Azt hiszem, ha a sztori mélyére hatolunk (na, jó, nem túlságosan mélyre), akkor kiderül, hogy mind elbújhatunk ennek a tornászlánynak a bátor elszántsága mögött. Kérdem én, de komolyan, mikor hozott bármelyikünk hasonló áldozatot egy férfi vonzalmáért? Őszintén bevallom, a maximum, amire én valaha képes voltam, az volt, hogy zuhogó esőben, esernyő és kapucni nélkül átgyalogoltam a fél városon egy kocsmáig, ahol a szerelmem várt, de hát a két dolog azért mégsem hasonlítható össze.

Eleve: a Szex és New York-generáció gyermekeként megtanultuk, hogy nem csupán az első randin, de még az azt követő pár alkalommal se „rakunk semmit a pasink vécéjébe”, ahogy Charlotte fogalmazott, szóval a lány részéről már az is forradalmi tett a mi megfelelési kényszertől fuldokló, tökéletességre törekvő világunkban, hogy egyáltalán bele mert kakálni abba a vécébe. Az én agyamon egész biztosan átfutottak volna a következők: vajon elég vastag a fal/az ajtó, hogy ne szűrődjön ki semmi? És mi a helyzet a szellőzéssel? Vagy mi van, ha utólag derül ki, hogy se szagelszívó, se légfrissítő, a vacsorapartneremnek pedig közvetlenül utánam támad sürgős elintéznivalója a fürdőben?

Valószínűleg ugyanezen okokból nők milliói kockáztatták már a bélcsavarodást a kezdeti randik alkalmával, ám nem úgy a mi hősnőnk: ő magabiztosan vállalta biológiai szükségleteit.

Más kérdés, hogy a gyenge víznyomásra nem lehetett felkészülve, de pánikba esett ekkor ez a bátor asszony? Piha, dehogy! Freud feltehetően azt mondaná, nem igazán sikerült elhagynia az anális szakaszt, amit az emberek túlnyomó része háromévesen megtesz, ám akár pszichoszexuális traumákkal él, akár nem, a megoldást mindenesetre megtalálni látszott: megragadta, ami az övé, és megpróbálta megvalósítani a kognitív terápiákon „eltávolítás” címszóval végzett aktust. De akárcsak a szorongásainktól, belsőnk más lényegi részeitől sem könnyű megszabadulni, tehát, ahogy mondani szokás, a fagyi visszanyal, a kaka pedig… hát, visszanéz az ablakon át. A lány azonban ekkor sem nyugodott: elhatározta, ha törik, ha szakad, teljesíti, amit vállalt, és győztesen kerül ki a helyzetből, hogy pár perccel később frissen, üdén libbenhessen vissza a sráchoz a szobába, ahogy az egy rendes, altesti funkciókkal nem rendelkező, XXI. századi hölgyhöz illik. Fejest ugrott hát az ismeretlenbe, azaz a két ablak közé, de ó, ekkor közbeszólt – már megint a pszichológia, a lelkünk minden cselekedetünkben jelen van, ugye – az úgynevezett „elakadás”. Ezen már csak a nagybetűs Férfi segíthetett, akiért a lány szó szerint a feje tetejére állt, és akivel az ismerősök szerint azóta már a második randin is túl vannak.

Én mondom, teljesen megértem. Ha valaha arra lépnék be a fürdőbe, hogy a szerelmesem fejjel lefelé lóg az ablakban, és a saját ürülékét kergeti, akkor először is megbizonyosodnék róla, hogy nem egy a környéken gyakran szálldosó, védett pisze denevérek közül, majd annak rendje és módja szerint elolvadnék a gesztustól. Meg attól is, hogy ezzel megnevettethetjük az embereket, ahogy a tornászlány is nyilatkozta, akinek az egyik barátja, miután értesült róla, hogy megvolt a második randi is, így jellemezte a havernőjét: „kibaszott legenda vagy”. Csak egyetérteni tudok, és biztatni mindenkit: legyünk önmagunk a randijainkon akkor is, ha az a bizonyos önmagunk hirtelen fejjel lefelé a saját kakája fölött találja magát. Hiszen az élet amúgy is szar helyzetek sorozata – akkor legalább csináljunk belőle kalandot!

Kalapos Éva Veronika