„Akkor te biztosan nagyon jól tudsz franciázni!” – szakmák, amikről hallgatunk, mint a sír

–

Szakmák, amiktől másokba beleáll az ideg

Egyszer egy baráti társaságban frissen megismert fogorvos mesélte: roppant kínos jeleneteket szül, amikor kiderül a szakmája.

Sokan ugyanis azonnal nagyra tátják a szájukat, és megkérik, nézzen már rá a bal hátsó hármasukra, ha már így összesodorta őket az élet. Vagy idegesen összeszorítják az ajkukat, hogy olyan lesz a szájuk, mint egy macska segglyuka, nehogy felfedezze az esetleges fogászati problémákat.

Egy pszichológus barátnőm meg arra panaszkodott, hogy amikor elárulja másoknak, mivel foglalkozik, mindenki rögvest megpróbál nagyon normálisnak látszani (inkább kevesebb, mint több sikerrel). „Iszonyú ijesztőek.”

Persze, megértem az aggodalmaskodókat, a minap én is összefutottam egy divattervező ismerőssel, hogy aztán azzal tölthessem a délutánom hátralevő részét, hogy kirakatüvegekben próbálom lecsekkolni a tükörképem, vajon nem vagyok-e kínosan topis.

Azért nem kell félteni, ha a barátaimmal beszélgetek, bizony gyakran hangzik el a szájukból sztorizás közben a figyelmeztetés: „de ezt nem írhatod meg!!!” (Amin persze mindig jót derülök magamban. Már hogyne írnám! Persze alaposan kicsavarva, úgy, hogy még ők sem ismernek majd magukra.)

Nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen szakmák vannak még, amikre mások furcsán reagálnak: megijednek, netán azonnali szívességet akarnak kérni vagy pajzán módon kacsingatni kezdenek. Úgyhogy megkérdeztem az ügyben a közösségi oldalam követőit, és olyan jól szórakoztam a válaszokon, hogy muszáj vagyok a szélesebb publikummal is megosztani őket, hadd derüljetek ti is ezen a borongós januári héten.

Szegény tanárok

Elsőként jöjjön is kedvenc Jocó bácsink vallomása: „Történelemtanár vagyok, amit ha valaki meghall, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy elkezdje sorolni, milyen évszámokat tud. De van, aki meg random évszámokkal kezd bombázni, hogy mondjam meg, mi volt akkor. Zseniális és egyben idegesítő.” Jocó bácsi, erre én csak annyit mondok: 1024!

„Némettanár vagyok. Amint ez kiderül, valami számomra érthetetlen kényszert kezdenek érezni az emberek, hogy megszólaljanak egy németnek nem biztos hogy nevezhető nyelven, bemutatva nyelvtudásukat, és fürkészőn várva, hogy én azt értékeljem” – panaszolja Kata. Hát mi mást felelhetnék erre, mint hogy Eins Zwei Polizei!

Noémi franciatanárnő, amivel a következő reakciókat váltja ki: „Ó, akkor te biztosan nagyon jól tudsz franciázni!” „Zsömapell Lacika.” „Utálom a franciákat, mert Trianon.” Azt mondja Noémi, ha csak a legutolsó mondatért minden egyes alkalommal kapna ezer forintot, soha többet nem kellene dolgoznia.

„Pedagógus koromban ha kiderült, mivel foglalkozom, a szülők mindig jelentőségteljesen ránéztek a gyermekükre, figyelmeztetően köhintettek, majd valamilyen ürüggyel eltávolították a közelemből a csemetét” 

– meséli Ágnes.

Az egészségügyi dolgozók panaszai

Az állatorvos Judit igyekszik titkolni a szakmáját, mert különben rögtön kiderül, hogy a frissen megismert illetőnek van egy titokzatos betegséggel megvert kutyája/macskája/tehene, amit ugyan már oda-vissza kivizsgáltak, de nem jöttek rá, mi baja lehet – ő azonban látatlanban biztosan tudni fogja. Ez a belé vetett ezerszázalékos bizalom persze csak addig tart, amíg nem ad állategészségügyben tényleges tanácsot. Mert akkor bizony kiderül, az internet, a kutyafuttató látogatói, vagy a szomszéd Marika néni másképp tudja. (És nyilván az a nyerő.)

„Testtartásjavítással foglalkozó gerinctréner vagyok. Ahogy kimondom, mindenki kihúzza magát és elmondja: tudja, hogy rossz a tartása és megnézném-e a gyerekét” – meséli Vera.

Egészségügyi témában az abszolút kedvencem Júlia panasza: „Fogorvos vagyok, és már jó párszor kerültem hasonló szituációba... Legtöbbször boltban kapnak el a betegek, és hosszasan mesélik a panaszaikat, majd tátott szájjal mutatnak rá a vélt problémára. De olyan is volt, hogy a közértben a hölgy kikapta a fogsorát, hogy nézzem meg, hol töri az ínyét.”

A pszichológus és dietetikus Ditta ismeretlen társaságban inkább fodrásznak füllenti magát, hátha az kevésbé frusztrálja a népeket.

„Hiszen a valós foglalkozásaimmal mások szerint gondolatot olvasok és manipulálok, illetve mindig azt vizslatom, hogy ki mennyit, mit és mikor eszik, na meg mekkora a hasa”.

Ilona története: „Nővér voltam. És szingli. Ahogy megismerkedtem valakivel és megmondtam, mi a foglalkozásom, azonnal szükségesnek érezték közölni velem, hogy félnek az injekciótól. Mintha szokásom lett volna élesre töltött injekciós tűvel rohangálni ártatlan férfiak után.”

Eszter kineziológus. „Tipikus mondat amikor elárulom, hogy mivel foglalkozom: ajjaj! akkor te mindent tudsz rólam?”

„Gasztroenterológus vagyok. Többször kaptam már shitpicet a telefonomra aggódó ismerősöktől” – panaszolja Dorka.

És bár nem egészségügy, de az egészségmegőrzéshez köthető Zsófi munkája is, aki edzőként dolgozik. Ő rendszeresen megkapja a kérdést: tud-e olyan gyakorlatot, ami eltünteti a hashájat, de csak onnan, máshonnan semmiképp, mert a többi testrész mind rendben van. „Amikor az életem kockáztatásával finoman megjegyzem, hogy a háj eltüntetéséhez nem elég mozogni, bizony a táplálkozással is foglalkozni kell, már közel sem vagyok olyan népszerű.”

Akiknek állandóan mások műalkotásait kell dicsérni

„Díszítő festő vagyok. Amikor ezt elmondom, kiderül: mindenkinél ott van zsebben a galéria, mikor mit pingált, akár konyhát meszelt, akár mandalát pöttyözött – megmutatja és véleményt vár” – mondja Borka.

Margit ügyesen leszerelte azokat, akik hozzá fordultak. „20 évig műkörmösként tengettem az életem. Társaságban mindig betaláltak a nők, és mutogatták a kezeiket. Mondanom sem kell, heti 50 óra kézbámulás után nem igazán dobott fel. Egyszer aztán megkérdeztem, hogy ha nőgyógyász lennék, akkor most szétdobnád nekem a lábad? Síri csönd lett, és leszoktak róla az ismerősök.” 

A mások szerint ingyenélők

Heléna férje gépészmérnök, egy vasúti fékrendszerekkel foglalkozó cégnél dolgozik. Valami érthetetlen okból kifolyólag emiatt automatikusan mindenki azt hiszi, ő, és az egész családja hetedíziglen ingyen utazik a MÁV-on.

„Bankban dolgozom. Mindenki pénzt akar, mintha amúgy azt nyomtatnám ott, és nem egyéb dolgokkal lennék elfoglalva. Valaki teljesen komolyan kérdezte, hogy azért magamnak biztos teszek félre. Hát hogyne tennék…” – élcelődik Kitti.

Amikor Éva egy olajipari cég pénzügyi osztályán dolgozott, sokan megveregették a vállát, hogy „de jó, akkor neki ingyen van a benzin meg az olaj a kocsiba”.

Anna egy mobilszolgáltatónál dolgozott ügyfélszolgálat/sales területen. „Rendszeresen azzal találtak meg, hogy én biztosan tudok olcsóbban telefont szerezni., én magam pedig ingyen kapom. Hát, sajnos nem…”

A mindentudók

„Nem ők kapnak frászt, hanem én, amikor elmondom, hogy a nagy állami energetikai szolgáltatónál dolgozom (amúgy az egyik igazgatóságon, személyi asszisztensként) – árulja el Mária. – Ilyenkor 10-ből 9-szer elhangzik, hogy »na, várj, megkeresem a villanyszámlát, hátha el tudod magyarázni mit írnak!«”

Réka is inkább hallgat jogász végzettségéről. Különben azonnal megkapja a kérdést, hogy az illető dédnagyapja harmadik felesége ükanyjának a halála esetén mennyit örököl. „Mintha a jogásznak mindenféle ügyhöz is értenie kellene, és csípőből tudnia kéne a helyes választ.”

Zsófia politológus, úgyhogy társaságban mindenki nekiszegezi a kérdést: mi a véleménye Magyar Péterről, Orbán Viktorról, a Momentumról, a háborúról vagy Trumpról. „Sokáig zavart, de ma már mindig van pár konzervválasz a zsebemben, ami után úgyis mindenki a saját véleményét mondja el, ha érdekel, ha nem.”

Aprócska szívességek

Olyan is van, hogy a szakmája miatt azt hiszik az emberek, az illető nulla–huszonnégyben a munkájának él, legyen bárhol is. És nem átallanak lecsapni rá. A kutyakozmetikus Noémit még a bevásárlóközpont parkolójában is megtalálják Fifike bűzmirigyével,

Margit pedig, aki amúgy óvodai dajka, direkt nem jár a városában lévő strandra, mert amint beteszi a lábát, öt percen belül egy rakás gyerek lesz körülötte. „A szülők azt gondolják örömmel felügyelek rájuk.”

Végül: akiktől retteg mindenki

„Ha én kimondom hogy könyvelő vagyok, valamiért mindenki rögtön NAV-ellenőrnek is hisz, és egyből szorgosan írja a számlákat a nevemre” – meséli Tünde.

Attól kezdve, hogy Andrea kitanulta a grafológiát, a családja elkezdett nyomtatott nagybetűkkel írni. „Egy jegyzetpapírt nem kaptam tőlük úgy, hogy ne mondták volna: ezt ne ÚGY olvasd!”

Márta logopédus. „Amikor megtudják, gyanúsan rám pillantanak: vajon helyesen mondom? Vagy épp ellenkezőleg: a másik meg sem mer szólalni.”

Gaby, amíg takarító volt, bárkihez ment, az azonnal szabadkozni kezdett: nehogy szétnézzen, még nem volt ideje port törölni.

És a ráadás: ahol a szakmabeli lepődött meg

„Szemorvosként réslámpás vizsgálatkor gyakran mondjuk a páciensnek, hogy helyezze az álltartóba az állát, támassza meg a homlokát – magyarázza Anna. – A vizsgálat végén pedig azt, hogy vegye ki a fejét (mármint a műszerből). Egyszer véletlenül azt mondtam a páciensnek, hogy vegye ki a szemét. A páciens meg sem lepődött, azonnal nekifogott, ugyanis az egyik szeme műszem volt.”

Fiala Borcsa