Sipos Adrienn, a SzuperWMN „Higgy magadban!” különdíjasa: „A gyerek az első, nem a betegség”

 –

Higgy magadban!

Idén második alkalommal adtuk át a 35 év alatti, vállalkozása elején járó vagy civil mozgalma fejlesztése előtt álló nőknek hirdetett Higgy magadban! különdíjat az Erste támogatásával.

A 33 éves Sipos Adrienn kapta a díjat a ti szavazataitok alapján, aki ezt mondta a díjátadón:

„Álmodtam egy tanodát, ahol olyan gyerekeket szeretnék segíteni, akik nemcsak a betegségük, hanem a szociális helyzetük miatt is hátrányos helyzetben élnek. Ez a tanoda már létezik, mert bejárnak hozzám a Debreceni Gyermekklinikára a gyerekek. […] Ezért is jelentkeztem erre a díjra, hogy civilként folytathassam a munkámat. És akkor most fel kell nőni, és el kell indulni tovább az úton.”

Keserű tapasztalatai miatt lépett erre az útra

A saját traumája vezette el a mostani hivatásához, a gyerekkorában megélt kiszolgáltatottság is fontos szerepet játszik abban, hogy most ennyire fontos neki az, amit csinál. Húszéves korában kezdte az önkénteskedést a Debreceni Gyermekklinikán, a KórházSuli Alapítvány megbízásából. Épp azóta, amióta gyógyultnak mondhatja magát. 

„Négyéves koromtól árnyékolta be az egész gyerekkoromat a »tartós beteg gyerek« címkéje és diagnózisa. Amiről később kiderült, hogy eléggé sántít. Bélyegként éltem meg, és maga a felfogás, hogy hogyan tekintünk a beteg gyerekekre, illetve mennyire engedjük nekik megélni az életet és a gyerekkort, ez a fajta tapasztalat vagy korlát vitt el oda, hogy visszajöttem a kórházba. Húszévesen értettem csak meg, hogy miért vagyok itt, és miért kaptam ezt a feladatot. Pontosan tudom, hogy tartós betegként milyen lehetőségei vannak egy gyereknek, hogyan látja őt a társadalom, az iskola, mennyire fél a betegségtől, és mennyire mer befogadó lenni” – mesélte.

Önkéntesként végezte a munkáját az első 7 évben, ezután kapott egy tanári státuszt:

„Mindig is egy állami tanári állásból finanszíroztam a munkámat, ha nem volt más megoldás. Máshonnan is kaptam támogatást, például a Remény a Leukémiás Gyermekekért Alapítványtól, és a Kórházsuli is kiegészítette a fizetésemet, de nagyon sokszor a tanári jövedelmemből szereztem be a hiányzó eszközöket.”

Ehhez az elhivatottsághoz nehéz út vezetett:

„Gyerekként sokszor megtapasztaltam, milyen az, ha nincs a kórházban egy csapat, akik emberileg és szakmailag is próbálják támogatni a családot vagy a közvetlen szociális környezetet. Ilyenkor hosszú távon elkísérik a gyereket a gyógyulás nehézségei és a következményei. Ami akkor is jelen van az életükben, amikor már lehet, hogy meggyógyultak” – magyarázta.

Saját tanoda

Miután az állami rendszer nincs felkészülve arra, hogy a tartósan beteg, ráadásul hátrányos helyzetű gyerekeknek megfelelő speciális gondoskodást adjon, ezért Adrienn a Kórházsuli mellett civilként, terepen is dolgozik.

„Két-három éve kezdtünk el tovább gondolkodni, mert volt a gyerekek körében egy olyan közösség, amelyben láttuk, hogy nagyon súlyos problémákkal küzdenek. Nem járnak iskolába, nincs baráti társaságuk, analfabéták. Sajnos van egy olyan rendszer, amelyben »papíron szerepel« a gyerek az iskolában, el is végzi az általánost, de a gyakorlatban semmi nem történik vele. Erre próbáltunk kitalálni egy tanodát, ami komplexen kezeli a helyzetet: amikor beérkezik a gyerek a kórházba, akkor van egy orvosi vizsgálat, aztán leülünk vele tanulni, és utána még pszichológusi segítséget is kap. Ebből látjuk, hogy milyen keretben tölti az idejét.

Sok esetben azt látjuk, hogy nagyon súlyosan sérül a gyerekeknek a tanuláshoz való joga, és a gyerekséghez való joga is. Ezért találtuk ki a tanodát, mert olyan gyerekekkel szeretnénk foglalkozni, akik tényleg a társadalmi szakadékban vannak. Nemcsak a betegségük miatt élnek hátrányos helyzetben, hanem a szociális helyzetük miatt is”

– sorolta a gondokat.

Egyelőre mindössze hárman végzik ezt a nehéz munkát

Sipos Adrienn szeretne egy saját alapítványt is létrehozni, hogy a hivatalos keretek között legyen lehetősége például az egyszázalékos adókampányhoz csatlakozni.

„Az Erste képviselői is felajánlották, hogy nagyon szívesen kapcsolódnának a tanodához, és most a díj után, egy luxemburgi gyerekpszichológus is megkeresett, hogy a saját alapítványával szívesen segít elindítani egy adó egyszázalékos akciót, hogy ha van olyan program, amit szeretnék létrehozni, amíg nem lesz saját alapítványom” – mondta Adrienn.

Természetesen Adrienn-nek mindig vannak megvalósításra váró ötletei:

„Nyáron szeretnék a tanodás gyerekeknek egy mesetábort szervezni. Ők azok, akikkel évek óta tartom a kapcsolatot. Nagyon szeretnék egy kis kiruccanást nekik, a luxemburgi gyerekpszichológus ebben is szívesen segítene” – fűzte hozzá.

A szemléletformálást tartja az egyik legfontosabb feladatának:

„Az a fajta szemléletmód, hogy ne a diagnózist lásd a gyerekben, hanem a gyereket nézd, sajnos teljes mértékben új az egészségügyi intézményekben. Nekünk az is a feladatunk, hogy az életminőségét támogassuk, és minél kisebb sérülésekkel kerüljön ki egy gyerek a betegségből. Fontos volna, hogy az egészségügyi intézményekben erre is vigyázzunk.

Adrienn elmondása szerint:

„Minden gyereknél van egy nagyon komoly életminőség-romlás, amiből próbáljuk kivezetni őket. Meg kell mutatni: a betegség nem azt jelenti, hogy semmit nem tehet meg a gyerek.

Nagyon sokszor ez a betegség üzenete: megdermeszti azokat, akik benne vannak. Beszűkíti az életterüket.

Nagyon összetett pszichológiai jelenségekről beszélünk. Jó lenne, ha a pszichológiának volna egy olyan része, amelyben a tartós beteg gyerekek állapotáról vagy kezeléséről is tudnánk beszélgetni. Ha sokáig nem járnak iskolába, nincs közösségük, az nagyon komoly tanulási zavarokat és viselkedési-, mentális problémákat okozhat bennük, ami normális, mert egy teljesen egészségtelen élethelyzetre reagálnak” – sorolja a rengeteg feladatot, ami előttük áll.

A SzuperWMN ereje

Adrienn bár nagyon izgult a díjátadó előtt, mégis jól érezte magát:

„Ez egy teljesen új élethelyzet volt, de a hangulat és a befogadó közeg jól hatott rám: mindenki a saját hite, zsigere szerint teszi a dolgát, és ezt nagyon jó volt látni, mert nem feltétlenül találkozunk ilyesmivel a hétköznapokban” – mondta, majd hozzáfűzte:

„Nagyon sok erőt adott ez a díj! Azt a fajta hitet adta vissza, amiről az elmúlt években úgy éreztem, hogy megfakult bennem. Rengeteg kihívás és támadás ér a munkám miatt. Visszaadta azt a fajta hitrendszert, amivel húszévesen elindultam. Visszakaptam az életkedvemet. Azt, hogy igenis lehet csinálni a dolgodat, amit a Jóisten rád bízott, és igenis, hogy mindig ezzel a szupererővel, ami a SzuperWMN-ben is benne van: mindig ezzel kell előremenni, akkor is, ha néha azt gondolod, hogy ez lehetetlen.”

Adrienn búcsúgondolata akár az ars poeticája is lehetne:

„Nehéz az igazi kapcsolódást elérni az emberek között, azt, hogy tényleg érezzük, ki az, aki ott áll előttünk. Nem a betegség az első, hanem a gyerek, utána jön a betegség, és mindennél fontosabb, hogy annak  megoldása a gyerekkel együtt történjen. Őket ne hagyjuk ki ebből az egészből, mert azzal nagyon nagy gubancot okozunk mind a család, mind pedig a gyerek életében. A gyerekek nem bábok.”

Én pedig azt fűzöm hozzá búcsúzóul, hogy Sipos Adrienn Iskola a kórházban című személyes blogján láttam egy felhívást, amire eddig még nem érkezett felajánlás.

Both Gabi