–

A beültetés napján hazaérünk és ledőlök, szerencsére egyedül maradok kicsit. Nagyon jólesik végre a saját ágyamban összegezni az eltelt pár hónapot. Megcsináltam, képes voltam rá! Nem tudom, hogy sikerült, de túl vagyok rajta végre. Nagy menet volt, életem egyik legnagyobb menete! Elképesztő eufória, amikor az ember átlépi a saját határait. Ennek örömére iszom pár pohár vörösbort, picit talán a kelleténél többet és gyorsabban. Úgy vagyok vele, hogy ha sikerült, akkor valószínűleg egy darabig úgysem lesz ilyen. De hát úgysem sikerült, úgyhogy mindegy is. Ájultan alszom pár órát, aztán kezdődik megint az idegtépő várakozás. 

Nyilvánvalóan nem bírom ki az előírt két hetet. Fórumokat olvasgatok, hogy ki mit csinált két hétig, akinek sikerült teherbe esnie. Óriási a dilemma: feküdjek, vagy ne? Jógázzam, vagy ne? Egyek kizárólag gluténmentes, vegán dolgokat, vagy ne foglalkozzam vele egyáltalán? Minden információmorzsát szívok magamba, próbálom megtalálni a kulcsot a sikeres beágyazódáshoz. 

Nem megy a munka sem, nem megy semmi, teljesen beszámíthatatlanná válok. Végül pár nap őrület után besokallok, és úgy döntök, bezárom az internetet, és kész. 

Minden apró testi érzetet JELNEK veszek: a szurkálásokat megtapadásoknak, a görcsöket a táguló méhemnek vélem, biztatónak tűnik ugyan, de azért nem merem beleélni magam. 

Aztán egy hét után nem bírom ki, és veszek egy tesztet. Próbálom visszafogni magam, hogy megtartom az előírt időpontig, de csak egy napig sikerül. Pozitív. Itt döbbenek rá végleg, hogy ha pozitív is a tesztem, messze vagyok a megkönnyebbüléstől, hiszen akkor jön csak az igazi hullámvasút. Megfogadom, hogy mindig csak a következő lépésig nézek előre, jelen esetben a tesztelés napjáig. Aztán úgy alakul, hogy a megadott reggelen ott állok teszt nélkül, egy befőttesüvegbe pisilek reggel, és rohanok a patikába a legérzékenyebb tesztért. Úgyis negatív lesz, felesleges kör, essünk már túl rajta. Hát nem. Halványan ugyan, de ott dereng a másik csík. 

Azta. Lehet, hogy tényleg lesz egy gyerekünk?

Steiner Kristóf: Ne kelljen több világot megrázó tragédiának történnie ahhoz, hogy megértsük, törvények, kormányok jöhetnek-mehetnek, az ember az ember, a család az család!

WMN Life – 2020. december 20. – SK

 

Két héttel később remegve várom a szívhangot. Ott van! Megcsináltuk, Anna! Gratulál az orvos, és szorosan átölel, most már más a gyerek fekvése (haha), hogy én lettem a biológiai csoda, amit ŐK hoztak létre. Sírok persze megint. Aztán sírok még több mint három hónapig mindenen. Ha nincs parkolóhely, az Armageddon előzetesén, reklámokon, babaruhákon. Rosszul is vagyok eléggé, émelygek állandóan – egy hosszúra nyúlt másnap az első pár hónap. Igyekszem nem szorongani mindenen, a munka erre kiváló gyógyír, de azért mindig remegve várom az ultrahangokat, hogy minden rendben legyen. Végül „csak” egy terhességi cukorral nehezítve, de nagyon gyorsan elrepül a terhesség. Bocsánat, várandósság! 

Néha még most is fura, hogy én is lombikos anyuka lettem.

De még furább, hogy ezt milyen jól éltem meg. Tulajdonképpen hálás vagyok érte, mert rengeteget tanultam magamról, a testemről, az erőmről, a tartalékaimról. Az, hogy képes voltam átlépni a saját határaimat, felkészített és felvértezett sokkal nehezebb dolgokra is. Mert végül semmi nem úgy történt, ahogy terveztem.

Nem úgy estem teherbe, ahogy szerettem volna. 

Nem úgy telt a terhességem, ahogy elképzeltem. 

Nem úgy szültem, ahogy szerettem volna, és nem tudtam igény szerint szoptatni hosszan. 

És hiába mesélnek a fáradtságról vagy a felelősségről, hogy milyen, amikor hirtelen lesz egy kis szerv, ami a testeden kívül van, de mégis minden rezdülésedre hangolva, ezt valóban csak az képes érteni, aki már átélte. 

Egyáltalán nem bánom, hogy lombikos anyuka vagyok, hogy ez a mi történetünk, az UTUNK, ha nagyon spirituális akarnék lenni. Mindenesetre nekünk ez így kerek, pont jó.

És vannak még rengetegen így, akiknek ez lesz, csak ez lehet a történetük. Egy gyerek ugyanolyan gyerek, nem lesz attól más, hogy egy embriológus rakta össze sejtenként, és nem otthon, hagyományos módszerrel készült. Senki nem fogja tudni megkülönböztetni egymástól a két módszer végeredményét. És senkinek nincs joga azt mondani, hogy ha csak ez az egy eszköz, megoldás küzd le egy akadályt, akkor ne lehessen igénybe venni. 

A tűket egy dobozba gyűjtöttem, hogy majd elviszem leadni mint veszélyes hulladékot, de valahogy képtelen vagyok megválni tőlük. Őrizgetem őket, mint valami kupát. Megcsináltuk, Anna!


Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61