Bárki lehet kapcsolati erőszak áldozata – igen, akár fiatalkorúak is

–

Révész Zsuzsa múlt héten vesztette életét, miután lánya korábbi partnere harmincöt késszúrással végzett vele. A Fővárosi Törvényszék közleményében azt írta, hogy hosszabb ideig tartó, viharos kapcsolat volt a gyanúsított és az áldozat lánya között. Az anya közvetlenül a bűncselekmény előtt feljelentette a lányát bántalmazó férfit, amely alapján a rendőrség nyomozást rendelt el. Hozzátették, a férfi mentális állapota labilis, több alkalommal fordult erőszakosan az áldozat lánya és önmaga ellen is. 

Amikor kiderült számukra, hogy a férfi bántalmazza a lányt, a szülők azonnal kocsiba ültek, és hazahozták Németországban élő lányukat, majd elvitték a János kórházba látleletet vetetni. Révész Zsuzsa szombaton ezzel együtt ment be a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen, majd ahogy hazaért, azonnal hívta a családját telefonon. A férfi ekkor rátámadt, és megkéselte. A mentők hosszasan küzdöttek a nő életéért, de már nem tudták megmenteni.

Bár az esetről egyelőre ennél többet nem tudunk, a tragédiája kapcsán fókuszba került egy fontos és sokakat érintő kérdés: mit tehet az ember, ha kiderül számára, hogy a gyereke bántalmazó párkapcsolatban él?

Az amerikai Betegségellenőrzési és Megelőzési Központ adatai szerint

a párkapcsolati erőszak áldozatainak körében a nők 26, a férfiak 15 százaléka tapasztalt először erőszakot partnerétől – még mielőtt betöltötte volna a tizennyolcadik életévét.

Bár ez így is elképesztően magas szám, fontos megjegyeznünk, hogy jó eséllyel még ennél is több az áldozat, hiszen a látencia hatalmas.

Társadalmi szinten még mindig nagyon keveset tudunk a bántalmazó kapcsolatokról

Számtalanszor elhangzott már, hogy a bántalmazó nem egyetlen pofonnal indít. Hiszen ha így lenne, a legtöbb ember azonnal felállna és otthagyná. Bár ez is gyakori tévhit, de attól, hogy egy párkapcsolatban sok a konfliktus és a vita, még nem feltétlenül beszélünk bántalmazásról. Amikor azonban a bántások egyirányúak, az idő előrehaladtával mind gyakoribbá és súlyosabbá válnak, és az elszenvedő egyre kevésbé képes hatással lenni a történésekre, abúzusról beszélünk.

Tizenhét voltam, amikor először kerültem bántalmazó kapcsolatba. Bár fizikai erőszak csak a szakításunk után, abban az időszakban történt, ami ilyen szempontból a legnagyobb kockázatot jelenti, utólag visszanézve, szép számmal jelen voltak a bántalmazó magatartás korai jelei is. De hogyan is ismerhetnénk fel valamit, amiről mi magunk sem tudunk?

Pedig a jelek ott vannak, már bőven azelőtt, hogy a kék-zöld foltok megjelennének. Egy kamasz esetében ez talán még inkább nehezített terep, mégis van, amire érdemes odafigyelni.

Árulkodó lehet például az elszigetelés, ha az áldozat már nem vesz részt azokban a tevékenységekben, amik korábban örömet okoztak számára, nem találkozik, nem beszél azokkal, akikkel addig szoros kapcsolatban volt. Ha gyakran beszél konfliktusokról, partnere heves természetéről, vagy épp ellenkezőleg: védeni próbálja a bántalmazót a kívülállók előtt. És az is, ha a kapcsolat során megváltozik a viselkedése, egyre rosszabb fizikai és lelki állapotba kerül.

Mit tehetünk szülőként?

Az egyik legfontosabb, hogy megfelelő példát mutatunk. Ahelyett a narratíva helyett, miszerint „a szerelem fáj”, megtanítjuk a gyerekeket a biztonságos, tiszteletteljes kapcsolatok kialakítására. Beszélgetünk velük arról, hogy milyenek az egészséges, az egészségtelen és a bántalmazó viszonyok, és honnan lehet tudni, ha valami nem stimmel. (Erről ITT olvashattok bővebben.)

A bántalmazás jelei kezdetben alig észrevehetőek: tizenévesen nem feltétlenül rendelkezik az ember olyan tudással és tapasztalattal, ami segít felismerni az egészségtelen vagy bántalmazó viselkedést, ezért fontos beszélni a red flagekről – a túlzott féltékenységről, a kontrollgyakorlásról, a szexizmusról, a kapcsolaton belüli reális és irreális elvárásokról. 

Teljesen természetes érzés a düh, a tehetetlenség vagy épp a hirtelen kapkodás, ha kiderül, hogy a gyerek bántalmazó kapcsolat áldozata. Fontos azonban, hogy a túl gyors, esetenként meggondolatlan cselekvés sokszor épp ellenkező eredménnyel jár, mint amit el szeretnénk érni, és még azelőtt megakaszthatja a beszélgetést, hogy az valójában elkezdődött volna.

Ehelyett légy jelen, értő figyelemmel és támogatással

Talán mondanom sem kell, de az áldozathibáztatás, a számonkérés a lehető legrosszabb, amivel találkozhat az ember, ha megnyílik a nehézségeivel kapcsolatban.

Hiszen a bántalmazás áldozatai gyakran szégyellik, ami a kapcsolatukban történik, ráadásul sok tinédzser attól fél, hogy a szülei túlreagálják, hibáztatják őt, vagy csalódottak lesznek. Sok áldozat attól tart, hogy a környezete nem hisz majd neki vagy nem érti meg őket. Az érzékeny és kiszolgáltatott helyzet miatt pedig fontos, hogy ha a bántalmazott megnyílik, a beszélgetés az ő feltételei szerint történjen. 

De ugyanilyen fontos az elfogadás is

Fontos tudni, hogy amikor egy tinédzser fizikai vagy érzelmi bántalmazást él át, sértegetik, megpróbálják leépíteni az önbizalmát és elszigetelik a támogató rendszerétől, a bántalmazók gyakran meggyőzik a partnerüket arról, hogy hiába is kérnének segítséget, senki sem fog nekik hinni. Ezt tovább erősítheti, ha az, akihez segítségért fordulnak, kételkedik és megkérdőjelezi a hallottakat – sőt az is előfordulhat, hogy az áldozat épp így kerül közelebb a bántalmazóhoz. 

A viselkedés a lényeg, nem a személy

Mivel a bántalmazó emberek igyekeznek elszigetelni a partnerüket, az áldozat olyan dolgokat hallhat, mint például: „A szüleid utálnak engem. Megpróbálják szabotálni a kapcsolatunkat és irányítani az életedet”. Emiatt gyakran hatékonyabb, ha konkrét viselkedésekről beszélünk, amelyek nem tetszenek ahelyett, hogy a bántalmazó partnerrel vagy a kapcsolat egészével szemben fogalmaznánk meg kritikát. Például ahelyett, hogy azt mondjuk, „a partnered irányít”, fogalmazhatunk úgy is: „aggódom, hogy megmondja, kivel találkozhatsz és kivel nem. Egy egészséges kapcsolatban a partnerek megbíznak egymásban, és bárkivel beszélhetnek, akivel akarnak.” 

Azért is fontos, hogy ne a konkrét személyt kritizáljuk, mert az áldozat minden körülmény ellenére még szeretheti a partnerét, ha pedig rosszat mondunk rá, az eltántoríthatja attól, hogy a jövőben hozzánk forduljon segítségért. 

Nincs helye ultimátumnak

Ahhoz, hogy a szakítás valóban sikeres legyen, az áldozatnak készen kell állnia arra, hogy kilépjen a kapcsolatból. Ha kívülről bárki erőlteti a döntést, akkor a feloldatlan érzések miatt nagyobb eséllyel térhet vissza a partneréhez.

Emellett a szakítást követő időszak a legveszélyesebb a bántalmazást átélők számára.

Bízzunk az áldozatban, abban, hogy jobban ismeri a helyzetét, mint mi, és akkor fog szakítani, amikor valóban készen áll rá. Ha nem áll készen arra, hogy elhagyja a partnerét – vagy ha mégis elhagyja, majd újból összejönnek –, akkor is fontos, hogy tudja, számíthat ránk. 

A következő lépések megtervezése

Egy biztonsági terv elkészítése segíthet abban, hogy a bántalmazást átélő személy felkészültebbnek érezze magát a rá váró helyzetekben, és határozottabb legyen, amikor készen áll arra, hogy kilépjen a kapcsolatból. Fontos azonban, hogy semmit ne tegyünk az áldozat tudta és beleegyezése nélkül – ez ugyanis azt a kontrollevesztett érzést erősítheti tovább, amit a kapcsolatában is megél.

Szülőként fontos szerepünk van abban, hogy segítsük a gyerekeinket az egészséges kapcsolatok kialakításában, és életmentő támogatást nyújthatunk, ha bántalmazó kapcsolatba kerül – ez azonban sokszor nem elég.

Az áldozatok biztonságához szükség lenne ugyanis egy megbízható igazságszolgáltatási rendszerre is, amely probléma nélkül működik, és valóban az áldozatokat védi, valamint egy olyan szociális hálóra, amely megtartja azt, akinek szüksége van rá.

Amíg azonban a rendőrség jellemzően az utolsó utáni pillanatokban lép, mentális segítséghez pedig csak egy nagyon szűk réteg juthat hozzá, amíg minden harmadik lány első szexuális tapasztalata erőszak vagy kierőszakolt együttlét, amíg minden ötödik nőt fizikailag is bántalmaz a partnere, megkerülhetetlen, hogy már gyerekkorban beszéljünk arról, mi oké és mi nem.

Mózes Zsófi