„Nagyon figyeljen, na, most esett teherbe!” – Egy lombikterhesség kezdetei

–

Tulajdonképpen csak két kontroll volt összesen az első öt nap után. Én izgatottan fekszem fel a székre, várom a csodát, hogy én leszek az a nő, akivel majd példálózni fognak, hogy a rossz értékei ellenére lám, mégis 18 petesejtet érlelt. Hát, nem én vagyok. 

Nézi az orvos mindkét oldalam, majd csak annyit mond az ultrahangnak, nem is nekem: „Hát, ez elég szegényes”. Bediktál pár adatot, amiből kiderül, hogy három tüszőt lát összesen, ebből kettő nagyobb. Kapok egy kis változtatást a táblázatban, aztán viszlát két nap múlva. 

Nem foglalkozom a megjegyzéssel, úgy vagyok vele, hogy már nem hagyjuk abba, ott van az két tüsző, egy is elég egy gyerekhez, megyünk tovább előre. Nem olvasok fórumot, nem nyitom ki az internetet, nem foglalkozom ezzel, várom a következő lépést, a kontrollt két nap múlva. Ott aztán semmi lényegi változást nem lát.

„Megszúrjuk ezért a két tüszőért hétfőn?” – kérdezi. „Persze!” – mondom, hát csak nem marad bent! Később jövök csak rá, hogy ez azt jelentette, foglalkozzunk-e még egyáltalán vele? Érdemes-e? 

Közben aznap reggel megtanulom magamnak is beadni az injekciót, és az utolsó pár alkalom már így telik. Nem 30 másodperc, hanem három perc a stressz miatt, viszont a végére megszokom, és már tényleg nem is fáj. Örülök, hogy végre vége a szúrásoknak, és eljön a leszívás ideje. Tudom, hogy az altatás már jó lesz, és soha nem vagyok rosszul ébredéskor, csak addig kell kibírnom, amíg megkapom a cuccot. 

Rengeteget kell várni, egy zsúfolt szobában vagyunk vagy tízen. Minden nő egyedül van a kis tüszőivel, ki nyugodtabb, ki idegesebb – én rezignáltam várok a soromra. Persze sikerült aznap reggel is elkésni, és bár mindig egy órát kell várni, most azon szorongok, hogy a késés miatt nem sikerül majd a műtét.  Gyorsan túlvagyok rajta, nem tart sokáig, teljesen oké az ébredés is, bár még egy órán keresztül nem akarnak elengedni, hiába mondom, hogy rutinos vagyok ebben. Még az orvosra is várni kell, aki aztán elújságolja, hogy a két tüszőből két petesejtet sikerül leszívni, ez szuper hír.

Az első jó hír, legalább valami, így a vége felé. 

Csigalassúsággal telik az idő. Az egész lombik legnehezebb része a várakozás. Valahogy teljesen megváltozik körülötted az idő. Mindig csak a következő lépésre vársz, és addig nem tudsz haladni, amíg az ki nem derül. Van, hogy napokat, máskor heteket kell várni a következő lépésre, és ez mindig idegtépő. Én ezeket az időket némi munkával próbálom elütni, de nehezen megy a koncentrálás. Sokat sétálok az erdőben, és próbálok befelé fordulni. Alig kommunikálok valakivel, teljesen begubózom.   

Másnap visszatelefonálok, és pont az intézet vezetője veszi fel. Sajnos nem történt semmi. A két petéből eleve csak egy volt érett, és hiába, nem indult el az osztódás. Van ilyen, sajnos. Azért még másnap reggel szóljak vissza, kéri, hogy történt-e valami változás, mert tíz százalék esélye van annak, hogy kicsit később indul meg, néha szokott ilyen lenni – de azért ne számítsak rá. Majd a következő jobban sikerül – mondja. 

Leteszem, sírok kicsit, de tudomásul veszem. Ennyi volt, kipróbáltuk, túléltem, meg tudtam csinálni. Kicsit büszke vagyok magamra. 

Aznap este vendégségbe megyünk, és ugyan kicsit fáj a hasam az előző napi műtéttől, nagyon jólesik a cigi és a vörösbor. Úgy érzem, sikerül elengedni ezt az egészet. Lassan jön a nyár, megpihenünk egy kicsit, aztán legfeljebb befogadunk még egy kutyát, vagy dolgozom kicsit többet, utazunk nagyobbakat. Jó lesz, ahogy lesz. 

Másnap azért tisztességből visszaszólok, hogy halljam az ítéletet: ennyi volt, nem történt semmi. A sejtjeim a testemen kívül sem végzik a dolgukat, ez van. Helyette csak annyit mondanak: „Sikerült, elindult az osztódás, van egy pár sejtes kis pötty, másnap lehet is menni érte!” De azért szóljak oda reggel, mielőtt indulunk, hogy életben van-e még! 

Újabb 24 óra aggódás, ez viszont már tényleg a finis. Nem lehet baja, most már tegyék vissza, és azt érzem, minden jó lesz, ha együtt leszünk! 

Másnap vissza is kapom, ott várakozunk megint sokan, mint egy ispotályban. Látok ismerős arcokat is a leszívásról vagy a rendelőből, de megint én vagyok az utolsó. „Gyönyörű az embrió” – mondják előtte, és mutatnak egy képet is róla. Persze erre már elsírom magam. A beültetés elég kellemetlen, már nagyon izgulok is, ficánkolok.

Megtudom, hogy a műtőágy alján a kapaszkodót majrévasnak hívják – állítólag fehér a kezem, ahogy szorítom. „Nagyon figyeljen, na, most esett teherbe!” 

Az orvosom rendkívül elégedett – kész, kitolnak, még egy órát feküdni kell. Folynak a könnyeim, leginkább a megkönnyebbüléstől, végre túlvagyok rajta. Bármi is lesz, megfogadom, hogy többet nem szeretnék ide jönni. Az orvos még ellát jótanácsokkal: két hét múlva teszt, ha pozitív, küldjek neki sms-t és négy hét múlva ultrahang. Már nagyon mennék innen, lélekben teljesen máshol vagyok, alig hallom, amit mond. 

Végre vége. És kezdődik megint az őrült várakozás, mindig a következő lépésre. Pozitív lesz-e a teszt? Lesz-e szívhang? Fejlődik-e úgy, ahogy kell? Jó lesz-e a genetikai tesztje, vagy tényleg igaz volt a riogatóknak, hogy ennyi idősen már rohamosan nő a kockázat?

És ez még mindig csak az eleje. 

Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images