A magány fájdalmas, de az elszigeteltség még súlyosabb károkat okoz

–

Szubjektív megélés vs. külső körülmények

A pszichológia egyik alapkérdése, hogy mi hat ránk jobban: a minket körülvevő világ önmagában, vagy inkább az, ahogyan ezt a világot észleljük, értelmezzük, ahogyan a dolgok leszűrődnek bennünk. Persze rögtön rávághatnánk, hogy „is-is”, mégis azt látjuk, a spektrum valamelyik oldala időnként túlsúlyba kerül. A kapitalizmusban például kifejezetten gyakoriak a „minden fejben dől el” típusú narratívák, amelyek szinte kizárólag az egyén megküzdési kapacitását és felelősségét hangsúlyozzák a sorsának alakulásában, miközben hajlamosak figyelmen kívül hagyni olyan, tömegeket érintő, rendszerszintű problémákat, mint a szegénység, vagy a kirekesztés. 

Holott azok az emberek, akik nélkülözésben nőnek fel, gyakran biológiai szintű hátrányokkal indulnak az életben, ami miatt gyengébbek lehetnek az önkontrollfunkcióik, vagy az érzelemszabályozási képességeik, és ez arra is hatni fog, hogy mekkora eséllyel tudják kialakítani a világhoz és az önmagukhoz való viszonyulás adaptív módjait.

Lényeges továbbá kiemelni, hogy a privilégiumok nemcsak gazdasági előnyöket jelentenek, hanem azt is, hogy várhatóan ki fog saját magára mint értékes, kompetens, szerethető emberre tekinteni, és ki az, akinek ezzel több dolga lesz.

„Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat” – írja Eszmélet című versében József Attila, és ez sokszor valóban így van: a szégyen, a bűntudat, az öngyűlölet forrása az egyénen kívül, a társadalom előítéletességében keresendő, mégis a személyben csapódik le. 

Tehát, ahogy láthatod, pszichológiai értelemben eleve nem mindig könnyű különbséget tenni a kint és a bent között – a világ és annak észlelése gyakran összefonódik. Ezért is elengedhetetlen az önismeret növelése mellett a rendszerismeret fejlesztése: hogy szét tudjuk szálazni, mi az, amivel nekünk van dolgunk, és mi az, amivel szemben kritikusnak érdemes lennünk, vagy egyáltalán kik is vagyunk mi a csoporttagságainkon túl, mik a valódi szükségleteink, mitől éreznénk jobban magunkat.

Minden relatív?

A XX. század közepétől kezdve ismeretesek a szociológiában, a szociálpszichológiában a relatív deprivációról (viszonylagos megfosztottságról) szóló elméletek. Ezek arra hívják fel a figyelmet, hogy messze nemcsak az számít, mink van, hanem az is, hogy ezt hogyan értékeljük egy általunk választott referenciacsoporthoz képest. Lehet például, hogy nincs jó autóm, de ha egyetemista vagyok, és a környezetemben mindenki biciklivel jár, akkor ez nem zavar annyira. Ha viszont ötvenéves múltam, és minden barátom menő autókkal járkál, nekem viszont nincs pénzem kocsit venni, azt nagyobb eséllyel fogom problémaként megélni, legalábbis erőfeszítést igényelhet a részemről, hogy más területeken kompenzáljak. 

Persze nem feltétlenül csak anyagi javakról van szó, hanem teljesítményekről, előrehaladásról, testi sajátosságokról („mennyire tartom jól magam?”), vagy a szexuális életünkről. 2013-ban egy több mint 15 ezer főre kiterjedő nyomonkövetéses vizsgálat például azt az eredményt kapta, hogy:

a résztvevők boldogságérzetének alakulásában nagyobb szerepet játszott az arról való vélekedésük, hogy másokhoz képest mennyit szexelnek, mint az, amennyit valóban szexeltek.

Tehát vannak helyzetek, amikor a szubjektív észlelés a külső, objektívebb mutatóknál is többet számít. Bár, ha van tudásunk a társas összehasonlítási folyamatokról, akkor konstruktív célokra is használhatjuk őket: mondjuk, arra, hogy hálát tudjunk adni azért, amink van, mert átlátjuk, hogy mások mennyivel rosszabb helyzetben vannak (ez a „lefelé történő” összehasonlítás). 

Magány és izoláció

A belső megélés és a külső körülmények szétválaszthatóságának kérdése jelenik meg abban az izgalmas kutatási irányban is, amely a magány és az elszigeteltség különbségeit igyekszik vizsgálni. A témáról Noam Shpancer írt nemrég izgalmas cikket a Psychology Todayen. Az általa bemutatott definíció szerint a magány a társas érintkezés preferált és tényleges szintje közti eltérés. Ez tehát egy szubjektívebb, a személy megélésétől sokkal inkább függő változó.

Előfordulhat, hogy két ember körülbelül ugyanannyi időt tölt a barátaival, szeretteivel, de az egyikük magányos lesz, mert még többre vágyna, a másikuk viszont nem, mert körülbelül ennyire van igénye.

Sőt, itt bejöhet a relatív depriváció fogalma is, hogy nem a szükségleteinket vesszük alapul, hanem azt, hogy szerintünk mások mennyit vannak társaságban, és ahhoz képest mi mennyit. A mások társasági életéről alkotott benyomásaink viszont általában torzak, hiszen azokat részben a közösségi médiában látott közlések alapján alakítjuk ki, ahova az emberek hajlamosak a programjaikról, az utazásaikról posztolni. 

A magánnyal ellentétben az elszigeteltséget egy objektívebb, könnyebben számszerűsíthető mutatóként szokták kezelni: a megélésétől függetlenül izolált az, akinek minimális kapcsolata van más emberekkel. Nézik ilyenkor a családi állapotot, azt, hogy kikkel él egy háztartásban az illető, jár-e gyülekezetbe, milyen klubtagságai vannak, tagja-e más közösségeknek, vannak-e gyerekei, rokonai, barátai, és velük mennyire rendszeresen tart kapcsolatot. Persze ebben az esetben a kapcsolódások minőségéről semmit sem tudunk (mások jelenlétében is lehet magányos valaki).

Mások lesznek a következmények

A magány és az elszigeteltség megkülönböztetése nemcsak a jobb megértés miatt hasznos, hanem azért is, mert kutatások szerint némileg eltérő módon hat ránk a két állapot. Ez derült ki például az English Longitudinal Study of Ageing elnevezésű felmérésből is, ami az egyik leghíresebb utánkövetéses vizsgálat a világon. Andrew Steptoe és csapata 6500 több mint 52 éves résztvevő esetében azt találta, hogy noha mind a magány, mind az elszigeteltség együtt jár a mortalitás fokozott kockázatával,

hét év alatt a halálozás magasabb volt az elszigetelt, mint a magányos résztvevők körében.

Sőt, miután statisztikai módszerekkel számításba vették a demográfiai tényezők (nem, életkor, lakóhely, iskolázottság, anyagi helyzet), valamint az induláskori egészségi állapot hatását, az elszigeteltség továbbra is összefüggött a halálozással, a magány viszont nem. 

A szerzők mindebből arra következtettek, hogy noha az elszigeteltség és a magány egyaránt rontja az életminőséget és a jóllétet, az elszigeteltség csökkentésére irányuló erőfeszítések valószínűleg fontosabbak a halálozás mérséklése szempontjából. Ha tehát a véges anyagi erőforrások miatt súlyozni kell aközött, hogy társadalmi szinten mire áldozzunk több pénzt, a magány szubjektív érzetének enyhítésére, vagy arra, hogy az embereknek valóban több társas kapcsolatuk legyen, akkor ez alapján a kutatás alapján utóbbi hatékonyabb stratégiának tűnik. Bár azt lényeges hangsúlyozni, hogy nem vagy-vagy kérdésről, inkább a lehető legjobb arányok megtalálásáról van szó. 

Több kutatás is megerősíti

A fentiekhez nagyon hasonló eredményeket kaptak egy 2020-ban megjelenő vizsgálatban, amelynek során Bin Yu és munkatársai 1267 személyt, 65 évesnél idősebb, szív- és érrendszeri betegségekkel küszködő tajvani férfit követtek nyomon 10 éven keresztül. Kiderült, hogy az elszigeteltség abban az esetben is növelte a halálozás előfordulási valószínűségét a mintában, ha más kockázati tényezőket figyelembe vettek – a magánynak viszont nem volt önmagában, ezeken a faktorokon túlmutató, mérhető hatása. 

Egy másik felmérést az Egyesült Királyság Biobank kohorszának közel 463 ezer főhöz tartozó adathalmazán végeztek.

Azt találták, hogy az izolációnak kitett személyeknél 26 százalékkal nagyobb volt a demencia kialakulásának valószínűsége akkor is, ha minden más tényezőt statisztikailag kontrolláltak, azaz kizárták a társadalmi-gazdasági tényezők, a krónikus betegségek, az életmód és a depresszió hatását, sőt magának a demenciának a genetikai rizikófaktorait is!

Az agyi képalkotó-eljárásokkal készített felvételek elemzése azt mutatta, hogy az elszigetelt emberek agyában alacsonyabb a szürkeállomány mennyisége a memóriában és tanulásban részt vevő agyi régiókban. Ezzel szemben, amikor a magány és a demencia közti összefüggést vizsgálták, azt látták, hogy ez a kapcsolat jóformán teljesen eltűnt, amikor a depresszió hatását is figyelembe vették. A magány szubjektív érzéséhez képest tehát mind a depresszió, mind az elszigeteltség demenciafüggetlen kockázati tényezőjének bizonyult. 

Hogyan hat ránk az izoláció?

Bár a pontos mechanizmusokat még nem térképezték fel, az eddigi kutatások alapján feltételezhető, hogy az elszigeteltség mondhatni a szokásos utakon, a stresszen, az immunrendszeri és gyulladásos folyamatokon, a megnövekedett szív- és érrendszeri terhelésen, illetve a rossz alvásminőségen keresztül fejti ki az egészségre gyakorolt káros hatását. Természetesen az izoláció nemcsak közvetlenül hat a fiziológiánkra, hanem közvetett módokon, a pszichés állapotunkon, valamint a viselkedésünkön keresztül is.

Más emberek hiányában nincs, aki tanúja lenne az életünknek, aki visszatükrözne minket, így az identitásunk meggyengülhet.

Ha nem kapcsolódunk a többi emberhez, kevesebb értelmet látunk a világban. Megtartó kapcsolatok nélkül sebezhetőbbé válunk a rossz szokásokkal szemben: kevésbé figyelünk arra, mit eszünk, mennyit mozgunk, milyen egészségkárosító viselkedéseink vannak. 

Az elszigeteltség és egészség sokrétű kapcsolatának feltárásához természetesen még további vizsgálatokra van szükség. Az eddigiek alapján viszont úgy tűnik, a társas helyzetünk tényleges megváltoztatása előnyösebb, mint az, ha az arról való észleléseinket igyekeznénk megváltoztatni. Ergo érdemes inkább a szociális készségeinket és a közösségeinket fejleszteni, semmint azon dolgozni, hogy megtanuljuk értékelni a magányt. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gremlin