Ma már a „nem tudom, hogy tolom végig ezt a hetet” lett a norma – Szülők, munkáltatók és pedagógusok a járvány Bermuda-háromszögében

–

„Ne haragudjatok, késni fogok a leadással, mert a gyerekem beteg/egy hétre bezárták az ovit/karanténban vagyunk”

Nem is értem, miért nem ezt írtam a Proust-kérdőívben, amikor a mottómról kérdeztek. Talán mert vicces módon még mindig nem tudok hozzászokni, hogy ez az életem elmúlt két éve. És nem, nem az a bajom, hogy nem szeretek a gyerekemmel lenni.

„Én egyébként szeretek a gyerekemmel kártyázni otthon munkanapokon is, csak sajnos azért nem kapok fizetést” – mondja az egyik anyuka barátnőm, aki már két egymást követő hónapban van minimum egy hetet táppénzen a nagycsoportos gyerekével, így a fizetése kezd megdöbbentően kevés lenni. Szegény szülők.

Szegény munkáltatók, akiknek joggal kezd elegük lenni abból, hogy 2020 óta évente átlagosan két-három hónapot kell nélkülözniük a kisgyereket nevelő beosztottakat.

„Nagyon sajnálom ezeket a kollégákat, és látom, mennyire szenvednek ők is, de én is kezdek idegileg kikészülni, mert lassan heti hét nap, napi tíz órákat dolgozom, hogy helyettesítsem a kiesett dolgozókat”

– meséli egy vállalkozó barátom. Őt is sajnálom. És szorongva gondolok arra, hány megrendelőnek mentem már az idegeire azzal, hogy állandóan kiesem a munkából. Persze nekem szerencsém van, mert szabadúszó vagyok, így akkor írok cikket, amikor tudok. Igaz, táppénz és szabadság sincs, és ha egy nap nem dolgozom, akkor zéró forintot keresek. De ha igazán akarom, meg tudom oldani. Tavaly tavasszal is ment, amikor reggel nyolctól este tizenegyig güriztem két hónapon keresztül minden egyes nap, és aztán azon gondolkodtam, vajon ennek lesznek-e majd később egészségügyi következményei – akár testi, akár mentális szinten –, és ha igen, akkor mikor? 

„Erre vannak a nagyszülők”

Jegyezte meg kissé pikírten az óvoda kapujában egy nagymama tavaly nyáron, amikor azon nevetgéltünk egy szülőtárssal, hogy mire április végén két hónap után kinyitottak az óvodák, már el is érkezett a július, és kezdődik a nyári szünet, és hogy vajon kinek van évi héthetes szabadsága (ezt persze csak a kétszülős családokra értem, aki egyedül neveli a gyerekét, az tavaly kénytelen volt ennek akár a dupláját is megoldani). Most abba bele sem megyek hosszabban, hogy nem mindenhol vannak elérhető nagyszülők. Mert még dolgoznak, vagy urambocsá, nem élnek már, esetleg nem arra vannak berendezkedve, hogy hetekig náluk legyen egy kisgyerek. Vagy éppenséggel van egy hetvenéves nagymamára négy-öt unoka, akik értelemszerűen nem lehetnek mind egyszerre nála. De ha ez mind nincs, ha minden közel ideális, akkor is itt az omikron, amiről tudjuk, hogy bizony nem érdekli sem az átesettség, sem a három adag vakcina, és bár átlagosan jóval enyhébb tüneteket okoz, éppen az idős korosztály körében továbbra is nagyobb eséllyel alakulhat ki a nyomán súlyos, vagy akár végzetes megbetegedés is. Akkor most jöjjön a nagyszülő, ha a vírus miatt bezárták az ovit? 

„Erre való a gyorsteszt” – gondoltam én korábban, de, ugye, tudjuk, hogy abból a negatív nem jelent semmit, maximum arra engedhet következtetni, hogy – ha szerencsénk volt éppen, és tökéletesen vettük le a mintát – az idő adott pillanatában gyermekünk kisebb valószínűséggel fertőz, még ha igazából covidos is.

A PCR biztosabb, ha az egész család megcsinál 48 órán belül kettőt, és addig sem mennek sehova, akkor biztonsággal jöhet a nagyszülő, és mindez alsó hangon csak 84 ezer forintba kerül. Persze, csak, ha egyke a gyerek. 

Ha nincs karantén és intézménybezárás, akkor mehet a gyerek oviba, feltéve, ha nincsenek koronavírusra utaló tünetei.

Na de mi a Covid tünete?

Megmondom én: minden. Főleg az óvodáskorúakat nevelők nagy kedvence, az orrfolyás, amely egy átlagos négyévesnél szeptembertől áprilisig kisebb kihagyásokkal állandó vendég. Kevés kivételtől eltekintve fizikai képtelenség egy kisgyereket minden egyes alkalommal otthon tartani, amikor akár csak egyszer is ki kell fújni az orrát. 

„Napi egy-két orrfújás miatt én nem problémázom, de azért van, hogy látványosan beteg gyereket hoznak be. Persze, hordhatok maszkot meg moshatom a kezem naponta ezerszer, de ez ilyen kicsik között nem reális” – fakad ki egy óvodapedagógus ismerősöm. Szegény óvodai dolgozók. Ők mit mondjanak, amikor a szülők problémáját is átérzik, de a saját egészségük miatt is aggódnak? Lehet, hogy oltatlan kisgyerekük van otthon, vagy idős, krónikus beteg rokonnal élnek együtt, dolgozni viszont be kell menniük, és ott a taknyos gyerekek orrát törölgetni. Közben nem sok lehetőség adódik, hogy a szülőkkel személyesen találkozhassanak, beszélgethessenek, akár arról is, hogyan lehetne ebben a rettenetes helyzetben együttműködni.  

Az én gyerekem 2020-ban kezdte az ovit, jövőre valószínűleg elballag, de még egyetlen olyan Mikulás-ünnepség, karácsony, anyák vagy apák napja nem volt, amire bemehettek volna a szülők, az óvodában általában a fél csoport hiányzik (hetente változik, éppen melyik fele), és persze időről időre karantén van, ha a gyerekéért megy a szülő délután, nem puszilhatja meg rendesen, nem mosolyoghat rá, mert maszkban kell lennie, és az egész életet átható bizonytalanságtól, félelemtől a szülő és a pedagógus is érezhetően feszültebb, ami értelemszerűen kihat a kicsik lelkiállapotára is. Szegény gyerekek.

Egy jó óvoda rendszert, struktúrát ad, elősegíti azt, hogy a gyermek megtanuljon a szabályokhoz alkalmazkodni, emellett pedig a kortársak közti szocializáció egyik kiemelt színtere. Egy kiegyensúlyozott gyerek, akinek jó az ovija és a családi háttere is, jól érzi magát az intézményben, és boldog akkor is, amikor a munkájának és ügyes-bajos dolgai végeztével a szülő délután érte megy, és elhozza. Sokan, akiknek nincsenek kisgyerekeik, nem feltétlenül értik, hogy egy három-öt év körüli gyereket színvonalasan ellátni és szórakoztatni munka. Ha nem lenne az, akkor olyan szakma sem lenne, hogy óvodapedagógus. Pedig van, sőt, még dadus, asszisztens, irodai munkatárs, karbantartó és konyhai alkalmazott is van, hogy csak párat említsek a sok közül.

Nyilván egy szülőnek általában nem huszonöt gyerekkel kell otthon lennie, ha bezár az intézmény, de főznie, takarítania, játszania, etetnie, altatnia, popsit törölnie, vigasztalnia, testvérkonfliktust feloldania, játszótérre mennie akkor is kell. Közben pedig adott esetben olyan munkát is végeznie, amiért a fizetését kapja, illetve továbbra is ellátnia a jó öreg fizetetlen munkát is a háztartásban, ugyebár.

Ha pedig ő kimerült, fáradt és feszült, az a gyereknek is nagyon rosszat tesz. Pedig sajnos minél igényesebb egy szülő, annál kimerítőbb lesz számára ezt menedzselni. Mert be lehet ültetni egy óvodást napi hat órára a tévé elé, vagy rá lehet mordulni laptoppal az ölünkben, hogy „apu/anyu most nem ér rá”. Meg lehet csinálni, hogy egy hétig nem visszük szabad levegőre, és gyorséttermi kaján élünk ahelyett, hogy főznénk. Egyébként az a poén, hogy kivételes esetben, amikor egyszerűen nincs más lehetőség, egy ilyen hét még bizonyára nem teszi tönkre egyetlen gyerek testi és lelki fejlődését sem, akinek amúgy megfelelően vannak kielégítve az igényei. A baj ott van, hogy ezek mostanában már nem kivételes helyzetek. Abszolút lehetséges az, hogy a gyerek beteg egy hétig, aztán az egyik szülője karanténba kerül, és mivel az oltatlan kicsi így kontaktnak minősül, ő sem megy oviba, a következő héten meg a sok fertőzött miatt az egész intézmény bezár. Vagyis most már a kivételes, a „minden összejött”, a „nem tudom, hogy tolom végig ezt a hetet”, a bizonytalanság, az előre tervezés lehetetlensége lett a norma. Erre kell berendezkedni hosszú távon.

Tavaly még azt gondoltam, csak ezt az egy évet kell kibírni

Ma már nem vagyok biztos abban, hogy mennyit. Tegnap este megint úgy csuktam be az internetet, hogy szakértők szerint mégsem lehet arra alapozni, hogy az omikronnal végre náthává szelídül a Covid, és hogy „meg kell tanulnunk együtt élni a koronavírussal”.  Tavaly még azt hittem, ha mindenki be lesz oltva, akkor véget ér ez a rémálom. De sokan nem hisznek az oltásban, vagy félnek tőle, és az végképp nem győzi meg őket, hogy az omikron a vakcináltakat és a betegségen átesetteket is megtalálja. Nyilván a háromszor oltottak körében sokkal alacsonyabb a súlyos fertőzés és a halálozás, és sokkal kevésbé is adják át a vírust másnak, de ez nem fog senkit meggyőzni, aki eleve nem oltatott. 

Aki pedig még akkor sem kérheti az oltást a gyerekének, ha nagyon szeretné, azok ismételten az öt év alattiak szülei. Ők a fent felsorolt végeláthatatlan problémáik mellett már amiatt is aggódnak, mi lesz, ha a gyerekük megfertőződik. Igaz, a körükben még mindig átlagosan enyhébbek a tünetek a felnőttekhez viszonyítva. De azért a legtöbb szülő fejében megfordul, hogy mi van, ha éppen az ő gyereke nem ússza meg egy pár napos orrfolyással?

Akkor ki most a felelős szülő? Aki veszélyezteti a nagyszülőket, a saját gyerekét, az óvodai dolgozókat? Aki úgy dönt, hogy ezentúl évi négy-öt hónapot nem dolgozik, és nem keres pénzt? Aki napi nyolc órára a képernyő elé ülteti a gyerekét? Aki nappal gyereket nevel, éjszaka meg dolgozik? 

Azért talán némi kárenyhítésre és prevencióra így is lenne lehetőség

Mondjuk, ha ingyenes gyorsteszteket biztosítanának a nevelési/oktatási intézményeknek. Legalább a gyerekeknek. Legalább a dolgozóknak. Vagy ha legalább akkor szétosztanák ingyenes felhasználásra az óvodáknak, iskoláknak a PCR-teszteket, mikor már csak néhány hétig használhatók, és nem várnák meg, amíg több milliárd forint értékű teszt szavatossága lejár, hogy aztán ugyancsak több száz milliót költve rá, megsemmisítsék őket. Persze olyan ország is van, ahol mind a gyorsteszt, mind a PCR ingyenes. Például a szomszédban. De lehet, hogy nem is ez lenne a legfontosabb, hanem a társadalmi párbeszéd: hogy tudjunk egymás nehézségeiről és küzdelmeiről, és képesek legyünk viszonyulni is hozzájuk. Aztán föl kellene mérni és összegezni, hogy társadalmi, lélektani szinten milyen károkat okozott az elmúlt két év, és mely társadalmi csoportokat érintett ez különösen érzékenyen. Nemcsak itt-ott, különféle újságcikkekben lenne jó erről beszélni, hanem kiemelten és folyamatosan, a lehető legtöbb fórumon. Aztán elkezdeni foglalkozni a gondolattal, hogy talán egy teljesen új életstílusra kell berendezkedni mostantól.  

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/aluxum