Kérem szépen, én vagyok az elfogadás művésze, aki nyugodtan áll meg a sors előtt, tárt karokkal várja, amit kimér rá, és nem replikázik. Haha.

A vasárnapunk csodálatos volt. Készültünk a SzuperWMN-gálára, ünnepelni a bátorságot. Már reggel nyolckor fodrásznál voltam, egész délután készülődtünk, a szemhéjam sminkjéhez passzoló maszkot vettem fel, és egy gyönyörű, pisztácia színű zakót. Ezt a napot ünnepélyesnek terveztem – végre együtt vagyunk a többiekkel, egymásba karolunk, szépek vagyunk, örömöt okozunk és mi is örülünk. El sem késtünk, elvégeztem időben a munkát, még egy fotót is sikerült készíteni a falnál. A „WMN legbátrabb nők” felirat alatt állt az egyik legboldogabb: én. 

Díjátadóra be, középre, a cipőt lehámoztam magamról, csak kényelmesen… Sírtunk, Tuza Évánál fel is álltunk, majd vissza le, és akkor már éreztem, hogy valami nem oké. Valami nem oké, érzem. Kiengedem az övem, de ez nem lehet baj, nem is túl szoros. Januárra tervezve a műtét, csak kibírom addig, nem lehetek rosszul.

Az milyen forgatókönyv, ami szerint a két éve várt, ünnepélyes esemény kellős közepén leszek rosszul a nézőtéren?

Gyorsan kimegyek egy erősebb tapsnál, a mosdó az ajtó mellett, de akkor már szalad a hideg verejték, teljes görcsben a testem, nem tudok beszélni, csak annyit nyögök, hogy „mentőt”. Ez nem lesz jó, egy perc múlva már a ruhatár pultjára tesznek a gyöngyös harisnyában a pisztácia zakóban, tűsarkúban, úgy várom a segítséget.

Azt kérdezi a mentős: „Na, mondja, jól van?” „Persze hogy jól, csodásan! Látja, milyen kényelmesen hempergek itt a pulpiton?” Nem tudok beszélni, olyan a görcs, bassza meg, vigyenek el, amíg ki nem jönnek a vendégek, nem kéne a seggemet nézniük, meg amúgy se lopnám el ilyen ócska csellel a show-t. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Aki a mentőutat túléli, az a hős.

Aki a kátyúkat nem foltozza be, az az aljas.

Akik a sürgősségin dolgoznak, azoknak az átlagéletkora nem éri el a huszonötöt.

Mondom, mit adjanak, ami segít, mondom, műtétre várok, de itt nem műthetnek meg, le kell jutnom Nyíregyre az ország legjobb sebészéhez, adjanak görcsoldót, katétert, és már megyek is.

A fiatal doki azon lovagol, hogy drogoztam-e, amitől olyan ideges leszek, hogy legszívesebben üvöltenék, de csak annyit nyögök, hogy azonnal engedjenek el, nem drogoztam, bassza meg, bár szívesebben spanglizgatnék most, bevallom. Egy szál csillogós harisnyában fekszem, csipkemelltartóban, a félig lecsupaszított testemet bámulják a folyosóról, talán az ajtót be kéne zárni, örülnék, de még mindig nem bírok beszélni. Alattam a pisztácia zakó, amit lecsöpögtetnek vérrel, a kurva életbe nem hiszem el, adjon vizet, kimosom! Felállok, elmegyek, nem hiszem el, hogy ez van, hogy itt fekszem fehérneműben, katéterben egy egész sürgősségi szeme láttára, mélyen megalázó.

Azt hiszem, azt ki is mondom, hogy mélyen megalázó. 

Aztán csillapíthatatlan zokogás tör rám. Ebben a kórházban halt meg az anyám, itt kell várnom, amíg megírják a papírokat a semmiről, nem csináltak velem semmit, amit meg igen, azt is én mondtam, ez van, magamat diagnosztizálgatom már vagy nyolc éve. 

A picsába, nem akarok abban a kórházban lenni, amelyikben az anyám meghalt.

Saját felelősségre távozom, erről szól az életem, nyolc éve nem az enyém a testem, nem uralom, csak viselem, keresztbe-kasul vizsgálva, vágva, valami újat és jobbat remélve, legfőképpen azt, hogy egyszer ennek vége lesz.

Saját felelősségem kárán hajnalban megint rosszul leszek, fájdalomcsillapítóval elindulunk, csak érjek le, csak érjek, csak.

A nyíregyi kórházban sincs látogatás, érzékeny búcsút veszünk a folyosón, hatan vagyunk egy szobában, mindenki baja nagyobb, mint az enyém, jövök itt a béna kis összenövéseimmel meg az epémmel.  

 

Eltelt azóta két nap. Hétfő délben ettem utoljára. Most szerda dél, egyetlen táplálékom az infúzió, fura, mert amikor csöpög, akkor tényleg nem érzem az éhséget. Igazából ez egy léböjtkúratábor, az ország legjobb specialistájához az ország különböző pontjairól érkeztünk, időt, fáradtságot, fájdalmat nem ismerve. Köntösben rohangálunk, minden nap tiszta hálóinget adnak, pelenkáznak, ha befosunk. Délután vagy kora este megműtenek – mivel becsúszó táborozó vagyok, ezért a késői időpont, a többiek hamarabb hazamehetnek.

Isteni ez a léböjttábor, csepeg az infúzió, nem vagyok éhes, a receptekről mesélünk, de nem is mesélés ez, inkább szavalás. A legszebb vers a töltött káposztáról születik, Nyíregy, ugye – a szabolcsi töltött káposzta rímjei nyálcsurgatóan egymásba simulnak, jól jegyezd meg, mondd föl sokszor magadban ezt a verset, mert soha többé nem eszel ilyesmit, te kis beles, epés.

Istenem, a barátnőim és a női olvasóim sírva könyörögnek majd a receptért, ha meglátják, milyen sikeres volt ez a tábor, hat kiló mínusz tutira meglesz, mindenféle különleges erőfeszítés nélkül. A kétnapos éhgyomor olyan, ami felkészít a türelemre és az élet legnagyobb, legváratlanabb fordulataira is. Ha az éhségedet le tudod győzni, akkor hatalmad van önmagad fölött. Oh, yeee, Oshóra éheztettem magam.

Nemsokára visznek a műtőbe. A sugárkezelés komolyabb hegesedéseket okozott a beleken, szét kell őket választani, és az epémet is kiveszik, de a súlyos rosszulléteket nem csak az a szerv okozta. 

„Ha már ott van, doktor úr, kapja ki, kérem, a petefészkem meg a vakbelem is, ne kelljen még egyszer jönni. Ennyi időm nincs, meg negyedjére ne hasítsanak már fel, mert az már egy kicsit túlzás.” Tovább fogyni se akarok.

Nemsokára elvisznek és bebalzsamoznak, megfésülik a hajam, és mellém teszik a kedvenc tárgyaim. Olvassatok, légy szíves az operáció közben receptes verseket nekem, mert kopog a szemem az éhségtől.

Aki pedig abban a hitben él, hogy biztos csak a mellplasztikámat akarom eltitkolni, ki kell ábrándítsam: az én valóságom sokkal szerényebb ennél, epével és belekkel szolgálhatok, meg egy működésképtelen petefészekkel, ha végül azt is kikapják.

Folyt. köv. műtőasztal után…


Szentesi Éva