Mire karanténba kerülnek a gyerekek, lejár a karantén: teljes fejetlenség Covid-ügyben az iskolákban

–

Napok óta úgy érzem magam, mintha egy burleszkfilm szereplője lennék

De tényleg. Többnyire nagyon türelmes vagyok, de azért van egy határ.

Szeretném, ha tudnátok, hogy senkit nem szeretnék bántani vagy támadni, egyszerűen csak leírom azt a kálváriát, amin keresztülmentem eddig… és még mindig nincs vége.

Elöljáróban csak annyit írnék, hogy a helyzet rossz, de nyilván ezt ti is tudjátok.

Soha ennyi gyerek nem volt még beteg. Szerencsére a többségük nagyon enyhe, megfázásos tünetekkel átvészeli az egészet. Egy ideje már nagyon sok a hiányzó. Próbálunk minden megtenni annak érdekében, hogy a kockázatot csökkentsük, de lassan kezd lehetetlen küldetéssé válni ez az egész.

Persze elrendelhetjük a maszk viselését meg a kézfertőtlenítést is, valamint megkérhetjük a szülőket, hogy ne küldjék be betegen az iskolába a gyereküket. És ennyi. A többi nem rajtunk múlik.

És akkor jöjjön a kálvária, amit tényleg végiggondolva még mindig nem hiszek el.

Hétfő

Délután négy körül az egyik szülő jelezte, hogy a gyermeke beteg, az otthoni gyorstesztje pozitív lett. Én a protokoll szerint értesítettem az iskola vezetőségét, bár ekkor még semmit sem tehettünk. Hisz az otthoni antigén-teszt eredményét nem fogadhatjuk el, hivatalos PCR-eredmény kell. Az meg jelen helyzetben, állami úton minimum öt–nyolc nap lenne. A szülők mérlegeltek, hogy mit tegyenek, és egy magán mintavételi helyre azonnal elvitték a gyereküket, hogy meggyorsítsák a folyamatot. Pénzért.

Tisztában voltam vele, hogy nekünk adatszolgáltatási kötelezettségünk van, össze kellett gyűjtenem, hogy ki nem oltott, és ki volt bent közülük pénteken, amikor a lány utoljára járt az iskolában. Mert ők mindannyian karanténba kerülnek. Az oltottak nem. Hiszen a védettségi kártya „mindent visz”. Nem értem, de hát ehhez én nem vagyok elég képzett.

Közben tájékoztattam a többi szülőt, gyereket a helyzetről, és felkészítettem őket arra, hogy mire számíthatnak. Persze csak annyit mondhattam, amit akkor tudtam. Ez fontos információ. Sajnos az információim gyorsabban avulnak el, mint bármi a világon. De tényleg.

Kedd

Reggel hatkor megérkezett a teszt eredménye, amit én is megkaptam, továbbítottam is az iskola vezetőségének, a suli hivatalosan – minden adattal, listával együtt – továbbította az információt a Nemzeti Népegészségügyi Központ felé. Ők telefonon tájékoztattak minket, hogy néhány órán belül lesz döntés, határozat, amit mi megkapunk, ezt kell majd nekünk a szülők felé eljuttatni.

Én kértem az osztálytól a folyamatos maszkhordást – eddig csak a közösségi terekben kellett hordaniuk. Közben a szülők kérdezték, hogy „a családdal mi lesz”?

Na, ezt például egyáltalán nem tudtuk, és nem is találtunk rá választ. Közben a központi EESZT-rendszerbe nem került fel az eredmény, szóval az ügy enélkül „áll”.

A gyerekek nem tudták, mivel jár a karantén. Én elmondtam nekik. Nem mondom, hogy boldogok voltak. Félóránként ellenőriztem az e-mailjeimet, rajtra készen, figyeltem, várakoztam. Még este is „forró dróton” voltunk az érintettekkel, de semmit nem tudtuk. Eredménytelen volt az egész kommunikáció.

Szerda

Még éjszaka is folytatódott a várakozás, időnként ellenőrzés, hátha…

Közben a szülőkkel egyeztettem, biztattam őket, próbáltam eloszlatni a kételyeket úgy, hogy nekem sem voltak valódi válaszaim. Hiába kerestem, kérdeztem, a válasz mindig ugyanaz maradt: „a határozatból majd kiderül”.

Kiderül az, hogy mi lesz a családdal, meddig tart a karantén például.

Ezek alapkérdések, és egyikre sem kaptam választ. Legalább reggelre az EESZT-be felkerült az eredmény, ezzel együtt pedig a remény is felcsillant. Közben megjelent egy teljesen új eljárásrend azért, hogy egyszerűbb, gyorsabb legyen az eljárásrend. Reggel. E-mailben kaptuk. A házi gyerekorvosnak fel kell tölteni a gyerek adatait a Fertőzött Nyilvántartó Rendszerbe. Csakhogy kiderült, a gyerekorvos nem tud erről az új eljárásról, sőt, a rendszert sem ismeri, és „ez most melyik”? Tényleg tanácstalanul álltunk. Közben a gyerekeket nyugtattam, minden szünetben kérdeztem, hogy van-e bármi hír. Nem volt. Sőt.

Már az illetékes szerv is elérhetetlenné vált. Azt az infót kaptam, hogy „költözik a hivatal”. Most…

Csütörtök

Semmi. Még mindig a nagy büdös semmi. Most már tényleg nem értem. A karantén hetedik napja van, vagyis lenne. A tízből. Közben újra megnéztem a levelet, így most már tudom, hivatalosan kit kell szoros kontaktnak tekintenem. Mondom, de lassan olvasd, mert ezt nehéz követni: mindenki kontakt, aki a tünetek megjelenését (tünetmentes fertőzött esetén a mintavételt) megelőző 48 órán belül, maximum kétméteres távolságban, legalább 15 percet eltöltött a fertőzöttel. 

Ha beszélnék, most hagynék időt ennek feldolgozására. Elképzeltem, hogy ezt egy iskolában kérdőívvel, gráffal, colstokkal hogyan deríteném ki. Röhögtem. Bár inkább sírnom kellett volna. Mert ez az egész borzasztóan, elmondhatatlanul szomorú. Igazi tragikomédia.

Most este hét óra van, és még mindig semmi hírem nincs arról, mit kellene tennem.

Közben a diák, akit otthon tartottak biztonságból, nem kaphat igazolást az orvostól, mert a hivatalos határozat lesz majd az igazolás… A szülő meg nem tudja, hogy bemehet-e dolgozni, szóval inkább ő is otthon van.

Válaszok továbbra sincsenek, de a kérdések egyre csak gyűlnek. Határozat persze sehol.

Nem tudom, mikor lesz bármi is, tényleg nem…

Ha az egész osztály karanténba kerülne adott esetben, akkor indulna el a „második felvonás”. Igen, itt nem állna meg a történet, hisz online oktatást kellene elrendelni a karantén idejére, amihez az iskolának nincs joga. Szóval a hivatalos határozatot továbbítani kell a tankerület felé, akiknek szintén nincs erre jogosultságuk, tehát már megy is tovább az ügy az Oktatási Hivatalhoz. Nekik – most kapaszkodj meg! –, nincs jogosultságuk erre. Mondom, nincs.

Tehát „felér a csúcsra” a határozat, az Operatív Törzshöz, akiknek viszont VAN. És döntenek is róla, majd a döntés elindul visszafelé. Nem tudom, betartva-e a hivatali utat „lefelé” is, mert ebbe már tényleg nem gondoltam bele. Abba igen, hogy hány újabb nap telik el. Tehát mire elrendelik az online oktatást, addigra a gyerekek már kiszabadulnak a tíz nap „nemkaranténból”, és újra iskolában vannak.

Szerintem Quentin Tarantino se lenne képes ilyet kitalálni, de komolyan. Pedig ez a valóság ma, 2021 december elején.

Tudom, én egy egyszerű parasztgyerek vagyok, és nem is értek ehhez

De nem lehetne az, hogy pozitív eredmény esetén az iskolának joga legyen a járvány megfékezése nevében online oktatást elrendelni, vagy legalább karanténba helyezni osztályokat?

Vagy még ideálisabb esetben azonnal hazaküldeni mindenkit, kezükbe nyomva egy antigén tesztet, amit elvégeznek otthon, és másnap már jöhetne is az, aki negatív? Tudom, naiv vagyok. Meg cikket sem tudnék akkor írni. Vagyis írnék, de egy rövidet.

Mindeközben pedig két hete aláírtam, hogy majd nyilatkozom az oltásom meglétéről, ami a múlt héten szóban meg is történt, majd hétfőn bemutattam az igazolványomat is, amit leolvastak, és fel is írták hozzá az összes dátumot. Mert az EMMI egyik ága nem szolgáltat adatot a másiknak. Bár, ha csak ennyi volna, semmi gondom nem lenne…

Maximális tisztelettel viseltetek mindenki iránt, aki másfél éve a járvány elleni védekezésben dolgozik, akármilyen formában is teszi ezt. Tudom, hogy iszonyatosan leterheltek, tudom, hogy kevés az ember, és tudom, hogy nem ők döntenek, nem ők találják ki ezeket a sokszor egymásnak ellentmondó, szinte naponta változó szabályozásokat. Nem is haragszom rájuk, bántani sem akarom őket. Tényleg.

Én csak leírtam, min mentem keresztül az elmúlt napokban az osztályommal, hátha valaki olvassa, és végre észbe kap.

Mindenki vigyázzon magára, és vigyázzunk egymásra!

Balatoni József

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/izusek