Túlféltett kisfiúból „partiállat”, majd sportőrült: a végletek embere volt, amíg rá nem talált a harmóniára

–

A most negyvenegy éves Bóvári Gábor hálás szüleinek a gyermekkora miatt, hiszen sok munka árán biztos anyagi hátteret teremtettek a Baranya megyei faluban élő családnak, nem kellett nélkülöznie semmit. Érzelmi szempontból is megadták, ami szükséges volt: gondoskodó figyelemben és óvó szeretetben nőtt fel. Ez az óvó szeretet egy idő után azonban átcsapott túlféltésbe, nem volt összhangban az adott életkorához kellő szociális szükségleteivel.

Amikor tinédzser lett, a barátai rendszeresen mentek nyári táborokba, ahol érdekesebbnél érdekesebb kalandok, meghatározó tapasztalatok érték őket, de ő nem tarthatott velük, mert a szülei féltették: „Mi van, ha baleset éri? Mi van, ha eltűnik?”

Hiába nyugtatta őket sokszor, hogy nem kell aggódniuk, hiszen megvan a magához való esze, na és a pedagógusok is figyelnek rá, az édesanyja és az édesapja hajthatatlannak bizonyult: nincs táborozás. Gábort rendkívüli szomorúsággal töltötte el, hogy nem részesülhetett azokból az élményekből, amelyekről a kortársai a hazatérésük után ragyogó arccal, csillogó szemmel meséltek neki. 

„Könyörögtem a szüleimnek: hadd mehessek én is, de otthon kellett maradnom, így sírva néztem végig, ahogy elutaznak a többiek” – mesélt az akkori érzéseiről.

Túlféltett gyerekből „partiállat”

Amikor pedig elérte a felnőttkort, az elfojtott szabadságvágy orkánszerűen tört elő belőle: gyakorlatilag szünet nélküli, féktelen bulizásba kezdett – rengeteget dohányzott és éjszakázott. A hétvégi lazítást már csütörtökön elkezdte, mert „az már ugye kispéntek”, és egészen vasárnap estig tartott a – ahogy mondja – „partiállat-állapot”. Az utána következő hétköznapokon viszont már nem érezte jól magát, nagyon rossz volt a közérzete, mert a szervezete benyújtotta a számlát. A szenvedős munkanapok után (eladóként dolgozott különböző üzletekben) viszont újra és újra eljött a csütörtök este, amikor úgy érezte, „ismét helyreállt a világ rendje”, jött a vasárnapig tartó szüntelen mámor.

Az akkori életfilozófiája így hangzott: „Ha már csak egyszer élünk, legalább nyomjuk tövig a gázt.”

Évekig ez a gondolat vezérelte. A már említett önpusztító életmódját egészségtelen táplálkozással is tetézte: a tévé előtt töltött rengeteg idő alatt édességet és csipszet evett. Egy idő után úgy érezte, talán nem jó az az út, amelyen éppen jár. Aggasztó tüneteket (például szúró mellkasi fájdalmat) kezdett észlelni, emiatt egyre többet szorongott, elmondása szerint pánikbetegséghez hasonló állapot lett úrrá rajta.

Sokat böngészett az interneten, próbálta kideríteni, milyen betegsége van. Mindig az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvről olvasott a legtöbbet, ami még tovább fokozta a félelmeit. A szülei túlféltő attitűdje valamilyen formában rá is átragadhatott, ami egyébként sokak szerint a pánikbetegség egyik kiváltó oka lehet. 

Elhatározta, hogy szakemberhez fordul a panaszaival. Az egyik vizsgálat eredménye alapján terheléses EKG-ra küldték, és a kardiológus közölte vele, hogy jelenleg nincs ugyan nagyobb gond a szívével – de ha folytatja az akkor már közel egy évtizede tartó egészségtelen életmódját, annak előbb-utóbb súlyos következményei lesznek. 

„Az önbizalmam a béka segge alatt volt”

Ekkor elhatározta, hogy gyökeresen más emberré válik. Addig is sportolgatott hébe-hóba, de akkor megfogadta, hogy a mozgás a korábbiaknál sokkal hangsúlyosabban lesz jelen az életében. Nemcsak a testét (elhízottnak számított ekkor), a lelkét is szerette volna formálni, mivel a külseje, a lelki problémái és egy friss szakítás miatt az önbizalma, ahogy ő fogalmazott, „a béka segge alatt volt”. Fejébe vette, hogy a pufók, gátlásos srácból egy kisportolt külsejű, magabiztos embert farag. Bizonyítani akart mind magának, mind az őt lenéző ismerőseinek.

A régi helyett egy sokkal nehezebb, lemondásokkal és következetességgel járó, hatalmas kitartást igénylő útra lépett. Először szobakerékpározott és súlyzós edzéseket végzett, majd futni is elkezdett – a későbbi nagy szerelemmel való kapcsolata azonban meglehetősen nehezen indult. Egy-két kilométer lefutása is fájdalmakat okozott neki, már csak azért is, mert futócipő helyett eleinte sportolásra alkalmatlan lábbelikben végezte az edzéseit.

Ami az étkezést illeti, ott sem ment gördülékenyen a változás. Egyre több reformételt fogyasztott ugyan, de a rokonai és a barátai sokáig furcsállották, hogy például tészta helyett bulgurt vagy kuszkuszt főzött. Időnként pedig nem tudott ellenállni a fogyókúra idején egyáltalán nem ajánlott, szénhidrátban és zsírban gazdag magyaros vagy gyorsételeknek.

Nem tudták azonban megingatni az elhatározását. Megszállottja lett mind a sportnak, mind az egészséges táplálkozásnak.

A végletek emberének tartja magát. Miután véget ért a közel tízévnyi „erősen túltolt” buliőrület, fanatizmusának újabb célpontja a mozgás lett, mint mondja: „Akár melóról, akár buliról, akár sportolásról van szó, utálom a langyos vizet, bármibe, amit csinálok, beleadok apait-anyait.”

Rögös volt az életmódváltás útja

Miután beszerezte az első pár futócipőjét és egyre szakszerűbben edzett, folyamatosan fejlődött a futásban. Azonban csakúgy, mint az étkezésében történt változásokat, az új hobbiját is megrökönyödve fogadta a környezete. A falujában nem megszokott, hogy valaki testhezálló ruhában „loholjon csak úgy, sportból”. Kapta is az egyszer gúnyos, másszor értetlenkedő megjegyzéseket, amelyek egyébként az ő lelkiismeretére is hatottak, mert egykor a „másik oldalon állt”: életének sportban szegény időszakában ő is megvetően nézett a környékükön futóedzést végző fiatalokra.

Nem volt könnyű tehát az életmódváltás. A környezete nem mindig támogató hozzáállása mellett a saját lustaságát, következetlenségét is le kellett küzdenie: „Amíg párizsis szendvicsen éltem, és a konditeremben inkább a szövegelés meg a hülyeség ment a súlyok emelgetése helyett, nem tudtam fejlődni. Eldöntöttem tehát, hogy gyökeresen változtatni fogok.” Az éveken át végzett kitartó, tervszerű munkának meg is lett az eredménye: az egykori pocakos fiúból a harmincas éveire egy arányosan kidolgozott, szálkás izomzatú férfi lett. A sportban elért sikerei következtében egyre nőtt a korábban már teljesen elveszettnek hitt önbizalma is.

Fontosnak tartotta azt is, hogy minél több sporttársával lépjen kapcsolatba, erre az internetnek köszönhetően sok lehetősége volt. A legnépszerűbb közösségi portálokon nagy népszerűségre tett szert, főleg az „előtte-utána” képeivel. A már említett önbizalomhiányával való küzdelemben sokat segített az is, hogy rengeteg dicsérő szót kapott mind az edzőteremben, mind a digitális térben. Sőt, egyre többen írtak neki, hogy példaképnek tartják, és szeretnének végigmenni azon az úton, amely őt ezekhez a sikerekhez vezette – ez különösen nagy büszkeséggel töltötte el. 

A sok sikerélmény mellett azonban beárnyékolta az életét egy tragédia: néhány éve elvesztette szeretett édesanyját, a feldolgozhatatlan veszteség okozta lelki sebek orvoslását is a sporttól várta.

Úgy érzi, a futást is „túltolta”

Ami az edzéseit illeti, egyszer a futáson, másszor pedig a konditermen volt a nagyobb hangsúly, de egy idő után rádöbbent, hogy így egyik területen sem tud továbbfejlődni: a sok futás lassítja az izomnövekedést, ha pedig a „gyúráson” van a fókusz, a futóversenyeken elért eredményei nem tudnak javulni.

Mivel a járványhelyzet miatt két éve bezártak az edzőtermek, végül a futás mellett döntött. A bulik és az izomépítés után a kilométerek megszállottja lett, a külvilág számára ismét érthetetlen fanatizmussal vetette bele magát az edzésekbe: hetente sokszor több mint száz edzéskilométert gyűjtött össze (egyszer „száznyolcvanas hete” is volt), edzője is lett. Eleinte úgy tűnt, beérik a munka gyümölcse, jöttek a jobbnál jobb eredmények a versenyeken.

Egy idő után viszont megtorpant a fejlődésben, nem tudott tovább javítani az időeredményein. A teste is olyan változáson ment keresztül, ami nem tetszett neki, sokat vesztett az izomzatából és egyre kevésbé volt szálkás, ami az étrendben bekövetkező változásoknak volt tulajdonítható: „Miután futottam, gyakran két-három órát, úgy éreztem, képes lennék megenni egy elefántot is. Nem gondolkodtam azon, mi kerüljön az asztalra, mindent ettem, ami az utamba került” – ezt mondta arról, miért változott meg az addig tudatos táplálkozása.

A túlzásba vitt futásmánia a magánéletére is hatással volt. Édesapja fémipari cégénél dolgozik, ahol többnyire fizikai munkát végez, és az edzéseit általában műszakkezdés előtt végezte. Hajnalban kelt, majd futni ment, utána pedig dolgozott, így délutánonként már úgy érezte, semmi ereje nem marad az egyéb teendőire és a szeretteire – időközben újra lett barátnője, vele is szeretett volna egyre több minőségi időt tölteni.

Újra döntés elé állította az élet, és úgy gondolja, hogy ezúttal már a helyes vágányra került: drasztikusan visszavett a futásból, újra visszatértek életébe a rendszeres konditermi edzések, amelyeknek már az eredménye is meglátszik. A korábbi szélsőséges hozzáállást felváltotta a harmonikus életvitel, új jelmondata lett: „Csak mértékkel a sportot, hogy jusson energia másra is.” Elégedett a változásokkal, úgy érzi, elegendő ereje marad a délutánokra és az estékre is. Nem nyomasztja többet az edzések és a versenyek előtti eredménykényszer, úgy érzi, végre valóban fel tud töltődni a szabadidejében.

Sokat sétál és túrázik a kutyájával (aki korábban is motiválta a rendszeres mozgásra), és nagyon vigyáz magára, hiszen idős korában is szeretne még sportolni, ahogy példaképei, a hetven-nyolcvan éves futók és triatlonosok.

Úgy érzi, sikerült leküzdenie mind az önbizalomhiányát, mind a szorongásait, és több, túlzásba vitt megküzdési stratégia (például a már említett, futás iránti fanatizmus) után végre minden tekintetben kiegyensúlyozott lett az élete. Már mindennap örömmel kel fel, mondja, hiszen tudja, hogy egy kellemes edzés és egy remek nap vár rá, sőt még az estéjébe is sok minden beleférhet. A vad bulik mámorát, majd később a sport miatti eredménykényszer adta hamis boldogságot felváltotta az valódi elégedettség, amire négy évtizede vágyott.

Nádudvari Péter

Képek: Bóvári Gábor