„Én nem szavazhatok, de rám szavazhatnak!” – Belva Lockwood, a nőjogok oroszlánja

–

Az első női elnökjelölt Victoria Woodhull, amikor 1872-ben elindult az elnökválasztásokon, pontosan tudta, ha megválasztják, akkor se lehet elnök. Egyszerűen azért, mert az amerikai törvények szerint 34 évesen túl fiatal volt ahhoz, hogy elnök lehessen – 35 év volt a korhatár.

Ám Woodhull harcos szüfrazsettként mindenképpen szerette volna felhívni a figyelmet a női egyenjogúság problémáira, többek között arra, hogy a nőknek nem volt választójoguk. 

Az eredmény nem is maradt el, közbeszéd tárgya lett a női jelölt, akit a konzervatív lapok és azután a választók is egyszerűen csak Mrs. Satannak neveztek, és a férfiak körében széles közutálatnak „örvendett”. 

Ám mindez nem vette el szellemi utódja, Belva Lockwood kedvét attól, hogy elinduljon az 1884-es, majd az 1888-as elnökválasztásokon. És faramuci módon valóban megválasztható is lett volna, mert minden kitételnek megfelelt. 

„Én nem szavazhatok, de rám szavazhatnak!” – nyilatkozta 1884-ben. Ennél jobb kampányszlogent keresve se lehetett volna találni.

Farmer lányából ügyvédnő

Lockwood Belva Ann Bennett néven 1830-ban született az New York állambeli Royaltonban. Már gyerekként megtapasztalta a nemi egyenlőtlenség terhét és visszásságait.

Míg apja az egyik oldalról erőt kívánó feladatokkal látta el a gazdaságban, rábízva az állatok gondozása körüli legnehezebb munkákat, addig a tanulást teljesen fölöslegesnek tartotta egy lány esetében.

Amikor mindezek ellenére Belva Bennett végül megszerzete a tanári diplomáját, döbbenten tapasztalta, hogy ugyanazért a munkáért nőként feleannyi fizetést kap, mint férfi kollégái. 

Korán férjhez ment, és korán meg is özvegyült, ám az özvegyi státusz egyfajta szabadságot és önrendelkezést biztosított számára. Mindezeket kihasználva továbbtanult, majd egyre inkább bekapcsolódott a nőjogi mozgalmakba. A washingtoni lakásán tartott találkozókon pezsgő szellemi élet folyt, és bejáratos volt hozzá az akkor szellemi élet krémje. Így ismerte meg második férjét, Ezekiel Lockwoodot, aki támogatta neje jogi továbbtanulási szándékát. Bár minden vizsgáját sikeresen letette, a National University Law School (ma a George Washington Egyetem) nem akart neki diplomát adni, mondván, hogy nő, és úgysem lehet saját ügyvédi irodája. De Belva Lockwood nem hátrált meg, annyira, hogy levelet írt az akkori miniszterelnöknek, és láss csodát, egy héttel később, 1873. szeptemberében az egyetem kiállította a diplomáját. 

Belva Lockwood ekkor negyvenhárom éves volt. A XIX. század utolsó felében az ilyen korú nők jobbára már csak az unokáikkal foglalkoztak, ám neki ekkor indult be a karrierje. 

Egy női karrier a XIX. század végén

Lockwood következő harca azért folyt, hogy felvegyék a Legfelsőbb Bíróság ügyvédjei közé. Morrison R. Waite főbíró azzal indokolta a nő felvételi kérelmének elutasítását, hogy „a férfiakon kívül más nem praktizálhat [a Bíróság] előtt ügyvédként és tanácsadóként.”

Lockwood természetesen nem adta fel. Maga mellé állított néhány férfi ügyvédet, és összeraktak egy beadványt a női ügyvédek hátrányos jogi megkülönböztetéséről. Ez hatalmas vihart kavart jogász- és politikusi körökben is. Többször megvitatták még a szenátusban is, és végül elfogadták. Így Lockwood 1879. március 3-án ismét benyújtotta felvételi kérvényét a Legfelsőbb Bíróság ügyvédi kamarájába, de most már nem tudták elutasítani.

Lockwood volt az első nő, aki a Legfelsőbb Bíróságon hivatalosan ügyvédként képviselhette védenceit.

Magánpraxisa felvirágzott. Nem válogatott az ügyfelek között, képviselt nőket és férfiakat, fehéreket, feketéket és őslakosokat, gyilkossággal gyanúsított farmert, nyugdíjas veteránt, adóssággal küszködő özvegyet. Ügyfelei a munkások és a szegény emberek közül kerültek ki, akiknek ritkán volt lehetőségük, hogy megfizessenek egy jó ügyvédet. Vagy ha meg is tudták volna fizetni, a jónevű ügyvédek egyszerűen hiúságból nem vállalták az „alsóbb rétegek” és főleg a színes bőrűek képviseletét.

Belva Lockwood azonban nem nézte a védencei bőrszínét, sem gazdasági-, vagy társadalmi státuszát, így hamarosan közismert lett, és nagy népszerűségnek örvendett. 

A leghíresebb ügye a Legfelsőbb Bíróság előtt a cseroki indiánok kártérítéséi perének végigvitele volt 1906-ban. A cserokik 1835-ben szerződést kötöttek a szövetségi kormánnyal, hogy egymillió dollár ellenében átengedik Georgia államban lévő földjeiket. A cserokikat kitelepítették, ám a szerződésben foglalt pénzösszegnek csak a töredékét kapták meg. Az alsóbb fokú bíróság kötelezte a kormányt a hiányzó pénz megfizetésére, de a kormány fellebbezett. 

A Legfelsőbb Bíróságon Lockwood képviselte a cseroki törzset. A bíróság Lockwood beszédének hatására az őslakosok javára döntött. Sőt! Nemcsak a hiányzó összeget kapták meg, hanem a kamatokat is, így az közel ötmillió dollárra rúgott. Az összes indián törzs közül a cserokik kapták az egyik legmagasabb összegű kártérítést a szövetségi kormánytól, köszönhetően Lockwood jogi képviseletének.  

Egy különc nőszemély

Belva Lockwood nem igazán törődött azzal, ha megszólták. Szerette a polgárpukkasztást. Például rendszeresen biciklivel (pontosabban triciklivel) járt munkába, ezzel kereste fel ügyfeleit. Ez nemcsak hogy megütközést váltott ki sokakból, hanem kifejezetten politikai tettnek, egyfajta protestálásnak számított. (A biciklizés ugyan nem volt férfi privilégium, de valójában kizárólag szórakozás gyanánt, férfikísérővel volt illő nőknek kerékpározni.) 

A nők önállóságának első lépése a munkába állás, amihez fontos volt a szakképzettség megszerzése. Ezért Belva Lockwood a nőket tanulásra biztatta, és sokszor hangoztatta, hogy a nők másra is képesek, mint hogy bárkisasszonyok, tanítónők vagy nevelőnők legyenek. Tette ezt akkor, amikor az újságok rendre tudományosnak titulált bizonyítékokat közöltek azzal kapcsolatban, hogy a nők képtelenek komolyabb szellemi munkát végezni, mert az agyuk alkalmatlan a magasabb rendű gondolkodásra, és a rendszeres mentális megterhelés ideggyengeséghez, hisztériához vezet náluk.

Lockwood nem véletlenül harcolt olyan elszántan a nők tanulásáért és munkavállalásáért. Saját tapasztalatból tudta, mennyire fontos, hogy egy nő képes legyen önállóan is eltartani magát és a családját, hiszen özvegyként, majd második férje nyugdíjazása után ő lett a kenyérkereső. 

Az elnökjelölt Lockwood

Belva Lockwood és Victoria Woodhull az amerikai polgárháború után szorosan együttműködött: igyekeztek a nőket arra biztatni, hogy vállaljanak közhivatalokat és politikai ügyekben is hallassák a hangjukat. Woodhull volt az első, aki megtörte a jeget a férfiak uralta választási rendszerben. Az Egyenlő Jogok Pártja 1884-ben megkereste Lockwoodot, hogy vállalja el a jelölést, valamint a párt vezetését, és induljon az elnökválasztásokon, hiszen jogilag képzett, közismert személyiség, ráadásul az életkora is megfelelő. 

Lockwood választási kampányában nemcsak a nőjogokra koncentrált, hanem szerette volna megreformálni a teljes amerikai gazdaságot, fel akarta emelni az alsó középosztályt faji megkülönböztetés nélkül. Profi kampányt indított, bejárta az országot, és nem félt kiállni a férfijelöltekkel szembeni vitákban. Sajnos mindez nem volt elég, még csak a közelébe sem jutott az elnöki széknek. Ennek ellenére 1888-ban is elindult a választásokon, de ekkor sem sikerült győznie.

Ám kiállása sok ezer nőnek adott erőt. Valóságos kultusza alakult ki a szüfrazsettek között, iskolákat, üzleteket neveztek el róla, kislányoknak az ő nevét adták, az ügyvédnők irodájában gyakran ott lógott az arcképe. 

Az 1880-as évek végétől csak kiemelten fontos ügyeket vállalt el. Utolsó ügye egyébként épp a már említett cseroki indiánok kárpótlási pere volt 1906-ban. 

Lockwood elképesztő energiákkal rendelkezett. 83 éves korában egy női csoportot vitt európai körútra, halála előtt nem sokkal pedig, már betegen, Washington utcáin vezetett tüntetést a nők választójogáért és a nemzetközi békéért.

Washingtonban halt meg 1917-ben, 86 éves korában. Három évvel korábban azt jövendölte egy riporternek, hogy bár neki nem sikerült, egy napon nő kerül majd a Fehér Házba: „Ez azonban kizárólag az ő érdemei alapján fog történni. Egyetlen mozgalom sem helyezheti őt oda pusztán azért, mert nő”.

Miklya Luzsányi Mónika