5 százalék esély egy új életre – Egy lombikterhesség kezdetei

–

Elkezdődött a három hónap, amíg a meddőségi orvos javaslatára fogamzásgátlót szedtem, hogy hátha javulnak tőle az értékeim. Nyilván nem bírtam ki, hogy ne nyissam ki addig az internetet, úgyhogy különféle, főleg amerikai fórumok alapján még rendeltem pár táplálékkiegészítőt is, biztos, ami biztos. Nagyjából úgy nézett ki a reggelem, mintha triterápián lettem volna: egy marék kisebb-nagyobb tabletta, amiket itt-ott ajánlottak, esetleg a nőgyógyászom javasolta. 

Nagy nehezen magamhoz tértem a sokkból, és próbáltam elfogadni, amiről korábban azt gondoltam, biztosan nem vagyok rá képes: a lombikot. 

Sokat beszélgettünk róla, és abban maradtunk, hogy adjunk neki egy esélyt, próbáljuk meg. Ha nem sikerül, utána még mindig van B terv, vagyis a donor petesejt másik országból, vagy akár az örökbefogadás is. Tájékozódtam mindkét opcióval kapcsolatban, és próbáltam rájuk valós lehetőségként tekinteni. De abban biztos voltam, hogy ha nem sikerül, akkor utána pár hónapig nem szeretnék ezzel a témával foglalkozni. 

Aztán nagy nehezen eljött a három hónap vége, és az orvosommal abban maradtunk, hogy egyből a meddőségi klinikára menjek, ott leveszik a vért, megnézik az eredményt, és megkapok minden receptet, KEZDJÜK EL! Kicsit hirtelen jött, de oké, volt két napom hozzászokni, hogy akkor nincs mese, én itt most két nap múlva elkezdek egy stimulációt, aminek a végén esélyes, hogy teherbe esem. A gyerek gondolata még nagyon távolinak tűnt, szokni kellett a lombik gondolatát is. 

Ja, igen, és az esélyek! Szerencsére ez volt az, amit soha nem mondtak ki, legalábbis soha nem számszerűsítették előttem. Mert

mint utólag megtudtam, valahol olyan öt százalék esélye lehetett annak, hogy ez a dolog sikerül, de ez is minden egyes lépéssel egyre csökkent. 

Aztán egy taknyos januári péntek reggelen elindultam vérvételre a meddőségi klinikára. Levették a vért és megkaptam egy táblázatot és recepteket mintegy százezer forintnyi gyógyszerre, ami ráadásul csak pár napra volt elég. A véreredményért aznap egykor kellett telefonálni, és ha minden oké, akkor azonnal kezdhetem szúrni az első injekciót, amit valójában már reggel kellett volna.

Soha nem telt még ilyen lassan három óra, ráadásul hiába telefonálok pontban egykor, még mindig nincs meg a laborból az eredmény. Késnek, én már síkideg vagyok. Nagyjából három óra körül jön az ítélet: minimális a javulás, éppen csak a határérték fölött vagyok, amivel érdemes lombikot kezdeni. Mi legyen? Mindegy, kezdjük el – de hallom azért a lemondást az orvos hangjában.

Úgy vagyok vele, hogy én már felszívtam magam erre a dologra, most már megcsinálom tisztességesen – két hetet és egy műtétet kell kibírni, az altatást is vállalom, lesz, ami lesz. Én ezt már végigcsinálom bassza meg. Legyen kipipálva, legyek túl rajta. Mondhassam később, hogy én megtettem, amiről azt gondoltam, soha nem leszek rá képes. 

Persze még mindig nem tudom, hogy képes leszek-e rá, de egy óra rohangálás után sikerül kiváltani majdnem minden gyógyszert. Az első injekciót be is adjuk a karomba egy belvárosi patika előtti téren, emberek bámulnak be a kocsiba, hogy mi történik… Hát mi történne? Csak gyereket próbálunk csinálni épp. 

A második injekciónál már zokogok otthon: miért kell ezt nekünk? Miért nem lehet úgy, mint másoknak, akik dugnak egyet, és azonnal gyerek lesz belőle? 

Lázadok, nem bírom ezt az igazságtalanságot, nem akarom a tortúrát, úgysem fog sikerülni. Aztán a második napra már beletörődöm, megszokjuk – elképesztően adaptív az ember, mindent meg lehet szokni. Rutinunk lesz. 

Én mindig szépen lefertőtlenítem, megkeresem a legjobb helyet a tűnek. A pasim beadja, én meg közben számolom a másodperceket. Kiszámolom, hogy egy nap nagyjából harminc másodpercig tart a három injekció – megnyugtató adat, olyan sok minden történik egy nap alatt, és olyan kevés ez a kellemetlenség. Átkapcsolok robotpilótára és nem foglalkozom ezzel, nem nézem az internetet, nem olvasok semmit, nem kattogok tovább rajta. Megyünk előre, csináljuk, amit az orvos mond, hogy mi a következő lépés, és mikor. 

Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images