Messze is közel: tippek, hogy működjön a távbarátság

–

A barátság, ami kibírta a több ezer kilométert

A legjobb barátnőm külföldre költözött, amikor még kiskamaszok voltunk. Az elszakadás iszonyúan fájt, mert ez az a fajta barátság volt, amibe mindent beleadtunk: az összes időnket, energiánkat és szeretetünket. Büszkék voltunk rá, hogy a kapcsolatunk nemcsak túlélte a több ezer kilométeres távolságot, hanem a kamaszkor minden bizonytalanságát is kiállta. Az új iskolákat, az első szerelmeket (vagy épp azok hiányát), azt, hogy az egyikünk teste napról napra változott, míg a másikunk még mindig kislánytestben maradt – mégis alig vártuk az estét, hogy leülhessünk a gép elé, felvegyük a fülhallgatót, és órákon át beszélgessünk. Bármiről és mindenről.

Ez a barátság tanított meg arra, mit jelent igazán jelen lenni – akkor is, ha kilométerek választanak el egymástól.

Egészen más érzés, ha az ember bármikor átugorhat a barátjához egy kávéra, még akkor is, ha végül nem teszi meg. Már a puszta tudat is biztonságot ad, hogy a másik elérhető közelségben van. A távbarátság viszont másképp működik. Hiányzik belőle az a természetes folytonosság, amit a fizikai közelség magától értetődően biztosít. Minden beszélgetés tudatos döntés eredménye: előre egyeztetett videóhívások sora, amelyekből idővel szinte észrevétlenül kopik ki a spontaneitás.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a távolság automatikusan kudarcra ítél egy kapcsolatot. Elég csak arra gondolni, hányan költöznek el a szülővárosukból tanulás, munka vagy családalapítás miatt, és mégis tartják a kapcsolatot azokkal, akik igazán fontosak számukra. A világjárvány is megmutatta, hogy a kapcsolatok nem kizárólag a fizikai jelenléten múlnak.

Mégis, nem szeretnék idealizált képet festeni. A távbarátság sokszor piszok nehéz, kimerítő, embert próbáló dolog. Nincs nálam a bölcsek köve – őszintén szólva szerintem nem is létezik –, hiszen minden kapcsolat más dinamikák mentén működik. De megpróbálom összeszedni, mi segített nekünk abban, hogy ez a barátság ne csak életben maradjon, hanem működjön is.

1. Egyeztessétek a kommunikációs szokásaitokat

A barátságban nem lehet sablonokban gondolkodni, különösen akkor nem, ha kilométerek választanak el benneteket. Vannak, akik hetekig vagy akár hónapokig nem beszélnek, aztán egy délután ott folytatják, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. Másoknak a rendszeres, kiszámítható bejelentkezések adnak biztonságot.

Mi eleinte minden este skype-oltunk.

Az esti rutin része lett a laptop előtti kuporgás a sötétben, a halk suttogás, a párnába fojtott nevetés – alig különbözött attól, amikor személyesen, egymás mellett fekve beszélgettünk, miközben tudtuk, hogy már rég aludnunk kellene.

Aztán, ahogy kinyílt körülöttünk a világ, új barátaink lettek, és esténként inkább moziba mentünk az éppen aktuális kiszemeltünkkel. A hajnalig tartó beszélgetések lassan megritkultak. Mindketten éreztük, hogy valami változik, de sokáig nem mondtuk ki. Inkább a jól bevált struccpolitikát választottuk.

Pár hónap után azonban kibukott belőlünk minden: a felgyülemlett feszültség, a féltékenység, a magány, a „Nem vagyok már fontos?” érzés. Ekkor vezettük be az előre egyeztetett videóhívást. Minden vasárnap beírtuk a naptárba, melyik lesz az a három este a következő héten, amit biztosan együtt töltünk – ha csak virtuálisan is.

2. Közös programok – képernyőn innen és túl

A tervezett videóhívások egy ideig jól működtek, de néhány hónap után éreztük, hogy valami újra van szükség. Nemcsak beszélgetni akartunk, hanem csinálni is valamit együtt – úgy, mint régen.

Így kezdtünk el újra közös programokat szervezni, online. Az első ilyen a közös filmezés volt: elszámoltunk háromig, majd egyszerre indítottuk el a filmet, és közben végig chaten kommentáltuk – mintha csak egymás mellett ültünk volna a kanapén. Aztán jött a pinterestezés, osztott képernyőn, saját tematikus mappákkal. Lakásokat, ruhákat, esküvői meghívókat és furcsa tortákat mentettünk le egymásnak.

Később kipróbáltuk a közös fürdőszobatakarítást is – fülhallgatóval, élő narrációval, és részletes beszámolókkal a vécékefe helyes használatáról. Meglepően jól működött. Tényleg. Mindenkinek ajánlom!

Ennél talán már csak a közös főzés és evés vált be jobban: mindketten ugyanazt a receptet készítettük el, majd leültünk a laptop elé, és jóízűen befaltuk. A közös jóga viszont csúfos kudarcba fulladt: mire az egyikünk mély levegőt vett, a másik már kifújta – miközben a haját próbálta kiszabadítani a fülhallgatóból. A harmadik próbálkozás után beláttuk: a belső békénket valószínűleg nem a jógaszőnyegen, hanem inkább a kanapén fogjuk megtalálni.

3. Konkrét kérdések – unalom helyett figyelem

Sokáig meg voltam győződve róla, hogy a „Mi újság?” egy barátságban sosem lehet unalmas kérdés. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy semmi kedvem válaszolni rá. Nem azért, mert ne lenne fontos – hanem mert túl tág, túl általános, túl fárasztó.

Ekkor jöttünk rá: nem elég időzíteni a beszélgetéseket – tematizálni is kell őket. Volt, hogy két órán át elemeztük a kedvenc színészünk összes szerepét, máskor azon versengtünk, ki tud több különös sajtot felsorolni. Mindezt anélkül, hogy szóba került volna, kinek milyen napja volt.

Persze volt, amikor előtört a hiányérzet. A fájdalom, hogy nem vagyunk jelen egymás hétköznapjaiban. Ilyenkor jobb volt úgy tenni, mintha nem választana el bennünket több ezer kilométer.

A „Hogy vagy?” helyett megtanultunk inkább konkrét dolgokat kérdezni. Például: „Megnézted azt a filmet, amit múltkor említettél?” vagy „Sikerült megsütni azt a sütit, amit kinéztél a Pinteresten?” Ezek az apró figyelmességek azt üzenték a másiknak: emlékszem rád, fontos vagy. És ezek a kedves „Ó, emlékszel rá!” pillanatok sokkal mélyebb kötődést hoztak, mint száz általános kérdés.

4. Közös célok és a találkozások ígérete

Azt is megtanultuk, milyen sokat jelent, ha nemcsak a jelenünket, hanem a jövőt is közösen tervezzük. Mindketten nagy álmodozók vagyunk – és szerencsénk volt, hogy ebben tökéletesen passzoltunk egymáshoz. Ugyanolyan szenvedéllyel tudtunk lelkesedni egészen elrugaszkodott ötletekért is, mint a valószínűbb célokért. Nem számított, ha ezek végül nem valósultak meg. A lényeg az volt, hogy együtt terveztük őket.

Tudom, nehezebb, ha az egyik fél a föld felett lebeg, a másik meg két lábbal áll a realitás talaján, és folyton visszahúzza az álmodozót. Nálunk szerencsére nem így volt. Megállíthatatlanul szőttük a terveket, és közben nem is annyira a megvalósítás számított, hanem az, hogy közösen akartunk valamit. Ez a közös akarat nálunk erősebb kötőanyag volt, mint bármi más.

5. Éreztessétek egymással, hogy fontosak vagytok

Gyakran azt hisszük, a barátaink úgyis tudják, mennyire fontosak számunkra. De a távolság megtanított minket arra, hogy ezt nem elég feltételezni – ki is kell mondani. A barátság is megérdemli azt a figyelmet, amit sokszor csak a párkapcsolatainknak tartogatunk: a szándékos törődést, az apró gesztusokat, a kimondott „jó, hogy vagy” mondatokat.

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég egy gyors üzenet: „Most futottam bele abba a hülye mémbe, amit múltkor mutattál – még mindig szakadtam rajta.” Vagy csak ennyi: „Ránéztem arra a táskára, amit együtt néztünk ki – még mindig nem vettem meg, de már nagyon közel vagyok hozzá.” Ezek az apróságok azt üzenik a másiknak: még mindig ott vagy az életemben – akkor is, ha fizikailag nem vagy jelen.

Kilométerek ide vagy oda: a konfliktusokat nem lehet megúszni

Mi sem úsztuk meg. Volt, hogy félrement egy-egy üzenet. Én csak vicceltem, ő viszont épp rossz passzban volt, és teljesen másként értelmezte, mint ahogy szántam. Vagy amikor ő mesélt valami fontosat, de én rohanásban voltam, és csak napokkal később reagáltam – utólag derült ki, mennyire rosszul esett neki.

Megtanultuk, hogy a sértődött hallgatás, a passzív-agresszív megjegyzések, vagy a „majd rájön, mi a bajom” hozzáállás csak még nagyobb szakadékot ásnak. Sokkal többet jelentett, ha őszintén – de nem bántóan – elmondtuk, mi esett rosszul. Vagy ha egyszerűen csak megkérdeztük: „Te hogy élted meg azt a helyzetet?” Nem mindig könnyű, de ha tényleg fontos a másik, muszáj beleállni a kényelmetlen beszélgetésekbe is.

Nekem sokat segített, hogy láttam: ő is akarja, hogy működjön a dolog. Hogy ez nem egyoldalú próbálkozás.

Honnan tudod, hogy itt a vége?

A mi barátságunk kibírta a távolságot. Nem volt mindig könnyű, de újra és újra megtaláltuk az utat egymáshoz. Mégis, közben rájöttem: ez nem minden kapcsolattal van így. Vannak barátságok, amelyek egyszerűen nem élik túl az időt, a távolságot, a változó életszakaszokat.

Van, amikor egy kapcsolat csendben elhal. Kikopik a hétköznapokból, háttérbe szorul, és már egyik fél sem keresi a másikat úgy, mint régen.

Nehéz belátni, de néha fel kell tenni magunknak a kérdést: még ad ez a kapcsolat valamit, vagy már csak a megszokás tartja életben?

Ha egy beszélgetés után inkább fáradtnak érzed magad, ha mindig csak te kezdeményezel, akkor érdemes elgondolkodni, merre tovább. És bár fájdalmas elengedni valakit, aki hosszú ideig fontos volt, attól, hogy ma már nem működik, még lehetett igaz, mély és szerethető kapcsolat.

A távbarátság különleges ereje

Szerintem hatalmas ereje van egy olyan barátságnak, amely túlélte a távolságot. Messze lenni egymástól sosem könnyű – de éppen ez adja a kapcsolat különlegességét. Amikor két ember mégis egymás mellett marad, akkor is, ha az időzónák, a rohanó napok és a hétköznapi káosz teljesen másfelé sodorják őket.

Simon Eszter