„Meg kell tanulnunk megkapaszkodni önmagunkban” – Így küzdhetünk meg a járvány miatti magánnyal és izolációval

–

Az érzelmi pátosztól az izoláltság érzéséig

A járványhelyzet egy kollektív társadalmi krízis, amit egyéni szinten kivétel nélkül mind nagyon erősen érzékelünk, és mindannyiunkra hatással van: hiányzik a régi életünk, a szabadságunk, de leginkább a kapcsolódás másokhoz. Ennek ellenére – ugyanakkor – a járványhelyzet különböző szakaszait nagyon is másképp éltük meg. „Az első hullámot még meghatározta az újdonság ereje, a fegyelmezettség. A remény és a csodavárás, hogy hamarosan kilábalunk ebből a krízisből, illetve valamiféle pátosz is átlengte. Utóbbi megnyilvánulásai voltak, hogy az emberek megtapsolták az egészségügyi dolgozókat, olyan gondolatokat osztottak meg a közösségi oldalaikon, amelyek arról szóltak: »most lehetőséget kaptunk rá, hogy megtanuljuk, mi az igazi szeretet«. Ezzel szemben a második hullámra szétcsúsztunk, elfáradtunk a félelemben, a bizonytalanságban” – kezdi Bóta Tímea.

Míg ugyanis az első hullámnál egy működő életből, sok esetben kellő lelki tartalékkal zuhantunk bele a járványhelyzetbe, addig azóta szinte mindenkit ért valamiféle veszteség: akár személyes szinten, akár kapcsolati vagy anyagi téren.

„A második hullámba már eleve egy nehéz csomaggal érkeztünk. Persze sokan vannak olyanok, akiket már az első hullám sem ért jó mentális állapotban: akiknél eleve személyes krízisre érkezett a nagy globális krízis. Ők nagyon nehéz helyzetben vannak most is” – folytatja a szakpszichológus. Így például a kamaszok is nehéz helyzetben vannak, (az erről szóló cikkünket ITT találod), akik a kamaszkorral eleve egy normatív krízist élnek meg; de lehet szó olyanokról is, akik kapcsolati krízisben vannak, amit felerősíthetett az összezártság, vagy egy meglévő betegségről, ami komoly szorongásokra adhat okot egy járványhelyzetben.

A magány és az izoláltság felerősítik a halálszorongásunkat

A második hullámra tehát elvesztettük a kapaszkodóinkat: a mindennapjainkat a magány és az izoláltság érzése hatja át. „Azt éljük meg, hogy nincs kihez fordulnunk: nincs, aki csökkentené a szorongásainkat, aki megerősítene, megnyugtatna. A magánnyal érvénytelenné válunk, hiszen nem kapunk visszaigazolást arról, mi a helyes, mi nem az, mit csinálunk jól, mit nem – lekapcsolódunk a nagy megerősítő bizonyosságról, a normalitásról.

Emellett a magány nagyon erősen felszínre hozza, és fokozza azt, amivel egész életünkben tudat alatt küzdünk: a halálfélelmet, halálszorongást” – fejti ki a szakértő, aki szerint természetes folyamat, hogy egy lehetséges halálos kimenetelű járvány idején a magány hatására felerősödik ez az érzés.

„A halállal szembeni félelmünk nagyon régről velünk van; egész életünkben próbáljuk feloldani a kapcsolódásainkkal, vagyis azzal, hogy nyomot akarunk hagyni: gyereket szülünk, családot alapítunk, közösséget építünk, maradandót alkotunk a munkánkban. De ha egyedül vagyunk, hogyan hagyhatunk nyomot? Most minden érzés duplán van aláhúzva, nincsenek megküzdési mintáink, semmit nem tudunk használni a kríziskezelésből, ami eddig működött. Ez pedig borzasztóan nehéz” – teszi hozzá Bóta Tímea.

Ráadásul a betegség jellege is olyan, hogy elzár másoktól, hiszen nemcsak mi lehetünk veszéllyel másokra, hanem ők is ránk.

„A szoros emberi kapcsolataink korábban a biztonságot, bizonyosságot jelentették számunkra, azt, hogy baj esetén is végül minden rendben lesz – most viszont nincs olyan ember, aki ezt garantálni tudná. De az a biztonságunk is elveszett, hogy ha mindent jól csinálunk, akkor majd kontrollálni tudjuk a dolgot –

semmi sem kiszámítható, semmi sem biztos. Az egész világ sötétben botorkál”

– mondja a szakértő, aki szerint az, hogy mentálisan, ki hogyan jön ki ebből az időszakból, azon múlik, milyen megküzdési stratégiái vannak. 

Így alakíthatunk ki magunknak megküzdési stratégiákat

Be kell látni: nem biztos, hogy az igazság lesz az, ami átsegít valakit ezen az időszakon. „A hit abban, hogy valamit jól csinál, hogy megerősíti magát a rituáléival, szokásaival, sok embernél hatásos. Az oltástagadás például társadalmi szinten elhárító reakció, azt bizonygatjuk vele: »nincsen semmi baj«. Bizonyos embereknek megéri tehát ezt a stratégiát folytatni, ugyanakkor az, hogy ez a tagadás társadalmilag mennyire káros, és milyen következményekkel járhat, másik történet” – folytatja Bóta Tímea.

Fontos tehát, hogy megtanuljunk saját megküzdési stratégiákat kialakítani. „Ha magányosnak érezzük magunkat, kapaszkodjunk meg valakiben, aki van nekünk. Használjuk a kapcsolatainkat a szó jó értelmében – legyünk kreatívak, szervezzünk gyakran szabadtéri vagy virtuális találkozókat” – hangsúlyozza. A szakember például nagyon szívmelengető történeteket hallott pácienseitől az idei karácsonyról, amik arról szóltak, hogyan próbált meg mindenki megkapaszkodni abba a pici szalmaszálba, ami még maradt. „Fontos, hogy átkeretezzük magunkban ezeket az érzéseket: ne csak arra koncentráljunk, hogy el vagyunk szakítva a másiktól, hanem arra is, hogy mennyi mindent megteszünk érte, és ez egyfajta befektetés a kapcsolatunkba.

Most emelt szintre helyezhetjük azokat a kapcsolatainkat, amik ugyan tele voltak mindig is szeretettel, de a hétköznapokban nem fordítottunk rájuk annyi figyelmet.

Rakosgassuk ki, hogy kik vannak nekünk, akik fontosak, és fektessünk energiát abba, hogy a velük való kapcsolatot működtessük” – teszi hozzá.

Fontos, hogy meg tudjunk kapaszkodni önmagunkban

Nem csupán a társas kapcsolatok enyhíthetik a magány és az izoláció érzését; ideje megtanulni, hogyan kapaszkodhatunk meg önmagunkban – a szó szoros és átvitt értelmében is.

Ha nem tudunk megölelni mást, a szakértő szerint akkor magunkat stimuláljuk. Erre egy szorongáscsökkentő technikát ajánl: a bal kezünkkel fogjuk meg a jobb vállunkat, a jobb kezünkkel pedig a bal vállunkat – keresztezzük tehát a karjainkat magunk előtt. Az ujjainkkal pedig kezdjük el ütögetni a vállainkat – ez a „pillangóölelés”, aminek neurobiológiailag is bizonyított pozitív hatásai vannak.

„Ha nincs mellettünk más, akit megölelhetnénk, öleljük meg magunkat. Ha nincs, akiben megkapaszkodhatunk, kapaszkodjunk meg egy új tervben, a munkánkban, a hitünkben. A megcsúszás ellen a megkapaszkodás a legjobb stratégia.

Lépjünk fel a bizonytalanság ellen úgy, hogy olyan dolgokat keresünk a mikrokörnyezetünkben, amikre megvannak a válaszaink, amikre van ráhatásunk – ezzel visszaszerezhetjük az autonómia élményét. Én például ki fogom festeni a konyhámat, mert azt érzem, erre a folyamatra van ráhatásom” – meséli.

A mozgás is ilyen stimulációs eszköz, ami most nemcsak a fizikai egészségünk miatt fontos, hanem azért is, hogy megtapasztaljuk a saját testünket – hogy érezzük: vagyunk, létezünk.

„Az egészen hétköznapi dolgok is számítanak most. Azzal, hogy elmegy valaki mindennap egy kört futni vagy jógázik, nemcsak a testét mozgatja meg, hanem emlékezteti a lelkét is rá, hogy van teste. Mindenre, amit most csinálunk annak érdekében, hogy megtartsuk az egyensúlyunkat, különleges fény vetül. Minden napot »érvényesíteni kell«: meg kell pecsételnünk, hogy élünk, mert a halál folyamatosan ott motoszkál a gondolatainkban” – mondja Bóta Tímea, aki szerint a mindfulness-technikák ebben segítségünkre lehetnek. A szorongás ugyanis – mint kifejtette –, vagy a múltból fakad, vagy a jövőbe tart, azzal pedig, hogy a jelenre koncentrálunk, folyamatosan emlékeztethetjük magunkat, hogy itt, ebben a pillanatban minden rendben van.

Visszanyerni a szabadságunkat

Popper Péter korábban egy előadásában beszélt arról a meggyőződéséről, hogy végső soron mindannyian egyedül születünk, egyedül halunk meg, és a kettő között, az élet fontos kérdéseiben is egyedül vagyunk – erre pedig ráerősít a mostani helyzet.

„A magány a legfélelmetesebb dolgot vetíti elő a számunkra: hiába tudjuk, hogy a halálban egyedül vagyunk, de ez az egyedüllét már jóval előtte elkezdődik – sok embert pedig most ért először ez a felismerés, ez az egzisztenciális krízis.

Az élet-halál témája nemcsak hogy felkerült a térképünkre, de mindennap velünk van.

Bármilyen hihetetlen azonban, ennek vannak pozitív hozadékai is: őszintébbé tette az embereket, és bátrabbá a tekintetben, hogy átlépjék a saját határaikat” – mondja.

Az egzisztenciális pszichológia három jelenséggel foglalkozik: a halállal, az élet értelmével és a szabadság kérdésével. Szerinte az utóbbi pedig most szintén össze van kötve a halálfélelemmel: nem csupán korlátozva vagyunk, de félünk is szabadon mozogni, emberekkel találkozni, nehogy megbetegedjünk, illetve mást betegítsünk meg.

„Így fontos lehet, ha azokat a tereket próbáljuk benépesíteni, amikre van ráhatásunk” – mondja. Bóta Tímea azt javasolja, ahányszor csak tehetjük, menjünk ki a természetbe, mert ott összekapcsolódhatunk valamivel, ami túlmutat rajtunk: bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy az életünk egy nagy rendszer része. Segít más perspektívában látni a dolgokat, zsigeri szinten helyreállíthatja bennünk az egyensúlyt, ami most elengedhetetlen.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Carlo A