Egy ideig azt hittem, ez a home office majd könnyebbé teszi az életet, hiszen nem kell utazni, órákat spórolunk majd naponta, a gyerek megy oviba, van végre munka, hajrá, teljes gőzzel előre. Ehhez képest múlt héten jött egy üzenet, hogy az óvodában valaki és még valaki pozitívra tesztelt, az ovit – teljesen érthetően, sőt hála istennek – bezárták bő egy hétre, mindenki sajnálja, kérik a szülőket, hogy oldják meg a gyerekeket, senki sem tehet semmit, és nem tehet semmiről. Tényleg nem, tök igazuk van, sőt hálásak vagyunk az elővigyázatos, óvatos intézkedésért. Szülők egy közös Messenger-csoportba tömörülve írják egymásnak a híreket, izzítható nagyszülői mentőcsapatok mindenhol felszerelve várják a gyerekeket – ahol van nagyszülő, kapacitás, és lehetőség. Nekünk van, drágáim erőn felül vesznek részt a csapatmunkában, szavunk nem lehet. Ezzel együtt a múlt hét egyik munkanapja délelőtt 11-kor így talált engem:

Ne röhögjél. Igen, mackóban ülök az ebédlőasztal alatt, és itt épp 15 perce várom, hogy a három és fél éves kislányom, azaz Tűzoltó Sam megmentsen engem, mert állítólag beszorultam valahová. Amikor nem a nyomorúságos csapdába került arcomat fotózgatom a telefonnal, akkor a várakozás percei alatt kétségbeesett leveleket, üzeneteket, sms-eket, vibert, skype-ot, messengert írok munkatársnak, ügyfélnek, megbízónak. Mert a munka nem várhat, de a gyerek sem, akivel én voltam otthon, feleség irodában, nagyszülői segítség épp aznap nem volt, hát így oldottuk meg.  Az Excel táblázatok figyelmes átolvasása, hirdetési kampányok megtervezése közben pedig nagyon fontos volt, hogy idő és kapacitás jusson arra, hogy egy komplett állatkórház összes lakóját is meggyógyítsuk Lottival, mutatom: 

El tudod képzelni az Excel táblámat szerintem. Másik nap a feleségem gyerekkel együtt ment dolgozni, neki is megértő a munkahelye – mégis mi a francot tudnak csinálni? –, de a nap végére ő is olyan állapotban volt, hogy nemcsak a szeme tikkelt, hanem a tarkója is. Biztos könnyű volt úgy a munkára koncentrálni, hogy közben kapott hozzávetőleg 496 kérdést a kislányunktól. Aki persze nyilvánvalóan a legkevésbé sem tehet semmiről, ő csak három és fél éves, végtelen a kíváncsisága, a ragaszkodása, és főleg az energiája. Mármint szó szerint értem, és nem kellenek neki még bonyolult dolgok, ő csak megáll a szülők hatalmas ágyán, és azt mondja: „Apa, ugorjunk EGÉSZ NAP erre a párnára!”

És ha azt hiszed, viccel, akkor nagyon gyorsan, 216 ugrással bebizonyítja neked, hogy rohadtul nem. Ilyesmire persze a legjobb, legaljasabb és legegyszerűbb ellenszer a mesefilm. Ugyan nem nézheti egész nap a gyerek, meg a szülőnek végtelen lelkifurdalása is lesz tőle, hogy a gyerek még a végén zombi lesz a sok tévézéstől, de rendkívüli helyzetekben nem tudsz mit csinálni. Ha telefonálnod kell, dolgoznod kell, gondolkodnod kell 15 percet, azt nem lehet úgy csinálni, hogy közben valakinyolc másodpercenként kérdez valamit, és úgy sem lehet, hogy közben Órarugógerincű Felpattanóról magyarázol. Hiszen még akkor is rohadt nehéz koncentrálni, telefonálni, vagy megírni egy normális levelet, hogy közben melletted a Mancs őrjárat megy, vagy bármilyen rajzfilm. És nem a mesék miatt, hanem – legalábbis nekem – a bennük lévő kis dalocskák miatt. Ami persze teljesen hasznos, fülbemászó, kedves, meg minden, csak éppen a fülbemászó jelleg miatt olyan mellette dolgozni, főleg koncentrálni, hogy a tizedik dal után arra gondolsz, hogy most egy szemgolyópiercing kevésbé fájna, és szívesebben is alávetnéd magad a procedúrának, mint egy következő dal hallgatásának. 

 

Aztán dél körül eljutsz a fürdőszobába, hogy a reggeli zuhanyzást letudd, hiszen addig reggeliztettél, játszottál, felépítetted, elmesélted, a feleségeddel szimultán csináltátok a „home office-t”, így neked most jut 15 perced arra, hogy lefürödj, felöltözz, emberré varázsold elnyűtt lényedet.

Meg hát 15 perc egyedül… könnybe is lábad a szemed, hogy ez most tényleg megtörténik. Nem történik meg, ne aggódj.

Éppen a tarkódra fogod engedni a 75 fokos vizet a zuhanyban, éppen a második hörgés nélküli kilégzésnél tartasz majd, éppen azt énekli a mély hangú csávó Spotifyról, hogy „it’s a cold and it’s a broken Hallelujah”, amikor beront majd a gyerek, hogy apa, azonnal halkítsd le ezt az iszonyú zenét, mert így nem lehet hallani anya meséjét/így nem lehet síneket építeni/nem tudnak elaludni a babák a játékoviban. A könnyed is kijön veled együtt a kádból, ahogy kikapcsolod/lehalkítod némán bólintva, hogy persze, kislányom, isten őrizzen, hogy a plüssfóka, -majom és a lecsukódó szemű plasztikbaba kényelmetlenséget szenvedjen. Kösz, apa, hangzik az elszaladás közben visszahajított félmondat, de te már máshol vagy. Te már szeretnél magadban kárt tenni körömkefével és pink fürdővíz-színesítő drazséval, és őszintén nem érted, hogy a Covid-karanténhoz miért nem járnak államilag támogatott szintetikus kábítószerek. 

De ne legyünk telhetetlenek, jönnek a jó hírek az óvodából, egyre többen túl vannak a dolgon, egyre több szülő is jól van, már csak négy-öt napra vagytok attól, hogy a gyereket a boldogságtól sírva újra bevigyétek az intézménybe, amikor felelős és óvatos szülőként azért tesztelitek magatokat a feleséggel, biztos, ami biztos. Hát ja. Biztos. Előbb a feleség produkál pozitív tesztet, két nappal később te magad is.

Igyunk, javasolja a feleség. Esetleg fel is gyújtom magam a Moszkva téren, válaszolod hebegve, és egyik sem tűnik olyan nagyon képtelen ötletnek.

Rendeljünk valami ebédet, zárkózzunk be, énekeljünk LL Juniort, és nézzünk Pufóka kalandjait a gyerekkel, egyezünk meg fásultan.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Legyen, életem. Végül is majdnem mindegy, hogy kettő, vagy három és fél hétig vagyunk karanténban. Majd alszunk sokat, én írok sokat, meg kimegyünk a parkba, amikor nincs ott senki, hogy ne fertőzzünk – vetem fel. Így van. És kipakoljuk a felső szekrényeket, átválogatjuk a tavaszi ruhákat, leszedjük a könyvespolcokat – nyugtat meg a feleségem. 

Sóhajtok halkan. A szemgolyópiercing tényleg nem olyan rossz ötlet.

Doffek Gábor