–

Születésnapomra vettem magamnak egy éves jógabérletet. A következő volt a tervem: felkelek hatkor, könnyű reggeli után mosolyogva ellejtek a jógaterembe, ott másfél órán át izzadok a 40 fokban, de persze ettől nem göndörödik be a hajam, nem lesz céklavörös a fejem, és közben sosem szédelgek. Még a háromszögállásnál se akarok senkit fejbe rúgni a fájdalomtól, kilenckor pedig frissen mosott hajjal, szálkásan és fitten lépek ki az utcára. Hát, majdnem így lett. Csak egyelőre még nem jutottam el a jógaterembe. Ja, a szülinapom amúgy szeptember elején van.

Sokat gondolkodtam azon, mi ez az egész. Mert lássuk be, akármilyen szangvinikus alkat vagyok is, azért a nagyon nyilvánvaló ok-okozati összefüggéseket (például marcipánzabálás–hízás, hízás–rossz kedély, rossz kedély–marcipánzabálás) még én is látom. Azt is tudom, hogy ha rendszeresen jógázom, jól vagyok (és amúgy szálkás is, komolyan). Hát akkor miért nem ez az első?

Miért teszem tönkre magam?

Ennek kettős akadálya van – hallottam magamat, amint a fenti kérdést feltevő férjemnek magyarázom, miért is nem bírom levonszolni magam a terembe fél éve. (Lehet, hogy több. Már nem merem számolni.) Egyrészt fizikai: ha végtelenül kimerült vagyok, egyszerűen tényleg nincs erőm korán kelni és mozogni. Másrészt lelki. Nem is tudom, hogy hívhatnám ezt a jelenséget, de biztosan ismeritek ti is: amikor annyira agyonhajszolt vagy, hogy arra sincs lelkierőd, amitől jobban lennél. Amikor elalszol sminkben, pedig tudod, hogy másnap puffadt lesz a szemed tőle. Amikor nincs erőd elmenni egy C-vitaminért a fürdőszobapolcig, pedig érzed, hogy reggelre bedurran a torkod. Amikor nyomaszt, ahogy kinézel, ahogyan érzed magad a bőrödben, mégsem bírod rávenni magad, hogy elmenj edzeni.

A helyzet egyébként nem tragikus. Mármint lehetne sokkal rosszabb. Papíron olyan négy–öt kilóról beszélünk, nyilván le tudnám élni így is az életem minden különösebb megrázkódtatás nélkül. Csak néha van az a pillanat, amikor bevág a póló ujja. Pont annyira, hogy eszembe juttassa: ez régen nem vágott be. Vagy kicsit szűkebb a nadrág dereka. Még nem annyira, hogy nagyobb méretet kelljen vennem, de azért bizonyos mozdulatoknál nagyon is érezni, hogy annyira nem viháncolhatok.

Vajon így kezdődik? Hogy elengedjük ezeket a pillanatokat? Hogy figyelmen kívül hagyjuk a nyilvánvalót, mert annyi mindent várnak el tőlünk, hogy azzal nyugtatjuk magunkat: „majd, ha mindennel végeztünk, végre eljön a mi időnk”?

Szembesülni önmagunkkal

Néhány évvel ezelőtt egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt. A szervezők a végén elküldték a rólunk készült fotókat. Megnyitottam az e-mail csatolmányát, és elsírtam magam. Mármint szó szerint: a képeken úgy néztem ki, mintha egy gonosz varázslat lekicsinyítette volna a fejemet a testemhez képest. Tizenkét kiló plusz volt rajtam, az az én magasságomhoz képest rengeteg. De valahogy nem láttam. Néha poénkodtak rajtam a rokonaim, hogy „milyen szépen megasszonyosodtam”, de annyi minden zajlott körülöttem akkoriban, hogy nem is figyeltem arra, mi történik velem. Aztán átküldtem a fotót egy belgyógyász barátnőmnek, és ő annyit mondott: ez nyilvánvalóan hormonális probléma, azonnal menjek vérvételre. Igaza volt: alulműködött a pajzsmirigyem.

Négy hónapig diétáztam kőkeményen, az első hetekben szinte olajos magvakon és zöldségeken éltem. Szenvedtem, mint a kutya, őrjítően hiányzott néhány kedvenc ételem, de azt gondoltam: egyszer az életben végigcsinálom. Az első hónapban semmi eredmény, de tényleg semmi: egyetlen grammot sem fogytam. Az ismerőseim jól szórakoztak, hogy kínzom magam, és még csak látszatja sincs. Aztán a második hónapban testedzés nélkül tűnt el rólam hat kiló – úgy, hogy egy másodpercig sem koplaltam.

A végére tizenkét kiló olvadt le rólam, normálisak lettek a pajzsmirigyhormon-eredményeim, és eltűnt az összes narancsbőröm.

Tizenéves korom óta nem éreztem olyan jól magam a bőrömben, nem hiányzott az elhagyott szénhidrát, felvehettem a rég nem hordott ruháimat, és nem győztem gyűjteni a bókokat.

Csak egészség legyen meg – á, inkább hagyjatok

Hogy jutunk ebből az állapotból oda, hogy fél évig nem megyünk a jógaterem környékére? Amikor értekezleten feldobtam a témát, mindenki bólogatott: mindannyian tudjuk, hogy a jelenség létezik. Arra gondoltam hát, ha már új életet kezdtem itt a WMN-nél, ideje összekapnom magam egyéb téren is.

Nálam csakis a drasztikus módszerek működnek – de nagyon nehéz eset vagyok. A koplalás szóba sem jöhet: aki látott már engem éhesen, az jól tudja, hogy a Snickers-reklám hozzám képest esti mese.

(Ez persze nyilván ismét a helytelen táplálkozásom eredménye: jórészt a szénhidrát miatti vércukor-ingadozás miatt van.) Mivel nem mondanám magam a világ legprecízebb emberének (muhaha, általában felírni is elfelejtem, amit azért írnék fel, hogy ne felejtsem el), így a mindenféle kalória- meg lépésszámlálós módszerek szintén kilőve. Utálok edzőterembe járni, pontosabban félek, paranoiás vagyok: sok az ember, sok a tükör, sok a gép, én pedig szánalmasan apró, mégis dagi pontnak érzem magam. Futni nem szeretek és nem is esik jól, csoportos órákra meg a fent említett rettegésem miatt nem megyek. (Remélem, hallod magad te is, amint ugyanígy sorolod, mit miért nem nem csinálsz!)

Bátran jelentsük csak ki: én vagyok a személyi edzők és a dietetikusok rémálma. De legalább elszánt rémálom vagyok!

A stratégia

Arra jutottam, hogy ha nem akarom a további életemet folyamatos nyígásban leélni (ez a kedvenc tájszavaim egyike, nagyjából azt jelenti: nyivákolni), akkor ideje kidolgoznom a stratégiámat. A stratégiát, ami elég drasztikus, elég kíméletlen, ugyanakkor kivitelezhető ahhoz, hogy összekapjam magam. És ha már, akkor nem kispályázom: nyilvánosságra is hozom azt, hogy számon kérhető legyek.

Nem mintha magunkon kívül tartoznánk bárkinek elszámolással, de azt mondják az amerikai önsegítő könyvek, hogy ha kimondjuk a célunkat, onnantól tétje van a dolognak.

Szóval, íme.

Mivel a tavalyi háromnapos wellness alatt sajnos nem sikerült új emberré válnom, arra jutottam, most több lépésben célzom meg az álomalakot – és főként a jó közérzetet. Ezek az alábbiak:

  1. Egy komoly diétával visszaszoktatom magam a normális táplálkozásra
  2. Visszamerészkedem a jógaterembe (és jógázni is fogok, legalább heti kétszer)
  3. Megkeresem a legígéretesebb otthoni fenékformáló programot, és 30 napon át követem (nem röhög!)

A kezdetek

Az egyes pont viszonylag zökkenőmentesen indult, visszatértem az évekkel ezelőtti candida-diétámhoz, mondhatom, nagyon kellemes, már csak azért is, mert amikor reggel nyolcra kifőzöm-sütöm az ebédet ÉS a vacsorát, úgy érzem, én vagyok a WMN Martha Stewartja. (Aztán persze elfelejtem odacsomagolni magamnak a kaját.) Az eredmények egyébként döbbenetesek: semmi mást nem tettem, csak kiiktattam a szénhidrátokat az étkezésemből (nyugi, dietetikus által összeállított rendszer, nem csinálok semmi ökörséget), és nyolc nap után érezhetően kényelmesebb minden nadrágom, sőt, kényelmesen beleférek a rég nem hordott Missy Elliott-overallomba.

A lányok nagyon néha aggódó tekinteteket vetnek rám, hogy már megint olajos magvakat eszem, a helyzet azonban az, hogy nem vagyok éhes, nem szenvedek, és azt sem a diétának tudom be, hogy tegnap leharaptam a fejét egy nagyon rosszkor telefonáló ismeretlennek a telefonban.

(Ezúton is bocs!) A tervem az, hogy legalább nyolc hétig tartom a diétát, utána meglátom, megérkezett-e már a Sports Illustrated felkérése a jövő évi fürdőruhás számba. Ha nem, akkor kicsit még folytatom.

Szintet lépek!

Most viszont ideje a stratégiám második pontjára lépnem: a jövő héten (jaj, ezt nagyon ijesztő leírni! Az mindjárt itt van!) visszamegyek a jógaterembe. Valószínűleg borzalmas lesz, ilyenkor szédülök az összes állógyakorlatnál, dőlök jobbra-balra, míg a többiek persze gyönyörűen tartják magukat meg az ászanákat is. De nem baj, eltökélt vagyok és kemény. Csak egy jó hamburger, az ne hiányozna ennyire…

 Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images