–

Reggel 9:23 van – egy külvárosi patika melletti szűk utcában ülök a kocsiban egyedül. Nincs különösebb forgalom, csak egy-egy nyugdíjas igyekszik a közeli piac felé néha. Süt a nap, magyaráznak a rigók, én pedig egy fecskendővel a kezemben ülök az autóban, és semmit nem érzékelek a külvilágból, annyira erősen dobog a szívem. Gyerekkorom óta az egyik legnagyobb fóbiám a tű, soha nem értettem, a drogosok hogyan képesek maguknak beadni cuccot, hiszen ahhoz előtte meg kell szúrni SAJÁT MAGAD! Azt, hogy mások szurkálnak, már elfogadtam, de hogy saját magamnak megtegyem, még mindig nem sikerült. 

Tíz perce ülök remegő kézzel és dobogó szívvel a kocsiban, rohan a vér az ereimben, a végtagjaim jéghidegek, szakad rólam a víz. Az elmúlt pár napban már hozzászoktam a rituáléhoz, három kis ampullából kell kikeverni az adagot – ez a legmagasabb dózis, azt hiszem. A diszfunkcionális kis testem ezzel bombázzuk már napok óta, csak eddig mindig volt valaki más, aki beadja. Most magamra vagyok utalva. 

Ülök a kikevert hormonnal, és minden bátorságomat összeszedve összecsípem a hasam, ahogy mutatták. Érzem a fejemben, hogy majdnem elájulok, nagy levegő, újra. 

Már a bőrömnél a tű, tombol az adrenalin, annyira dobog a szívem. Látom, ahogy lüktet a hasam is tőle, de nem merek szúrni, becsukom a szemem. Kinyitom. A tű mintha beljebb került volna, pedig nem éreztem semmit, nem mozdítottam semerre. Rájövök, hogy annyira dobog a szívem a hasamban is, hogy a lüktetéstől magától becsúszott a tű a bőr alá.

Hú, ez megvan. Bámulom meredten a tövig nyomott tűt, és próbálom mozdítani a kezem: gyerünk, most kell nyomni. Mint egy csiga, de szép lassan bent van az utolsó cseppig. Kihúzom, és remegek tiszta erőből. Megcsináltam. Kurvára megcsináltam én, egyedül! 

Nem kell visszamennem az intézetbe, ahol picit azért kinevettek, amikor fél órával korábban félve megkérdeztem, hogy ha nem megy egyedül, vissza tudok-e menni, beadják-e? És tessék, én adtam be – életemben először – és még csak meg sem éreztem! Átléptem egy határt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. 

Persze aztán nem is egyszer abban a szűk két hétben, ameddig az egész lombik tartott, de ez volt az egyik legemlékezetesebb pillanata – az érzés, hogy bármire képes vagyok. Én, aki még egy évvel korábban is azt hangoztattam: majd a gyerek eldönti, hogy mikor szeretne jönni, és hogy irracionálisan sokat nem szeretnék tenni érte. Például

egyáltalán nem látom magam előtt, hogy képes lennék lombikra, akkor inkább nem lesz gyerek, én ekkora áldozatot nem tudok hozni ezért a dologért, majd akkor utazunk sokat, és úgy is nagyon boldog életünk lesz. Haha!

De tekerjünk kicsit vissza. 

Tulajdonképpen fél évvel korábban kezdődtek a komolyabb kivizsgálások, mert már egy éve nem igazán történt semmi, az idő meg csak megy, 37 éves vagyok, romlanak az esélyek, romlanak az értékeim, alacsony az AMH, egészségügyi kockázatok, blablabla. Tudjuk, olvassuk mindenhol, hogy aki 35 fölött gyereket akar vállalni, az mit is képzel.

Az első komolyabb szűrésnél, a csodálatos petevezeték-átjárhatósági vizsgálatnál úgy tűnt, megvan a probléma forrása: valószínűleg mindkét oldalon el volt záródva minden, és bár a bal oldalt sikerült átmosni, a jobb oldalt nem, így az orvosom mielőbbi műtétet javasolt, illetve átirányított egy meddőségi specialistához is. Ő szintén a mielőbbi műtétet javasolta, mert egy esetleges későbbi beavatkozás sikereit is befolyásolhatja bármilyen pangó folyadék vagy lappangó gyulladás. Azt mondta, tisztítsuk ki gyorsan, és aztán húzzunk bele. De ne bízzuk a véletlenre,

ne kezdjünk inszeminációval, legyen azonnal lombik, hiszen halad az idő, 37 éves vagyok, romlanak az esélyek, romlanak az értékeim, alacsony az AMH, stb… 

Az állami rendszerben négy hónappal későbbre tudtak csak időpontot adni, úgyhogy kicsit szívtuk a fogunkat, de egy magánklinikán lezajlott végül a műtét a következő héten. Nagyon jól sikerült, mindent kitisztítottak, találtak még egy kis miómát is, azt kivették, műtét után pedig már másnap mozogtam. Egész jól vettem az akadályokat, azt hittem, hogy akkor ezzel vége a kálváriának, vágjunk bele. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy akarom-e a lombikot egyáltalán, de közben mindenki ebbe az irányba terelt. Fussunk neki, most még nagyobb az esélye, hogy sikerül, mint két év próbálkozás után, amikor már 39 leszek… 

Úgyhogy a műtét egy héttel már újra a meddőségi specialista rendelőjében ültünk egymás kezét szorongató párok mellett, kivételesen az apámmal. A rendelőben még azon röhögtünk, hogy biztos azt gondolják, ő lenne a potenciális apa, aztán tíz perccel később jött az első hideg zuhany: az elmúlt félévben annyira leromlottak a hormonértékeim, hogy korai petefészek-kimerülésem lett. Vége, ennyi. 

Alacsony AMH (0,3), magas FSH (18), nem tud mit tenni az orvos sem, meddő vagyok. „Ezzel nem tudunk elindulni” – hangzott egész pontosan a diagnózis. Jó, de akkor mit tudunk tenni? Ennyi volt és kész? – bámultam rá kikerekedett szemekkel, és azt hittem, rosszul hallok. 

38 éves vagyok, Rachel Weisz 48 évesen szült, engem meg rendszeresen néznek jóval fiatalabbnak, akkor hogy van ez?! Mi az, hogy 38 évesen bezárják a kaput? Van ilyen, Csupi? 

Arra sem emlékszem, hogy jutottunk haza aznap este. És őszintén szólva a következő hetekből sem rémlik túl sok. Akkor már csak azért is akartam. A tudat, hogy meg vagyok fosztva a döntéstől, és attól, hogy valaha is legyen saját gyerekem, teljesen megváltoztatott mindent. Igen? Azt mondjátok, hogy nem lehet? Hát akkor tudod, mit? KELL!!! Kurvára kell. Csakazértis. 

Az orvos egyébként annyit mondott, hogy esetleg próbáljak meg három hónapig fogamzásgátlót szedni, és utána meglátjuk. Ha javultak az értékek, akkor el lehet kezdeni egy stimulációt, ha minden marad ugyanígy, akkor sajnos nem tud mit tenni. Így kezdődött az életed.  

Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images