Steiner Kristóf: Ne kelljen több világot megrázó tragédiának történnie ahhoz, hogy megértsük, törvények, kormányok jöhetnek-mehetnek, az ember az ember, a család az család!

–

„Ilyen csak filmekben történik” – mondtuk ki egyszerre Nimivel, miközben egy réges-régi, elmosódott töltőtollvonásokkal ékes levélpapír felett ültünk, nekem pedig egyszeriben a szívembe hasított: ezt a mondatot akár a mai, magyarországi LMBTQ-emberek ellen zajló hajtóvadászat is ihlethette volna.

Miközben az új alaptörvény értelmében a magyar család a keresztény elvek alapján csakis egy heteroszexuális házaspárból és gyermekeikből állhat, kedvesem szülei, Irit és Ezra Dagan épp nálunk vendégeskednek Methanán, hogy együtt köszöntsük a hanukát és a karácsonyt, és a Tel-Avivból fagyasztva érkezett humusz mellett egy rejtélyes mappát is magukkal hoztak: csupa magyar nyelven írt üzenetet, amelyet egyikük sem tudott „dekódolni”, évtizedek óta. 

A dossziéban lévő leveleket Lővy Jehuda írta a feleségének, Zsókának – ők a férjem nagyszülei, akik 1947-ben erdélyi magyarként költöztek a mai Izraelbe, az akkori Palesztin Brit Mandátum területére, ám mielőtt megérkeztek volna, mindketten elképesztő és emberpróbáló sorsot örököltek.

Történetük és tragédiáik foszlányaiból egyszeriben egy háborúkon és tengereken átívelő mozaikcsalád meséje állt össze. 

Zsóka nagymama az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor foglya és túlélője, Jehuda pedig – becenevén Piczi – hamis keresztlevéllel és útlevéllel mentett magyar zsidókat. A szerelmesek magyar nyelvű levélváltásaiban a történelmi regények legsötétebb fejezeteiből ismert kor elevenedik meg: Piczi nagypapa 1944-ben, a náci megszállás után, 19 évesen határozta el: nem hagyja veszni a kolozsvári zsidóságot, még akkor sem, ha – akkoriban azt hitte – a kedvesét örökre elveszítette.

Az életről és boldogságról való lemondás nem szerepelt Piczi tervei között, ezért esztergályosműhelyében okmányhamisítót épített fel, így lett belőle „Kerekes Imre”, és a biztonság kedvéért egy akkoriban jól ismert fasiszta ifjúsági mozgalom egyenruháját is megvarratta magának. S miután a Kolozsvári Zsidó Hitközség nem kért a segítségéből (felelőtlen tacskónak nevezve őt), így a budapesti zsidók megmentését tűzte ki célul. 

Az emlékiratokból visszaköszön a ma is jól ismert, általános érdektelenségbe burkolózás, amely számomra mindig is a legmegfejthetetlenebb emberi tulajdonság volt. Jehuda szerint „érdekes hely volt akkoriban a magyar főváros: a Gestapo féktelenül tombolt, ám akit ez nem érintett, az nyugodtan sétálgatott a Duna-parton, és önfeledten dáridózott az éjszakai lokálokban”. „Imre” virtuóz és félelmet nem ismerő modorával hamar kiismerte a közeget, és húszéves korára az ellenállás egyik legmeghatározóbb alakja lett.

Életét kockáztatva kihasználta a Gestapo pénzéhes árulóit, és afféle megélhetési embercsempésznek adta ki magát: minden egyes zsidó után kétszáz dollárt ígért azoknak a náciknak, akik a Vöröskereszt segítségével „rossz vonatra” ültették fel a haláltáborokba szántakat,

ebben pedig tettestársa volt Marton Ernő újságíró, a máig megjelenő Új Kelet című független, magyar nyelvű zsidó kulturális és politikai lap alapító-főszerkesztője is. 

Jehuda minden este felült a pesti gyorsra, majd a Városligetbe igyekezett, az ott várakozók pedig tudták: ha feltűnik a pávatollas kalapot viselő náciegyenruhás férfi, akkor némán, tisztes távolságból kell követniük a vonatállomásig, ahol elszórtan, külön-külön vagonokban, más-más fülkékben foglalnak helyet, majd Romániába érkezve átadja nekik a hamis okmányokat, ezekkel pedig elindulhatnak előbb Ausztria, majd Palesztina felé. 

És bár több ezer magyar zsidót mentett meg így, a legmerészebb húzása mégiscsak az volt, amikor egy szállodában összeparolázott egy ifjú náci tiszttel, és e „barátság” nyomán fényképésznek adva ki magát elszegődött a Nyilasok Ifjúsági Szervezetéhez, ahol szorgalmasan fotózta a sorra belépő tagokat, tudván: ha a háború egyszer véget ér, minden egyes fényképet a nyilasok felett ítélkező bíróság rendelkezésére bocsát majd. 

Piczi nagypapa szuperhőskorának legfontosabb küldetése és utolsó fejezete azonban még hátravolt: amikor arról értesült, hogy Szenes Hanna – a magyar költőnő, akit Brit Palesztinában, a későbbi Izraelben ejtőernyősnek képeztek ki – mentőakciója során eltűnt valahol Jugoszláviában, egyedül indult el a határ felé, abban bízva, hogy az állandó zavargások mellett úgysem veszik észre a határőrök, ha átsurran, és megkeresi a bizonyosan bajba jutott társát. 

Nem így lett. A határ menti erdőben előbb elfogták, majd átkutatták, és miután három különböző nemzet útlevelében kétféle néven szerepelt, kikiáltották közveszélyes kémnek – bármily ellentmondásosan hangzik –, szerencséjére. Ha ugyanis kiderül, hogy „csak” egy zsidó, egészen biztosan ott helyben agyonlőtték volna.

A hamis dokumentumok egyfelől megmentették az életét, másfelől pedig olyan embertelen szenvedésre kényszerítették, amelyet – lánya, Nimi édesanyja, Irit szerint – élete végéig nem hevert ki. 

Amikor tíz nappal később az orosz katonák megérkeztek a térségbe, Jehuda nagypapát egy eldugott kínzókamrában találták meg, eszméletlenül heverve, miután elektrosokkal, egy a fülébe helyezve tűrhetetlenül magas hangon vijjogó készülékkel, és izzó piszkavassal vallatták több mint egy héten át. S miután egyetlen szóval sem volt hajlandó elárulni, ki ő valójában, illetve hogy kinek és kikért dolgozott, horogkeresztet égettek a mellkasába.

Az orosz felszabadítók először németnek hitték, s készen álltak örökre véget vetni a szenvedéseinek, ő azonban a magyar és román nyelven történő, sikertelen bemutatkozás után héberül szólította meg őket. Szerencséjére az egyik katona zsidó volt, és miután megértette, hogy az ellenállás tagja hever előtte félholtan, azonnal lehajolt hozzá, hogy vodkával tisztítsa meg az elfertőződött sebeit, néhány nappal később pedig már egy brassói kórházban lábadozva kapta meg a hihetetlen hírt: szerelme, Zsóka a munkatáborok felszabadítása után élve tért haza Kolozsvárra. 

Hogy Zsókával mi történt ez idő alatt, a levelekből nem derülhetett ki – ő ugyanis sokkal szívesebben írt arról, mennyire hiányzik neki az ő Piczikéje. A Birkenauban elszenvedett szörnyűségekről később mesélt a családjának, gyakran mondogatva: ha meg akarja őrizni a józan eszét, nem temetheti el magában a fájdalmas, szégyenletes múltat. Vallomásait a Numbered (Számozottan) című, ma a Netflixen látható dokumentumfilmben bárki meghallgathatja. 

Azt azonban nem mesélte el, ahogy a karjába hazatért Piczi, és egy emberként határozták el Kolozsváron: nem akarnak többé annak az országnak a polgárai maradni, amely hagyta, hogy mindez megtörténjen velük.

Erdélyből Franciaországba utaztak, onnan pedig hajóval érkeztek meg Haifa kikötőjébe. Zsóka hamarosan teherbe esett, és megszületett Nimi édesanyja, Irit, aki már épphogy csak érti a magyar nyelvet, míg a harmadik generáció, Nimi és a testvérei tulajdonképpen teljesen elszakadtak a magyar gyökerektől – egészen addig, míg én meg nem érkeztem a családjukba. Természetesen már az első, öt évvel ezelőtti randinkon előkerült az erdélyi magyar nagyszülők története, de sokkal többet beszélgettünk a rakott krumpliról és a mákos tésztáról, mint Szenes Hannáról – egészen az említett levelek előkerüléséig.

Másodgenerációs holokauszttúlélőként és színházi emberekként Nimrod szülei évtizedek óta viszik a vállukon a Tanúszínház projektet, amelyben a táborokból kiszabadult hősök és mai ifjoncok együtt állnak színpadra, és míg az aranykorú túlélők kávéházi asztaloknál ülve mesélnek, a tinik jeleneteket elevenítenek fel az elődeik történeteiből. Gyerekkora óta Nimi több ezer hősies és lesújtó, inspiráló és megrázó történetet hallott a szívüket kiöntő tanúktól, ám a nagypapa pontos életútja ez idáig rejtve maradt előtte. 

A legnagyobb csavar azonban mégiscsak az, hogy Tel-Avivban élve, évekkel azelőtt, hogy Nimivel találkoztam volna, eljutott hozzám a hír: a százesztendős Új Kelet című újság (melyet az államalapítás óta Izraelben publikálnak) a csőd szélén áll. Én pedig a hír hallatán felkerestem a sem magyarul, sem angolul nem beszélő laptulajdonost, és 

két barátommal jelképes összegért megvásároltuk a lapkiadás jogait, tudván: a magyar ajkú zsidóság krónikáját veszni hagyni olyan volna, mintha örökre lemondanánk az igazságosság lehetséges diadaláról. 

Így lettem társtulajdonosa és szerkesztője az újságnak, amelynek alapítója magyar zsidók százait mentette meg a nácizmus karmaiból, és segítette Nimi nagypapáját – így közvetve a szüleit, és őt magát is – a hazatalálásban, a megbékélésben, a gyógyulásban és a családalapításban. A mi családunk megalapításában. 

A karácsonyfánk és a hanukagyertyák fénye mellett, egymás kezét fogva könnyeztünk. 

Hogy véletlenek sorozata, a karma törvénye vagy a sors gondoskodó keze hozta össze ezt a vallást, származást és identitást tekintve is szokatlan családot, nem számít. Ami fontos, hogy egymásra találtunk, és együtt kívánjuk: soha, senkinek ne kelljen keresztülmennie mindazon, amit a nagyszülőknek kellett elszenvedniük egy politikai ideológia zászlaja alatt.

És bár a fasizmus gaztetteinek és áldozatainak történetei ma már történelemkönyvekből, a színpadról vagy filmekből köszönnek vissza, a kirekesztés, a pusztítás korántsem ért véget. 

Hány hasonló történet kerül majd elő egy nap, Gáza felszabadulása után? És – nem kérek elnézést a párhuzamért – hány jogfosztott, Magyarországról elmenekült mozaik- és szivárványcsalád szövevényes és szívszorító története lát majd napvilágot, amikor a mi unokáink találnak rá a nagyszülők levelezéseire? 

Mindannyian csak addig sétálgatunk önfeledten a Duna-parton, amíg egy nap mi magunk is rendszerellenesnek számítunk. Addig képtelenek vagyunk elhinni, hogy mindez megtörténhet újra, amíg nem a szemünk láttára történik – előbb a szomszédainkkal, majd a saját családunkkal. 

Ha egyet kívánhatnék hanukarácsonyra, bizonyosan azt választanám, ne kelljen több világot megrázó tragédiának történnie ahhoz, hogy megértsük egyszer és mindenkorra: törvények, kormányok jöhetnek-mehetnek, az ember az ember, a család az család, az élethez való jog mindannyiunk számára élethez való jog. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak