„Akkor tudsz nyugalmasabb életet élni, ha nincs benned félelem, rettegés”

–

Amikor odaértem az Astoria szálló kávézójába, nem sokáig kellett keresnem Katit, mert betöltötte a hatalmas és gyönyörű teret a kacagása. Fotósunk, Csiszér Ágota, vagyis Goti épp valami vicceset mondott neki, amikor kedvező fényszöget keresett a portréhoz. A színésznő csak úgy ragyogott ezen a patinás helyszínen. Ő ajánlotta egyébként az Astoriát, mert itt tényleg nem üvölt a zene, és a pincérek is a régi világ értékeit képviselik. Nyugodt hely a nyüzsgő város közepén.

(Az interjú kedvéért sem fogom őt Katalinnak nevezni, és nem is magázom, mert 38 éve ismerjük egymást, nem lenne hiteles, ha túl formálisan írnék róla – B. G.)

Both Gabi/WMN: Először is boldog születésnapot kívánok! Ragyogóan nézel ki! Sokat teszel azért, hogy megőrizd a belső békédet és a külső formádat? 

Takács Katalin: Épp elhatároztam, idén jobban figyelek arra, hogy rendszert vigyek a mindennapjaimba. Régen teniszeztem, most jógázom. Otthon is tornázom, de ha eljutok a jógatanárnőmhöz, akihez húsz éve járok – kisebb-nagyobb kihagyásokkal –, ő mindig rendbe tesz. A túrázást is nagyon szeretem, jót tesz a testemnek és a lelkemnek is.

Amikor Kaposváron játszottam négy évig, lovagolni is jártam Bőszénfára. A Színművészetin Pintér Tamás – Oroszlán – tanított bennünket lovagolni. Megnyugtató érzés, szabadságot ad.

B. G./WMN: Sok-sok cikket elolvastam rólad, de azt még mindig nem tudom, mi vezetett téged a színház felé.

T. K.: Azt én sem. Tényleg nem tudom. Mindig meglep, amikor a kollégák azt mondják: ők már gyerekkorukban is tudták, hogy erre a pályára készülnek. Bennem jóval később érett meg az elhatározás. Én a gyerekkoromból csak arra emlékszem, hogy a kertben játszottunk, az unokatestvéremékkel egy házban nőttem fel. Nagyon szép gyerekkorom volt, de általános iskolában kerültem először intézményesített közösségbe, emiatt sokáig visszahúzódó voltam.

Nagyon erős emlék, amikor először elindultam az iskolába, és elbúcsúztam anyámtól. A csigalépcsőn – fokról fokra – egyre nehezebb lett a szívem, hogy el kell tőle szakadnom.

De aztán egyszer csak kinyíltam. Szerettem középpontban lenni, és támogatást is kaptam ehhez. Ez már a középiskola időszaka volt. 

B. G./WMN: Ott történt benned/veled valami, ami miatt elmúlt ez a félénkség?

T. K.: Az osztályfőnöknőm bátorított. Az ötvenedik osztálytalálkozónkra kaptunk tőle egy-egy nagyon szép képeslapot, mindenkinek leírta, milyennek látott minket. Tíz évvel volt csak idősebb nálunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ő biztatott arra, hogy én olvassam föl magyarórákon a verseket. Egy József Attila szavalóversenyen az egyik zsűritag azt mondta, hogy érdemes volna foglalkoznom ilyesmivel. Hamarosan a XIII. kerületi József Attila Művelődési Házba kerültem, Vercseg Ilona vezette a színjátszócsoportot. Ő vitt el később a Szkéné Színházba, ahol Keleti István volt a tanárunk.

Mindig azt éreztem, hogy meg fogom találni, mi legyen belőlem. De hosszú-hosszú ideig nem fogalmazódott meg bennem.

B. G./WMN: Egy szorongó kamasznak nehéz lehetett ez a döntés.

T. K.: Ez a pici szorongás az életem nehéz időszakaiban vissza-visszatért. Pár éve változott meg bennem valami, felszabadultam. Most már szabad ember vagyok.

B. G./WMN: Ezt mutatod meg Blanche szerepében is…

T. K.: Igen, amikor „az ördög megjelent”, vagyis amikor Ördög Tamás rendező megkeresett ezzel a szereppel, azt mondtam, hogy ugyan már, „ne kísértsen”. Meg kellett küzdenem a szerepért, de egy ponton azt mondtam, hogy mit veszíthetek… Mindig ott munkál persze, hogy megfelelek-e a saját elvárásaimnak, jó adag maximalizmus van bennem.

B. G./WMN: Mire a vége felé közeledsz, addigra szabadulsz meg az összes béklyótól.

T. K.: A nehézségeket önmagunk hozzuk elő. Csak amíg az ember szeme felnyílik arra, hogy ezt mivel tudja kiküszöbölni vagy megsegíteni magát, az hosszú és keserves meló.

B. G./WMN: A maximalizmusodhoz vajon mennyire járultak hozzá a szüleid?

T. K.: Annyira ellentétesek voltak…

anyám a mindent megengedő, megbocsátó, aki akaratlanul is elgyengített a szeretetével.

Hiszen neki ötéves korában meghalt az édesanyja, rokonok nevelték fel, a vágyott szeretetet velünk élte meg.

Az apám pedig a példaképem. Mind a ketten nagyon jó humorú, jókedvű emberek voltak. Apámnak szabómesterként műhelye volt a Váci utcában. Rengeteget dolgozott, inkább csak hétvégén volt apuka, de akkor kiállításokra, színházba, moziba vitt, mert fontosnak tartotta, hogy megismertesse velünk a világot. 

Nem tudom, hogy a maximalizmusomhoz mennyire volt közük… Apám részéről persze voltak elvárások. Erre még soha nem gondoltam, mert mindig nagyon megértőek voltak velem. Lehet, hogy jóval több elvárás is kellett volna, mert azért volt bennem egy kis lezser kényelmesség is. Időnként „nagy ecsetvonásokkal” intéztem a dolgokat, de a végén mindig a maximumra törekedtem.

B. G./WMN: Úgy tűnik, nagyon meghitt volt a kapcsolatotok.

T. K.: 

Amikor az utolsó négy évben arra szorultak, hogy nagyon odafigyeljek rájuk, számomra hihetetlen boldogság volt az, amit megtehettem értük.

Amit lehetett, azt annak ellenére is megkaptuk a húgommal, hogy rengeteg nehézségük volt. Csodálatos emberek voltak. Nekem nagyon sokat adott, amikor rendszeresen jártam hozzájuk, bár akkoriban már segítségre szorultak.

Érkezéskor kinyitottam az ajtót, be lehetett látni oda, ahol szerettek ücsörögni, és hallottam, mennyire örülnek nekem, amikor azt mondták: „Katinkám”…  A fiam és a férjem is megérezte, hogy állandóan a szüleimmel foglalkoztam, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell adnom nekik. Mert olyan jó volt velük az élet.

B. G./WMN: A szerepeidben is sokfajta életet élhettél meg a színpadon és a filmekben.

T. K.: A szerepek miatt is fontosnak tartom az önvizsgálatot, mert az ember mindig változik. Most éppen arra vágyom, hogy nyugalom vegyen körül, és ezt belül kell meglelnem.

Jó volna, ha egy sokkal kisimultabb élet venne körül, hiszen ki tudja, mennyi van hátra.

B. G./WMN: Gyakorlatilag eljátszottad a klasszikus és a kortárs színdarabok közül a legnagyobb női hősnőket.

T. K.: Szerencsés vagyok, hogy ez megadatott, bár volt néhány „üresebb” évem az Új Színházban.

B. G./WMN: Az egy elég dermedt időszak volt.

T. K.: Igen, és pont olyankor történt, amikor a nőiség már nem olyan csillogó. Ez mindig probléma a férfiaknak, hogy mit kezdjenek az ilyen korú nőkkel.

B. G./WMN: De talán segített az is, hogy Keleti István a Szkénében komoly alapot adott neked, és olyan közösséget épített, amiben érdemes volt részt venni.

T. K.: Ez a legfontosabb, hogy közösséget épített. Ebben az amatőr társulatban nem az történt, hogy egy-két embert kiemelt, és őket sztárolta. Annyi tehetséges ember gyűlt ott össze, hogy öröm volt közöttük lenni, rengeteget tanulhattam tőlük. Pista bácsi minden foglalkozás után hozott egy témát, amivel elindította a beszélgetést, így a Szkéné igazi műhely volt, amelyben közösen gondolkodtunk a világról. Én egészen fiatalon csendes, kíváncsi megfigyelő voltam.

Nagy szerencse volt, hogy odakerültem közéjük, mert tartást kaptam, mércét és értékeket. Csodálatos időszak volt, ami még most is erőt ad.

B. G./WMN: Ehhez képest a Színművészetin Horvai István és Kapás Dezső osztályban mekkora volt a változás?

T. K.: Abból a szempontból jó volt, hogy elárasztottak minket munkával, és állandóan ott voltak velünk. Mindig meg kellett mutatnunk, hogy mit csináltunk, és mindig hozzászóltak. De azt megmondták, hogy „lelkizés nincs”. Ez teljesen más világ volt.

Ezt a szakmát fegyelem nélkül nem lehet csinálni. Ők ehhez ragaszkodtak, és nemcsak tőlünk várták el, hanem maguk is komolyan vették. Mi voltunk az első osztályuk. Amikor húsz évvel később Horvai István születésnapját ünnepeltük, akkor Alföldi Róbert azt mondta, aki szintén hozzá járt egy másik évfolyamban, hogy: „Lehet látni, ki horvais”. Mert akiket ő tanított, azok megtanulták az alázatot és a fegyelmet.

Nagyszerű osztálytársaim voltak: Gálffi László, Hegedűs D. Géza, Hűvösvölgyi Ildikó, Egri Kati, Téri Sándor, Pogány György, Joó Katalin, Kovács Gyula és Dancsházi Hajnal…

B. G./WMN: A szorongásod mellett nem volt nehéz jól teljesíteni egy ilyen közegben?

T. K.: A főiskolán nem volt idő szorongani. Dolgoztunk, sokat gyötrődtünk a különböző jelenetekkel, vitt a lelkesedés, a vágy, hogy megmutassuk, hogyan tudunk egy szerepet megformálni.

Isteni jó dolog színésznek lenni. Az összes rabszolgaságával, keservével együtt, hiszen rengeteg nagyszerű szerepet eljátszhattam. Amikor az ember fölmegy a színpadra, akkor tényleg minden elmúlik, ami lent van. Kint van.

B. G./WMN: Mi van akkor, ha nincs kedved játszani?

T. K.: Volt már olyan, de ha „kint” még nincs meg a kedv, mire beérsz, elmúlik ez az érzés. Ez a színpad varázsa, és az adok-kapok játék a kollégákkal átsegít a nehézségeken.

B. G./WMN: A játékból töltekezel?

T. K.: Igen. Akkor volt ez nagyon nehéz, amikor fiatal voltam, tíz évig vidéken játszottam, és utaztunk tájelőadásokra. Ádám Tamás mindig azt mondta, (akit akkor még Nagy Sándor Tamásnak hívtak): „Taki, te hülye örömszínész!”

Később együtt dolgoztunk a Radnóti Színházban is. Ő rendezte a Ritter, Dene, Voss című darabot Thomas Bernhardtól. Kozák Andrással és Egri Katival játszottunk benne. Nagyon izgalmas volt ez a hármas. Fantasztikus volt Kozák Andrással színpadon lenni a Kék rókában is. Nem tudom, milyen ember volt valójában, de igazi béke és a nyugalom lakozott benne. Nagyon lényeges, amit ő tudott. Azt éreztem, ő az a színész, aki tudja, hogy ő milyen, és milyen a hatása. Én sokáig nem tudtam, hogy mi az, amit közvetítek. Igyekeztem valamit közvetíteni, de nem tudtam pontosan, hogy mi az…

B. G./WMN: Amikor a Blanche-ot elvállaltad, azt nyilatkoztad, hogy olyan emberek miatt mondtál igent, akik téged Takács Katiként, és színészként is ismernek.  Ez olyan volt, mintha szétválasztanád ezt a kettőt.

T. K.: Ez így is van. Amikor még együtt voltam a férjemmel, (Dömölky János filmrendező – B. G.) kicsi volt a fiunk, és jöttek hozzánk a tanítványai, például Kamondi Zoltán, én főztem, gyereket neveltem. Egyszer megnézte Kamondi Zoli az Anna Kareninát, és akkor azt mondta: „Úristen, ez a háziasszony azért ez egészen más volt azon a színpadon”.

Úgy értem a különbséget, hogy az életben nem vagyok színésznő. Bár a fiam (Dömölky Dániel fotóművész – B. G.) néha szokta mondani, hogy „Na, jó, anyám, ne játsszál itt most nekem. Ne vedd elő a színésznőségedet!” 

Azt hiszem, hogy meg tudtam maradni természetesnek. Nem csinálok ügyet abból, hogy színésznő vagyok.

B. G./WMN: Na de mégiscsak abból a Takács Katiból dolgozol…

T. K.: Mert ott van belül valami. Mindenkinek van egy belső világa, ahol „megy a film”, és néha előszedjük egyik-másik tekercset. Blanche-nál azért kérdeztem meg a barátaimat, mert nem bíztam abban, hogy egy ilyen korú nővel ez a szerep meg tud szólalni. Egyrészt a rendezőm és az igazgatóm bízott bennem, másrészt elkezdtem foglalkozni a szereppel, beszélgettem barátokkal, kezdett bennem kirajzolódni, ami találkozik a szerepben és bennem.

B. G./WMN: Bele tudtad építeni a saját nehézségeidet… Mert azért neked se volt mindig nagyon fényes az életed.

T. K.: Hát, nem. Sok hülyeséget csináltam életemben.

Nekem még nem volt olyan szerepem, hogy ekkora elképesztő ujjongás törjön ki a nézőtéren, amikor meghajolok. Már a főpróbahéten is ez történt. Mindenki ott állt, és csodálkoztunk, hogy ez ilyen nagy siker lett.

Van olyan barátom, aki a bemutató után még egyszer megnézte, és azt mondta, látható, hogy alakult a szerepem, és ez is annyira jó, hogy tudok vele dolgozni.

B. G./WMN: Meddig játsszátok még?

T. K.: Lassan kifut sajnos. Budaörsön átlagban 20-25-ször játszunk egy előadást. Mégiscsak a Budapest és vidék közti terület. Van, aki kijön, és van, aki nem. A helyi közönség pedig csupán egy meghatározott előadásszámot képes elhordani el a hátán. Valamikor április végén-május elején leveszik. 

B. G./WMN: Nagyon megosztóvá vált az elmúlt pár évben a kulturális élet, ahogy a közélet is. Ez természetesen a színházakat sem kerülte el. Én úgy látom, hogy elég bevállalós vagy, nem rejted véka alá a véleményed, és kiállsz azokért a dolgokért, amik fontosak neked.

T. K.: Az tényleg nagyon nehéz, hogy az embernek nem lehet más a véleménye, bármelyik „táborba” is tartozik. A hatvanas-hetvenes években apámék úgy hallgatták a Szabad Európát, hogy mi nehogy megtudjuk. Később én is hallgattam. Mindent fű alatt beszélt meg az ember… Ha most megint ez jön, az nem olyan jó.

B. G./WMN: Fiatalokat is tanítottál egy időben, velük mi volt a tapasztalatod?

T. K.: A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Gimnáziumban drámatagozatos gyerekekkel foglalkoztam, az utolsó évükben novellákkal dolgoztunk. Kaposváron is volt egy olyan osztály, ahol tanítottam. Én közel engedtem a gyerekeket magamhoz, és ha valamit nem tudtam, akkor azt mondtam, hogy „sajnos nem tudom, segítsetek!”

Sokkal többet értem el a partneri viszonnyal, mint amit a tekintélyelvűséggel tudtam volna. Partnerek voltunk, de a szigorúság megmaradt. Elvártam tőlük a pontosságot és a tudást. Szerintem mindenkinek adtam útravalót, és az nem csak finomságból állt. De abszolút partnerként tekintettem rájuk. Szerintem lényegi dolog, hogy ez így legyen. Mert csak akkor tudsz nyugalmasabb, biztonságosabb életet élni, ha nincs félelem vagy rettegés.

B. G./WMN: De te nem akarsz rettegni, és nem vagy hajlandó befogni a szádat.

T. K.: Én nem érzem azt, hogy nagyon kiabálnék, de bizonyos dolgokat a helyükre kell rakni. Nehéz ezekben a kirekesztő helyzetekben normálisan viselkedni. Azt hiszem, ezt csak úgy lehet, ha az ember valahogy a maga területén megpróbál reális maradni. Én egyrészt soha nem néztem azt, hogy ki milyen irányultságú mellettem a színpadon. Ha jó végszót ad, ha jól dolgozik, akkor rendben van. A körülöttem lévő emberekhez úgy szólok, hogy partnerként gondolok rájuk.

De ha mindenki megpróbálna egy kicsit békésebb lélekkel létezni, akkor könnyebb lenne, vagy ezt ki lehetne védeni. Szerintem a politika az, amit kevesen intéznek, és sokan szenvednek tőle. Ezeknek a szenvedőknek kellene összetartaniuk.

Persze én is csak addig beszélek erről, amíg kapom a fizetésemet. Amikor valaki nem kapja meg a fizetését, akkor nincs meg az a békés kedvesség, amiről most szó van. Nem tudom, hogyan lehet megélni és túlélni a szorongattatott helyzetet. 

B. G./WMN: Az elmúlt négy évben három szakmai díjat kaptál, három színészről elnevezett díjat. (Psota Irén-díj, Hollósi Frigyes-díj és Gábor Miklós-díj – B. G.) Elképzelhető, hogy végül tényleg elértél önmagadhoz?

T. K.: Abszolút úgy érzem, hogy erős fejlődésen mentem keresztül önmagammal kapcsolatban. Az Új Színház után, annyi idősen nagyon nehéz volt váltani. Azok a megalkuvás évei voltak, amikor nemcsak a szakmai, hanem a magánéletemben sem tudtam lépni például a szabadúszás felé. Szerencsém volt a Budaörsi Latinovits Színházzal, ami nagyon sokat fejlődött Berzsenyi Bellaagh Ádám igazgatónak köszönhetően, aki nagy erővel törekszik arra, hogy minőségi színházat hozzon össze. Jó a társulat.

Most kezdtük el próbálni Alföldi Róbert rendezésében Székely Csaba új darabját, Az igazság gyertyáit. Ez azért lényeges nekem, mert az édesanyám rokonsága erdélyi. Ő is ott nőtt föl. Az nagybátyja író volt, Bözödi Györgynek hívták, és foglalkozott a szombatosokkal is, akikről ez a darab szól. Jártam Bözödújfalun is, ahol a szombatosok laktak anno. Olyan szép, hogy így körbeér ez a történet.

Székely Csaba bár karcos, és nagyon odamond, de mindig humorral. Ez is keserves, sírva nevetős történet.

Az jó benne, hogy kitárul benned egy ajtó ettől a nevetéstől, és befogadsz nehéz dolgokat is, és ott marad veled, mert emlékezni fogsz rá.

B. G./WMN: Elképzelhető, hogy az unokád születésével kaptál egy új életérzést, ami elhozta neked ezt a felszabadultságot? Épp hároméves…

T. K.: Ő egy ajándék. Tulajdonképpen állandó készültségben vagyok, hogy lássam, mi az, amit adhatok, mi az, amit nem? Mi az, amit kérhetek, és mi az, amit nem? Figyelem őt. Ezt a gyerekemmel nem tudtam megcsinálni, mert rohantam, millió dolgom volt, de nekem most van időm, amikor vele vagyok.

B. G./WMN: Ez egy másfajta figyelem?

T. K.: Abszolút! És magamat is figyelem. Csodálatos, hogy mit tud egy hároméves gyerek. Szerintem háromévesen még mindenki bölcs. 

B. G./WMN: Miből merítkezel? Elképesztő, hogy mit összedolgoztál életedben… Rengeteg filmet forgattál például.

T. K.: Na, jó, de engem ezek éltetnek! Az a borzasztó a színészetben, hogy „Ha van feladatod, az a baj, ha nincs, az a baj”. 

Azt kértem a színházamtól ebben az évadban, hogy csak egy új darabban legyek benne, mert már több idő kell a töltekezéshez.

De változatlanul komolyan veszem a munkát, és van, amikor tényleg munka, ami aztán mégis örömmé változik. 

Both Gabi