Stenier Kristóf: A jólét és a jóllét nem ugyanaz! – Miért turkálunk egymás zsebében?

–

„Mégis miből él?”, „Miből tel(l)ik neki erre?”, „Mit dolgoznak ezek?” – a leggyakoribb megjegyzések a velem, velünk kapcsolatos cikkek alatt, szóljanak azok bármiről. Ezeket közvetlenül követi a „Mutogatja itt a flancos életét, míg mi szoba-konyhában tengődünk”, az „Irigyelje a fene, nekem sokkal jobb csak azért is”, és a kedvencem: a „Buziskodásból is meg lehet élni, csak van, aki tisztességes munkából akar pénzt keresni”, mintha legalábbis volna egy hivatal, ahol a homoszexuális hajlamért cserébe havi rendszeres apanázs járna Soros zsoldosaitól, az illuminátusoktól, vagy személyesen Madonnától. 

Egyszer, amikor hazánk legszélesebb körben ismert bulvárlapja megírta, hogy egy kis görög faluban találtunk otthonra, és a hozzászólások 80 százalékban ezeket a sztereotípiákat sorakoztatták fel, írtam egy rövid és tömör választ a Facebook-oldalamon, részletesen kifejtve, hogy legyen szó a közösségi oldalaink szívvel-lélekkel kezeléséről, a szakácskönyveink megírásáról, a főzőkurzusainkról, vagy épp arról, hogy éttermek és szállodák konyhafőnökeivel együttműködve „veganizálunk” menüket egészen az újságírásig, műsorvezetésig és gasztrotúrák tervezéséig, gyakorlatilag egyfolytában dolgozunk. 

Amikor pedig félretesszük kicsit a feladatainkat, amelyeket egyszerre végzünk azért, mert szenvedélyesen szeretjük őket, és azért, mert fizetnünk kell a számláinkat, akkor kertészkedünk, zöldségeket termesztünk, építünk és renoválunk, gondoskodunk a macskáinkról, és mindemellett ahol csak tudunk, segítünk (idővel, energiával, és ha megtehetjük, pénzzel is) annak, akinek lehet – legyen az bolygó, állat, emberijog-védő szervezet, vagy egyszerűen csak egy tengerpartszakasz. Azóta többnyire copy-paste-elem a bejegyzést, ha valaki a zsebemben turkálva próbálja megfejteni, mégis mennyink van, miből, honnan, mire és kire költjük, és miért. 

Ám mindez és még több sem elég azoknak, akik szerint bármi, amit egy „celeb” tesz, kizárólag haszontalan munka lehet. Valamilyen oknál fogva ugyanis sok-sok emberben kódolva van, hogy aki feltűnik a televízióban, az milliárdos, és soha életében egy szalmaszálat sem tett keresztbe. 

A napokban rengette meg a bulvárvilágot egy fotó, amelyen az 54 éves Salma Hayek a tengerparton mosolyog a kamerába, és bár a „korizmust” és szexizmust végre egyre inkább mellőző nemzetközi magazinok támogató és kedves szalagcímeket fogalmaztak meg, mondván, milyen jól fest a színésznő, a kommentek nagy része degradáló és féltékeny, irigykedő és gonoszkodó mondatokat fogalmazott meg. 

Ilyeneket, mint: „én is nézhetnék ki így, ha…”, majd a legváltozatosabb okfejtések következtek, mint „…szétműttettem volna magam”, „…mindenhová velem utazna a fodrászom, „…eladtam volna magam”, „…kitartana a gazdag férjem, akihez érdekből mentem hozzá”, „…Photoshop-szakértők és retusmesterek dolgoznának minden rólam készített képen” stb. A hozzászólók többsége még arra sem vette a fáradságot, hogy kettőt kattintson, és Salma Insta-oldalán felfedezze: egy enyhén homályos, szalmakalapos, napszemüveges, abszolút amatőr fotót véleményez látatlanul az internet népe. 

Milyen nyakatekert, értékvesztett, megkeseredett világ kell ahhoz, hogy valaki egy Oscar-jelölt, a tehetségét sokszorosan és szenzációsan bebizonyító színésznőt „az összes többi celebbel” vegyen egy kalap alá. Ráadásul még csak nem is menő családba született, hiszen a Libanonból származó édesapával, Mexikóban született gyerekként sokféle hátránnyal indult, majd miután dél-amerikai szappanoperák sikeres színésznőjévé nőtte ki magát, képes volt rá, hogy még hatalmasabbat lépjen előre, és nemzetközileg ismert és elismert művésszé váljon. 

Hogyan lehetséges az, hogy – dacára annak, hogy amióta megismerte a világ, hangosan és vehemensen áll ki a nőkkel szemben elkövetett erőszak ellen – éppen a női olvasók azok, akik legszívesebben élve temetnék el, amiért szép és sikeres?

Mit kellene tennie, hogy ne legyenek ellenségei? Ha beállna kasszásnak egy szupermarketben, vagy salakot talicskázna, többet érne a közönség szemében? 

Sosem mérném magam Salma Hayekhez – sem a tekintetben, hogy mit mutathatok fel, és az anyagi kereteket illetően sem, amelyből gazdálkodhatunk, de a példa ékesen és élesen mutatott rá számomra: nem is érdemes elvárnom, hogy egy nap elég legyek olyanoknak, akiknek soha semmi sem elég. 

Azt viszont még mindig nehezen értem meg, miért tesz egyenlőségjelet oly sok ember a jólét és a jóllét közé. 

Amikor a napokban kitettem egy Insta-sztorit, amelyen január 1. reggelén belegázolok a tengerbe, a hozzászólások között akadt egy igencsak hosszú és – a posztoló szerint – következetes érvelés, amely szerint érzéketlen és ostoba vagyok, amiért a követőim „orra alá dörgölöm” a boldogságomat, míg ők hónapok óta bezárva élnek. Nem szoktam (és nem is volna lehetséges) minden üzenetre válaszolni, de azért itt jeleztem: az, hogy három évvel ezelőtt úgy döntöttem, számomra egy isten háta mögötti falu kellemesebb közeg, mint a városi kényelem, korántsem jelenti azt, hogy az ölembe hullott a világ minden kincse.

Olyannyira nem, hogy számos ismerősöm van itt, Methana félszigetén, akik egyenesen átokként élik meg, hogy lockdown van, és harmadik hónapja a megyét sem hagyhatjuk el, valamint még egy bevásárláshoz is online kell regisztrálnunk, és legfeljebb másfél órára mehetünk el otthonról, valamint azt, hogy nem tölthetik ezt az időszakot egy nagyvárosban, ahol legalább egy szupermarket szomszédságában élnének, és ha kedvük szottyan, kaját rendelhetnek egy közeli étteremből – nálunk ugyanis se bolt, se posta, se bank, se étterem, de még tömegközlekedés sincsen. 

Ebből fakadóan nem olyan meglepő, hogy a 22 négyzetméteres lakásunkat olcsóbban vettük, mint egy vidéki panellakás átlagos ára, mellesleg pedig egy szétesőben lévő, húszévesnél is öregebb autót vezetünk, bútorok helyett pedig saját magunk eszkábálta raklap- és zöldségláda-garnitúra vesz körbe minket. A tenger pedig, amelybe belegázoltam, történetesen tizenöt fokos, és a helyi görögök sosem vetemednének rá, hogy januárban megmerítkezzenek benne – a hideg vizes úszástól a falura költözésig minden az én személyes boldogságértelmezésemről szól. 

Vajon az irigykedők közül hányan fordítanának hátat a sarokkanapénak, a kényelmes kocsinak, a sarki fodrászatnak, vagy akár egyszerűen csak annak, hogy ha szükségük van egy fél kiló kenyérre, leugorhatnak a boltba – mindazért, ami minket boldoggá tesz? 

És ha megtennék, hányan élnék meg földi pokolként mindezt, miközben számomra maga a mennyország? A költői kérdésre pregnáns választ ad, hogy amikor öt évvel ezelőtt szétmentünk a volt férjemmel – aki tehetősebb, középosztálybeli családból érkezett, és orvosként dolgozott –, a világ egyik legdrágább városában, Tel-Avivban esélyem sem volt rá, hogy újságírói fizetésből lakást béreljek, így aztán megragadtam a két bőröndömet, és kibéreltem egy kis vitorlás hajót, hogy amíg sikerül összekuporgatnom a kaucióra valót, legyen hol aludnom, főznöm, vendégeket várnom.

A zuhanyzóm egy slaug volt, amelyből kizárólag hideg víz folyt, egy elektromos rezsón készítettem a reggelimet, és ha elhasználtam az áramkészletemet, gyertyákkal világítottam. Ám amikor először osztottam meg fotót a lebegő otthonomról, máris záporozni kezdtek az „ő bezzeg megteheti” típusú megjegyzések. Azért, mert tudtam mosolyogni. Azért, mert a fél négyzetméteres konyhámban kotyvasztva is folytattam a vegán brunch vendéglátást. 

Azért, mert nem azt választottam, hogy lehorgasztott fejjel hazakullogok Magyarországra. 

Mindenkinek más és más ad biztonságot és boldogságot. Ismerek olyanokat, akik bár milliós mínuszban vannak, mégis menő kocsit, új telefont, szárítós mosógépet vásárolnak hitelre, mert nekik ez a fajta komfort jelenti a sikerélményt. És bár én a magam részéről szívesebben aludnék sátorban, mint hogy bevállaljak egy életre szóló hitelt, és előbb ennék kézzel, egyenesen a konzervdobozból, mint hogy akár egy tányér- és evőeszközkészletet megvásároljak, ha valójában nincs rá pénzem (hiszen bármily stabil a munkahelyem, semmi garancia nincs rá, hogy nem szűnik meg, vagy nem üt be egy válság, vagy nem romlik annyit a forint, hogy életem további évei arról szóljanak majd, hogy a kölcsönkapott életemet törlesztem), maximálisan elfogadom és megértem azt, aki azt mondja: „Márpedig ez nekem most jár.” 

Nem tartom őket sem felelősségteljesebb, sem felelőtlenebb embereknek – azt gondolom, hogy másképpen priorizálunk. 

Azt viszont kerek perec elutasítom, hogy úgy dönti el valaki: luxuséletet élek, hogy még a hideg vizes zuhanyozás gondolatától is sikítana. Nem panaszkodom – van annyi, amennyi kell, ha pedig kicsit több gyűlik össze, meghívom a barátaimat egy nagy vacsorára a kedvenc tavernánkba, veszünk egy öreg motort, feltankolunk dióból és mandulából, vagy felülünk egy hajóra, és körbeutazzuk a Peloponnészoszi-félszigetet. 

Útközben pedig figyelünk rá, hogy a pénzünkkel támogassuk a kis családi vállalkozásokat, segítsük egymást a hozzánk hasonlóan „off-grid” kreatívokkal, kétkezi munkásokkal, és értékeljük azokat a művészeket és munkásokat, akik irigykedés helyett tesznek – önmagukért és másokért. Egyrészt azért, mert felelősségünknek és küldetésünknek érezzük, másrészt mert nincs nagyobb biztonság annál, mint egy supportrendszer elemeként, egymást pártfogolva élni. És természetesen azért is, mert meggyőződéssel hiszek benne: aki egy életen át kedves és gáláns másokkal, azzal mások is kedvesen és gálánsan viselkednek, bajban és szerencsében, szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben. Hát ebből élünk mi. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak