott végre már a lakásbetörések során is: 2000 őszén például egy kötéllel és karabinerekkel ellátott nyílpuska segítségével mászott be egy lakásba, amíg a lakók aludtak, és ellopott többek között két Renoirt, egy Deraint, egy Utrillot, egy Braquet – a zsákmány értéke meghaladta az egymillió eurót.

A festményeknek egyébként ő valóban hatalmas rajongója volt annak ellenére, hogy saját bevallása szerint soha egy szót nem olvasott vagy tanult művészetről.

Amikor 2010-ben a Szajna partján sétált, észrevette, hogy a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris (amit MAM-ként is becéznek) ablakai épp olyanok, mint amiket ő már egyszer sikerrel szétszedett. Majd amikor a kiállítást is megnézte, megállapította, hogy nem mindegyik mozgásérzékelős riasztó működik. Ebből számára egyenesen következett: ki kell rabolnia a MAM-ot!

Addigra már évek óta szoros kapcsolatban állt egy kereskedővel, bizonyos Jean Michel Corvez-zel, aki sokszor rendelt is tőle, illetve átvette tőle a lopott holmit. Corvez egyfajta mentorként is szolgált, arra bíztatta Tomicot, hogy táplálkozzon egészségesen és rendszeresen sportoljon, hogy megőrizze azt a formáját, ami oly sikeressé tette őt besurranó Pókemberként.

Gondos tervezést követően 2010 május 14-én kezdte meg a betörést a múzeumba: csak az ablak megbuherálásával hat teljes éjszakát töltött. Végül jóval több festménnyel távozott, mint amiben Corvezzel maradtak, Tomicot ugyanis valóban elbűvölték a műalkotások, képtelen volt őket hátrahagyni. Miután mindent bepakolt a kocsijába, hosszan nézte őket és gyönyörködött bennük, és csak azt sajnálta, hogy Modigliani Kék szemű nőjét végül hátrahagyta. A képeket azonban nem tudták eladni jó ideig, közben Tomic – akit a rendőrség gyanúsítottként titkon megfigyelt – teljesen pénz nélkül maradt, úgyhogy újabb betörést eszközölt egy magánlakásba. Végül ennek kapcsán fogták el. A rendőrségen aztán mindent beismert, a MAM-rablást is. Nyolc év börtönre ítélték, ha minden igaz, idén szabadul, úgyhogy zárjátok el a Modiglianikat!

A nagyközönség imádta a történetét, ami „az évszázad rablásaként” került be az újságokba, Vjeran Tomic sztorijából pedig még filmet is készítettek 2023-ban (mely elérhető a Netflixen).  

A leghíresebb magyar műkincsrablás

Egy fordulatos műkincsrablós sztorival pedig mi is büszkélkedhetünk: 1983. november 5-én hét igen nagyértékű festményt lopott el egy olasz bűnbanda némi magyar segítséggel a Szépművészeti Múzeumból – a kár már a nyolcvanas években is 1 milliárd 436 millió forint értékű volt. Történt mindez annak ellenére, hogy két hónappal korábban a Magyar Rendőr című folyóirat a múzeum különleges biztonságával büszkélkedett… 

Az olasz tettesek (a Camorra nápolyi maffia tagjai) egy hónapon keresztül figyelték meg a múzeumot, hogy kiismerjék a terepet a rablás előtt, így elég nyilvánvaló volt számukra az, hogy a Magyar Rendőr cikke bizony erősen lódít, a múzeum őrzése pedig annyira megbízható, mint a Tinderen ghostingolók.

A rablók kezére játszott még egy dolog:

a Szépművészeti ezidőben fel volt állványozva, úgyhogy laza másfél óra alatt lezavarták az egész rablást parkolással, betöréssel együtt: felmásztak az állványzaton, kivágták az ablakot, felmarkolták az előzetesen kinézett olasz reneszánsz műveket (ahogy az egyikőjük fogalmazott, azoknak úgysem Magyarországon lett volna a helye) majd dolguk végeztével távoztak is.

A bűntett elkövetésében – fejenként 10.000 dollár jutalom ellenében – három magyar segítőjük is akadt: a 17 éves Jónás Katalin (aki halálosan szerelmes volt az egyik olaszba), illetve Raffai József és Kovács Gusztáv.

Az elkövetők külföldre menekültek, ott érte őket utól a hír, milyen hatalmas ügy lett a képrablásokból. A nyomozásban több ország is összefogott, még a Szovjetúnió is segítő kezet nyújtott. A szálak hamar elvezettek egy görög olajgyároshoz, aki – miután forró lett a lába alatt a talaj – gyorsan megszabadult a festményektől. A képeket végül egy görög templom kertjében találták meg. A Malév még különgépet is biztosított a képek biztonságos hazaszállításához! A két ország közötti különbséget jól mutatja, hogy míg az olasz tolvajok öt-hat évet, addig a magyarok ennek kétszeresét kapták. 

A maffia azonban nem nyelte le olyan könnyedén a kudarcot: több magyar nyomozó az eset után felkerült a Camorra halállistájára, ezért több mint egy évig személyi védelmet kaptak. 

Fiala Borcsa