„Nem úgy van, hogy ez magától megy. Hogy csak úgy toleráljuk egymást. Ez egy folyamatos meló” – Interjú Balla Eszter színésznővel

–

Chripkó Lili/WMN: Olvastam veled egy májusi interjút, amiben azt mondtad, nem tudod elképzelni, hogy zárt térben, több száz embernek játssz. Akkor még hajnalban keltetek, hogy ne találkozzatok emberekkel az utcán – nagyon óvatosak voltatok. Elmúlt mára ez a szorongásod?

Balla Eszter: Hát, igen, mindenkinek megvannak a szakaszai. (Nevet.) Természetesen mára elmúlt, de akkor még tényleg ezt gondoltam. Nagyon hiányzik a színház, keveset játszom, keveset dolgozom. Nem a szerencsésebbek közé tartozom most ebből a szempontból.

C. L./WMN: Ezt a szabadúszólét hozta?

B. E.: Van, aki szabadúszóként is dolgozik már, például bekerült egy sorozatba és az foglalja le, de van, aki reggeli műsort vezet, sokan meg nem dolgozunk semmit – szóval ez változó. Lett volna egy munkám nyárra, de eltolták jövő májusra. Én évek óta nem megyek a munka után, mert annyi mindig pont jött, amennyi a gyerekek mellett elég volt. A férjem sikeres a karrierjében, ha én is tolnám ezerrel, ki maradna a gyerekekkel? A Covid előttig elvoltam, mindig akadt valami, bemutató vagy egy kis forgatás. Most lett nehezebb a helyzet mert több színház nem játssza a darabjaimat. Az Orlaival játszom hatodik évada a Párterápia című darabot havi egyszer.

C. L./WMN: Hogy telt nektek a lezárások és az online oktatás időszaka Emmával?

B. E.: Nagyon nehéz volt. Náluk nem lehet online oktatni, mindenre rögtön kell reagálni, mutatni kell, vele nézni. Nem érti meg azt, hogy távol ülünk egymástól, de képernyőn látjuk egymást, megvárom, amíg te elmondod és akkor jövök én. Szóval mondta a tanárnő, hogy tartana ő órát, de semmi értelme nincs, az sokkal jobb, ha mi tanítjuk. Így egész délelőtt vele ültem. Az első hullám alatt a férjemnél is mindent azonnal lezártak, szóval ő főzött, én meg a takarítást és a gyerekeket menedzseltem, de akkor még Adél, a középső gyerekem nem volt iskolás, így az eggyel könnyebb volt. Eljátszottak Palkóval, a legkisebbel. 

A második hullám alatt viszont már a férjem dolgozott, Adél elsős lett, szóval vele is kellett külön foglalkozni, mert voltak online bejelentkezései. Palkó meg egész délelőtt csak kérdezgette, hogy mikor legózok vele.

A feje tetején állt a ház, én meg sírva jöttem-mentem, és monoton módon csináltam a dolgomat. A nap 24 órája nem volt elég.

Segítséget kérni valamiért nehezen megy nekem, szóval a férjem hívta fel az anyámat, aki akkor már be volt oltva, és megkérdezte tőle, hogy nem jönne-e át segíteni. Ő akkor átvette Emma tanítását. Ezen a ponton már mentálisan sem bírtam és fizikailag sem, hogy mindenkinek mindenét rendben tartsam.

C. L./WMN: Azóta most újra mindenki bejár a saját sulijába, ovijába. Emma esetében hosszú keresgélés után úgy döntöttetek, nem integrált iskolába fog járni. Hogy mennek a tanulmányai?

B. E.: Igen, kiderült, hogy neki nem lesz jó az integrált iskola, nem tudta volna ezt megugrani. Az meg nagyon bejött neki, ahova végül most jár. A saját közegében van, és teljesen boldog ott. Barátai vannak, motivált, nagyon jól tanul. Ezért megéri mindennap messzire is elvinni. Az iskolakeresés során voltam öt helyen, beszéltem még nem tudom hánnyal, már teljesen össze voltam zavarodva, aztán ebbe az iskolába elkísért a férjem, beültünk egy órára, és összenéztünk, hogy igen, ez az, Emma idevaló. Sok helyen a pedagógushiány miatt vagy egyéb okokból csak egy gyűjtőosztály van különböző korú és állapotú gyerekeknek. Itt a lehető legjobb kezekben van.

Aztán szakiskolát kell neki keresni négy év múlva. Jó lenne valamit közelebb találni, de hát attól függ, hogy mi érdekli őt, olyan szakirányba megy majd. Lassan elkezdek vele foglalkozni. Fontos volt az óvoda és az iskolakeresésnél is, hogy mindig nagyon időben elkezdtem körbejárni a kérdést.

C. L./WMN: Egy lovarda közelében laktok, ahol lovasterápiát is tartanak. Azzal megpróbálkoztatok?

B. E.: Legalább ötször mentünk, Emma ordítva sírt, de mindig felkényszerítették a lóra, engem meg arrébb küldtek, mondván, a szülő nem kell, hogy ott legyen. Messziről hallottam, hogy végig nagyon sír, így aztán nyilvánvaló lett, hogy ezt abba kell hagynunk – egyikünknek sem tetszett az egész. Kerestem egy másik lovardát Solymáron, ott nagyon kedvesek voltak, kicsit próbálkoztam még az Emmával, de nagyon ellenállóvá vált, nem akarta, szóval békén hagytam. 

Utána Adélt vittem, ültem, vártam, hogy végezzen, aztán egyszer megkérdeztem, nem lehetne, hogy a várakozás helyett inkább én is felüljek egy lóra? És akkor, negyvenévesen először felültem. Az ovisokkal együtt mentem, de tök kezdőként tulajdonképpen belefértem a csapatba. Adél is örült, hogy vele voltam. Aztán egyszer leesett, és bár visszaült ügyesen, nagyon megrendült a bizalma a lovakban. Én meg addigra nagyon megszerettem a lovaglást, szóval az lett a vége, hogy ő már nem akart lovagolni, én meg jártam továbbra is, akkor már a felnőtt csoportba. Elviszem a gyerekeket iskolába, óvodába, én meg kimegyek szépen egy héten kétszer. Egyébként korábban rettegtem a lovaktól, meg úgy egyébként az állatoktól. Nagyjából egy évembe került, hogy ne féljek, amikor felülök a lóra.

Amúgy is úgy félek az élettől, mindentől tartok, nem vagyok bátor, aki csak úgy belevág a dolgokba. 

C. L./WMN: Akkor honnan jön a sátrazás, kalandozás, amiket csinálni szoktatok?

B. E.: Az a férjemtől jön, én meg szívesen követem őt. Mindig kitalál dolgokat. Ezt én szeretem, de ha rajtam múlna, szinte mindig otthon ülnék. A lovaglással kapcsolatban éreztem, hogy személyiségfejlődésen szeretnék átmenni. Akkor már tudtuk, hogy lesz kutyánk is, ami nekem szintén sosem volt. A lovaglást ezért akartam nagyon, és végül nagyon megszerettem. Kimegyek, tudom, hogy ott le kell nyugodnom, mert a lóval muszáj nyugodtan lenni, és ez nagyon jót tesz. A végén azt érzem, hogy vettem egy mély levegőt – és szuper volt. A legkeményebb télben is mindig az volt. 

C. L./WMN: Ma is úgy volt, hogy elkísérlek majd…

B. E.: Sajnos sokszor kihagyom, nem fér bele a napomba. Eleinte a gyerekek is jöttek velem, miközben ültem a lovon, figyeltem őket, de Emma néha elkóborolt – rájöttem, hogy ezt így nem lehet. Amióta gyerekeim vannak, tulajdonképpen a lovaglás lett az első „énidőm”. Korábban nem volt ilyenem, nem erőszakoltam ki magamnak. Mindig kiszolgálok mindenkit, aztán magamra meg nem marad idő. Ebből most nem engedek, aztán van, amikor mégis kénytelen vagyok, mert nincs más megoldás. (Nevet.)

C. L./WMN: Palkó sem marad ki a különórákból, őt ma ovi után színjátszóba vitted. Milyen volt?

B. E.: Eddig kissé félszegen ment be, nem nagyon akarta az egészet, de ma volt egy kis áttörés, aminek örülök. Nem akarom erőltetni, de szerintem neki nagyon jót tenne. Nem azért, mert színjátszó, hanem mert az érzelmeit nagyon nehezen tudja kezelni. Sokat foglalkoztunk vele, de én azért érzem a feszültséget benne, és mások is ajánlották, hogy járjon drámakörbe vagy valamilyen foglalkozásra, ami jó hatással van az érzelmi intelligenciára. Isteni tisztán énekel, azonnal megjegyez verseket, szövegeket, zongorázik – neki ezek könnyen mennek, szóval azt gondoltam, hogy ezt szeretné, a Földessy Margit meg szuper. Vidéki lányként nem ismertem őt korábban, de mindenki áradozott róla, most meg már néhány órát végigültem nála, és nagyon tetszenek a foglalkozásai.

C. L./WMN: Elképesztő az a verkli, amit tekersz, három kicsi gyerek mellett nemcsak a te szakmádat, de bármilyen hivatást nagyon nehéz űzni, Emmának pedig még pluszban speciális igényei is vannak. Ennek ellenére nem azt látom rajtad, hogy áldozat lenne a részedről, amikor a szakmád helyett a családodra szánsz több időt. Igazam van?

B. E.: Lehet, hogy ha valaki kívülről ránéz az emberre, akkor azt mondja: „egy mártír, aki csak feláldozza magát”. De én nem így élem meg. Amikor harmadik gyereket akartam, akkor nem azt latolgattam, hogy miről kell majd lemondanom, hanem azt, hogy a megváltozott élethelyzetünket hosszú távon milyen családi felállás segítené a legjobban.

C. L./WMN: És ez be is jött.

B. E.: Igen, Adél és Pali nagyon jó tesók. Emma azért mindig is egy feladat lesz, és valószínűleg engem túl is fog élni. Bármennyire is igyekszünk a férjemmel a kisebb gyerekekre egyáltalán nem ráterhelni – hogy az ő feladatuk legyen bármikor is –, de azért mégis csak a testvérük, és jó lesz, ha ketten együtt tudnak döntést hozni vagy segíteni egymásnak. Ezek a gondolatok vezéreltek.

C. L/WMN.: Emma születése előtt is részt vettél karitatív ügyekben, vagy Emma érzékenyített rá erre?

B. E.: Csak ő hozta be ezt az életembe, igen. 

C. L/WMN.: Én fotóztam ide, a WMN-re egy riportot a Fellegajtó Nyitogatók Alapítványról, ami mellé aztán te is odaálltál.

B. E.: Igen? De érdekes, az az interjú nagyon megérintett engem, és megkerestem Táltos apukáját. Voltak akkor adománynak szánt dolgaim, amiket felajánlottam neki. Elfogadta, találkoztunk, megmutatta az akkor még szétvert helyiséget, aztán, ugye, kirabolták őket, és akkor ő keresett meg, hogy mi lenne, ha szólnék pár színésznek, és csinálnánk egy adománygyűjtő estet. Mondtam, hogy oké, de aztán belegondoltam, nem úgy van az, hogy csak úgy szólok pár embernek, hanem ezt rendesen meg kell szervezni, kell műsor, plakát, jegyet kell szedni, időt, energiát kell rászánni. Előtte sosem csináltam még ilyet. Felkértem Seres Tamás rendezőt, ő a kapcsolataival segített, mindenki azonnal elsőre igent mondott, aki ráért abban az időpontban – csodás koncertet csináltunk!

C. L./WMN: Azóta jószolgálati nagykövet vagy, a Salva Vita Alapítványért kampányolsz, jött a SzuperWMN-díj jelölés is…

B. E.: Igen, és akkor egy idő után egyszer csak több lett a karitatív elfoglaltságom, mint a melóm. Kuratóriumi ülésekre jártam, és egy ponton feltettem a kérdést, hogy most akkor mi van velem, mit csinálok, mit akarok, ki vagyok? Jótékonysági szervezet lettem, mert szívesen csináltam, csak tényleg nagyon sok időmet vette el. A munkáim már döglődtek, a gyerekekkel egyre több tennivaló volt, a Covid alatt végképp, és akkor azt éreztem, hogy újra kell gondolni, mit is akarok.

Valójában nagyon szeretem a szakmám, de tizenkét éve a szüléssel elengedtem a gyeplőt. Ami jött, jó volt, de többet nem tudtam vállalni. Ma már a gyerekek is elég nagyok ahhoz, hogy újra belendülhessek.

C. L./WMN: Az interjúk is arról kezdtek szólni, hogy milyen vagy mint anya, mint egy segítségre szoruló gyerek anyja, nem pedig mint Balla Eszter színésznő.

B. E.: Hát, igen. A kuratóriumi tagságról való lemondás miatt persze borzasztóan fájt a szívem, nagyon szeretem a Salvásokat, és nagyon szurkolok nekik, de egyszerűen azt éreztem, hogy nem lehetek ennyire önzetlen, mert arra meg én fogok rámenni teljesen. Most a munka az első, ha néha belefér egy-egy karitatív dolog, akkor vállalom, de nagyon lecsökkentettem, és most ettől kicsit jobban vagyok. 

C. L./WMN: Akkor ezt most „csak” be kell indítani újra, ami részben a te döntéseiden, részben a szerencsén is múlik, nem?

B. E.: A szerencse mindig ott van a szakmai dolgokban. Én még húsz évvel később is a „Macilány vagyok a Kontrollból”, amit nem bánok, de azért valami mást is kéne csinálni, hogy ne csak erről ismerjenek meg. Persze a gyerekek mellett többször éreztem úgy, hogy nem megyek vissza színésznőnek, mert nem akarok, de aztán ezek az érzések feloldódtak. 

C. L./WMN: Miért éreztél így?

B. E.: Mert ez egy kiszolgáltatott szakma. Rád aggatják a ruhát, a rendező fölötted áll, te csak egy színész vagy, csinálod, amit mondanak. Ráadásul szabadúszóként vársz a castingokra, aztán arra, hogy onnan visszajelezzenek. Van, hogy meg sem teszik, csak kiírják a szereposztást, és onnan tudod meg, hogy nem kerültél be. Aztán egyszer nagyon ki voltam borulva, a férjem sokat járt külföldre dolgozni, én meg otthon voltam a három gyerekkel, és panaszkodtam neki. Azt mondta: jó, akkor most telefonálsz, és visszaveszed az egyik szerepedet. Vissza is vettem, és azt éreztem, hogy ez mégis csak tök jólesett, jót játszottunk, jó volt a régi kollégákkal találkozni. Aztán hívott Orlai Tibor, jött még egy munka, és újra rájöttem, hogy én ezt szeretem csinálni.

C . L./WMN: Mit javasolnál annak, aki éppen most tudja meg, hogy a gyereke, akivel várandós Down-szindrómás?

B. E.: Azt, hogy, nyugodjon meg, nincsen semmi baj. Az ember ugyanis azt hiszi, hogy baj van, és ilyenkor nem lehet józanul gondolkodni. Persze nem mindenki érez így. Azt gondolom, mi hamar feldolgoztuk ezt, de sosem tagadtam, hogy mekkora sokként éltük meg a diagnózist. Nem azért, mert Emmát ne szerettem volna, hanem inkább az önsajnálat volt erős. Hogy az én életem hogy lesz majd ezek után.

Aztán pár évvel később, ahogy erről elkezdtem beszélni nyilvánosan, felhívott egy idegen lány, akinek éppen akkor született Down-szindrómás gyereke, és kérdezte, hogy van-e élet ezután. Van élet. 

Többször lehet olvasni velem interjúkat, ahol az érzéseimről beszélek, de nem rakom ki azt, amikor őrjöngve sírtam. Van, amikor az ember elkeseredésében a legmélyebb ponton van, de mindenkinél máshol húzódik a határ azzal kapcsolatban, hogy mit oszt meg magáról. Nálam egyrészről a családom fékezi a túlzott őszinteségem, másrészt én sem érzem szükségesnek. A magánélet az magánélet. 

C. L./WMN: Miért álltál mégis az élére a fogyatékkal élők elfogadásáért dolgozó kampányoknak? Jó értelemben véve felhasználtad az ismertségedet arra, hogy nekik egy kicsit jobb életük legyen?

B. E.: Igen, hogy az Emma húszévesen már egy kicsit jobb világban éljen. Mert ha legalább pár emberhez elér az üzenet, talán jobb lehet a világ. Nagyon sok olyan ember talált meg engem, aki olyan környezetben él, olyan elszigetelt helyeken, ahol az elfogadás még egyáltalán nem áll ezen a szinten sem, mint a mi közegünkben. Nem verem a mellemet, hogy micsoda aktivista vagyok, mert valójában kellene csináljak egy motivációs előadást, és járni a vidéket, a falvakat, óvodákat, iskolákat és ott hatást kifejteni, de erre már nincs energiám. Nagy a család, ők a felelősségem, talán lehet, hogy majd később foglalkozom ezzel én is. 

Nagyon sok alapítvány van, sokan dolgoznak láthatatlanul vagy láthatóan ezért. De én ezt nem tanultam, csak érintettségem van. Nem akarok okoskodni, nem akarom jobban tudni, mert az egész téma bonyolult, és bele lehet kötni mindenbe. Nyilván azt is lehet mondani, hogy milyen könnyű nekem Budapestről, a kis fészkemből beszélni, és valószínűleg így is van. Ezért inkább maradok a saját kaptafámnál. Az rendben van, hogy színészként szószólói lehetünk egy témának, de ne csináljunk úgy, mintha értenénk hozzá. Sosem akartam átlépni ezt a határt, ezért mindig csak az érintettségemről beszélek. A saját tapasztalataimon kívül nem okoskodom. 

C. L./WMN: Így is elég „okos” van az éterben, igaz?

B. E.: Minden agyon van gondolva, minden ki van írva, mindenkinek a véleménye kurva fontos, kommentelni kell, stb.

Én is sírtam párszor, mert úgy éreztem, túl sok az elvárás, én is tök sok érzéssel küzdök, ami nehéz, de nem posztolom ki. Az embernek a maga dolgával kell foglalkoznia, és a párkapcsolatával.

C. L./WMN: Van egymásra időtök?

B. E.: Muszáj. Muszáj, mert ha nincs rá idő, akkor az ember hipp-hopp elválik. Nem úgy van, hogy ez magától megy. Hogy csak úgy toleráljuk egymást. Ez egy folyamatos meló. De folyamatos meló a gyerekek lelke is: hogy vannak, valami van az egyikkel, akkor jobban kell rá figyelni, neki más személyisége van, mindegyiket végig kell követni. De közben szem előtt kell tartani, hogy nem a tieid, úgy értve, hogy nem a tulajdonaid, hanem csak segíted őket, hogy jobban boldoguljanak. 

A végcél az, hogy a gyerekből egy normális, épeszű ember legyen, és sok lehetőséget kapjon – azt kell megvizsgálni, hogy ehhez nekem most mit kell megtennem. Nagyon kell szeretnem, ott kell lennem támasznak és biztonságnak, de azért el kell engednem. Fel kell engednem a fa tetejére, de közben könyvet kell a kezébe adjak, ha pedig nem akar olvasni, akkor meg kell keresni, mi érdekli, beszélgetni kell vele sok mindenről, foglalkozni a dolgaival. Nem szigorúan nevelve, hanem józan paraszti ésszel gondolkozni. Ez az anyámtól jön, a mi családunk a szélsőségeket soha nem követte, hanem mindig a középutat próbáltuk megkeresni. És én is mindig így próbáltam normalizálni az érzéseimet. Persze vannak rosszabb időszakok, de idővel rájöttem, hogy nem kell senkinek megfelelni. A döntéseinket viszont vállalni kell. Az is egy döntés, hogy egy nő szüljön vagy ne. Ha pedig szült, akkor vállalni kell, ami azzal jár

Tisztában vagyok vele, hogy amennyire csak lehet, Emmát egy önálló életre kell felkészítenem. Muszáj megtanítanom, amit tudok, és aztán el kell engedni bizonyos dolgokat. Nem szabad ezen szoronganom, mert azzal magamat teszem tönkre. Nyilván foglalkoztat ez a téma, mert már csak pár év, és aktuális lesz. Az magabiztossá tesz, hogy szerintem jó döntéseket hoztunk eddig. És ha valami nem volt jó döntés az életemben vagy a gyerekekkel kapcsolatban, akkor azt helyre tudom magamban rakni. Most éppen egyébként jól vagyok, de van, amikor egyszerűen csak nehéz. Bár ezzel szerintem mindenki így van.

C. L./WMN: Fontos tanulság, hogy bizonyos döntésekbe, amiket meghozott az ember, egyszerűen bele kell állni. 

B. E.: Arra törekszem, hogy ne döntsek átgondolatlanul vagy fájdalomból. És amikor eldöntök valamit, akkor azt meg vállalni tudjam. Mindig kérdezik, hogy mit hozott Emma az életembe, és például ezt, hogy két lábbal a földre állított.

Egy álmodozó voltam, teljesen irreális dolgokon gondolkoztam, ültem, és nem tettem értük semmit, most meg a való élet van.

Az nem segít semmit, ha otthon ülök, sajnálkozom és vágyakozom – át kell gondolni a dolgokat, és felelős döntéseket kell hozni, utána meg maximum kiderül, hogy rosszul döntöttünk.

Egyelőre úgy látom, hogy jóban vagyok a gyerekeimmel, de nyilván szükség van rá, hogy az ember időről időre kívülről is ránézzen az életére. Nekem például a férjem az, akivel helyre rakjuk egymást. Jelezzük a másiknak, ha az elcsúszott valamerre. Jó kritikusai vagyunk egymásnak, nagyon számít nekünk a másik véleménye, támogatjuk egymást – azt hiszem, hogy ilyen szempontból nagyon szerencsések vagyunk.

C. L./WMN: És ez már húsz éve tart. Ez is egy döntés. Vagy nem is tudom, döntések sorozata.

B. E.: Igen. (Nevet.) Én sem tudom.

Interjú és képek: Chripkó Lili

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek

Nézzétek meg Balla Esztert az Elviszlek magammalban is ITT

Öt évvel ezelőtt készült nagyinterjúnkat is figyelmedbe ajánljuk, amiben Eszter őszintén beszélt Emma nevelésének kihívásairól – ITT