Kisbabás anyaként magabiztos voltam és elégedett… de minden változik

–

Kenguru a kukában

A hordozós szakemberekben megállna az ütő, ha tudnák, milyen eszközben hordoztunk először, tíz éve. A fiunk iszonyúan hasfájós és sírós baba volt, tankönyvi többemberes (Tóth Flóra kollégám írt a többemberes babákról ITT). Sokan javasolták, hogy kössük/csatoljuk magunkra, jót fog tenni. Elbattyogtunk hát a legközelebbi bababoltba, ahol azonnal a kezünkbe nyomtak egy kengurut. Ismerős volt a filmekből az eszköz, hát csak nem lehet vele baj! Aha…

Megvettük mindenféle utánajárás nélkül, vakbizalommal, hittel. Iszonyú macera volt felvenni, a baba annyira sírt, hogy rendszerint, mire beleapplikáltuk, legalább egyszer telibe hányt minket. Egyetlen alkalommal volt, hogy békében tűrte és el is aludt, ezt leszámítva viszont tortúra volt felvenni, levenni, közben meg leszakadt a derekam, pedig négy kilós sem volt ekkor még a kicsi. Nem értettem, miért áradoznak erről az egész hordozásról annyit, hiszen ez egy rémálom. A kukában végezte az eszköz, nem akartuk, hogy mást is kiborítson. Ez még csak a személyes tapasztalatunk volt, ekkor még nem is tudtuk, hogy a kenguru végtelenül egészségtelen hordozó – inkább cipelőeszköz, csak jó a PR-ja.

Aztán szembejött velem egy kép egy karikás kendőben hordozó anyukáról. Valahogy megtetszett, utánakérdeztem, rendeltem egyet, és a várakozás alatt megnéztem minden használati videót. Nem mondom, hogy elsőre rögtön profi voltam, bénáztam, és a gyerek egészen lehetetlen pózban görnyedt rajtam, viszont

egy percen belül elaludt. Ilyen korábban még soha nem fordult elő.

Nekem is teljesen más érzés volt, mint a kenguru. A kendő valahogy egyenletesen oszlatta el rajtam a baba súlyát, amitől szinte alig éreztem, és gondolom, mivel neki sem lógott a lába, és mindenhol jól meg volt támasztva, el tudta magát engedni. A közelség pedig mintha visszahozta volna a várandós korszakot. Nem akarok érzelgősködni, de ez a fajta közelség valami olyasmit ad, amit semmi más.

Helló, szabadság!

Onnantól kezdve napi több órát volt rajtam kendőben. Aludt, én pedig ki tudtam végre mozdulni otthonról, ugyanis a babakocsiban legfeljebb másfél percet bírt ki ordítás nélkül, aztán tolhattam egy kézzel haza az üres babakocsit, ölemben a babával. A hordozás tehát meghozta az életembe a szabadságot. A végső lökést jelentette, ami végképp elindított a gyógyulás útján a szülés utáni depresszióból.

Igen alaposan kikupáltam magam a témában, lett vagy négy-öt hordozónk, mindenféle helyzethez passzoló. Hosszas sétákra, nagy alvásokra, takarításra, sütés-főzésre a csatos hordozó, amivel a hátamra kaphattam, diszkrét szoptatásra házon kívül a karikás kendő, ha multifunkciós kellett, akkor hosszú szövött kendő, újszülöttnek rugalmas kendő – minden volt. Még hordozási tanácsadásra is elmentem, mert rá kellett jönnöm, hogy a YouTube-ra bárki feltölthet használati útmutatókat, akár én is, viszont az nem biztos, hogy szakszerű. Jól is tettem, mert onnantól még a korábbinál is kényelmesebben tudtam hurcolni a babá(i)mat. Ezt csak azért is írom le, mert a mi életünkbe minőségi ugrást hozott a rendszeres hordozás, de nagyon könnyű rossz úton elindulni, ami az egésztől el is veheti a kedvet. Na de vissza a mi történetünkhöz.

Félidős terhes voltam, amikor a kisfiam ovis lett. Az első hónapokban a hátamon vittem mindig haza, míg elöl a hasamban cipeltem a tesóját. Nem mondom, hogy nem purcantam ki tőle, de a fiamnak kellett ez a fajta közelség a beszokás és nagytesóvá válás nehéz időszakában. Ahogy színezni, legózni, hintáztatni is úgy tudtam őt a szülés után, ha hordozóban volt rajtam a kishúga. De emlékszem, olyan is volt, nem sokkal szülés után, hogy mind lebetegedtünk, és a lázas nagy a hátamon volt, miközben szoptattam a kicsit.

Gyakorlatilag mindenre a hordozás volt a megoldás. Amikor kitört a szeparációs szorongás vagy tombolt a fogzás, esetleg családi „tömegrendezvényen” voltunk, ha volt miben magamra kötnöm, csatolnom, akkor nem kellett aggódnom.

Nem is nagyon aggódtam, tudtam, hogy mindent megoldok. De jó is volt ez a magabiztosság!

Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek…

Egy pici gyereknek viszonylag szűk tartományon belül mozognak a lehetséges problémái. Fázik, melege van, éhes, szomjas, magányos, fél, fáj valamije, fogzik: nagyjából ennyi. A hordozás segített abban, hogy szinte már a baba légzésének változásából meg tudtam állapítani dolgokat anélkül, hogy akár ránéztem volna. Pontosan tudtam, melyik pillanatban aludt el a baba akkor is, ha a hátamon volt. A nagyobbakból már kevésbé tudok olvasni. Az ő gondjaik már jóval komplexebbek. Persze, sokat kínlódtam a pici babáimmal is kezdetben, nekem is megvolt a kínzó kimerültség, de a depresszióból kimászva anyaként kimondottan magabiztosnak éreztem magam. Tudtam, hogy képes vagyok megoldani a babáim bajait, gyorsan és hatékonyan reagálni a sírásra, a különböző igényekre.

A kisbabás anyaénemnek meg tudtam veregetni a vállát a nap végén. A kisbabás énem elégedett volt magával.

Amíg hordoztam, nem kellett kettészakadnom. A kicsinek a fizikai közelségem kellett, a nagynak a figyelmem, és ezt így simán meg tudtam adni. De most már nagyok. (A babákhoz képest persze.) A kicsi jövőre kezdi az iskolát, a nagy meg negyedikes.

Itt már a sorok között kell olvasni. Az ő gondjaik legkevésbé sem a hasfájásról vagy a szeparációs szorongásról szólnak.

A figyelmem az, amit adhatok nekik, és amire szükségük is van, és bevallom, ebben nem muzsikálok mindig valami jól. Ezen dolgoznom kell. 

A jelenlét nem mindig könnyű

Nem figyelhetek mindig százfelé. Nem mindig van miből gazdálkodnom. Pedig a figyelmet csak magamból tudom előhívni, nem tudom leakasztani a fogasról, mint a hordozót. És ha épp le vagyok merülve, épp túl vagyok hajtva? Mindegy, akkor is figyelnem kell. Jelen kell lennem. Bizalmas légkört kialakítanom, amiben biztonságban érezhetik magukat majd kamaszként is.

Számomra ez ezerszer nehezebbnek tűnő feladat, mint egy baba szükségleteit kielégíteni. Vagy legalábbis máshogy nehéz.

Viszont azt is be kell valljam töredelmesen, hogy

bármennyire is jobban szerettem magam anyaként, amikor a gyerekeim még kicsik voltak, izgalommal telve várom, hogyan cseperednek fel a szemünk láttára.

Ennek ellenére természetesen rengeteget szorongok azon, hogy jól kezelem-e majd a kamaszkort, hogy képes leszek-e annyira a támaszukká válni, mint amennyire szükségük lesz rám. Szeretném, ha bíznának bennem, ha tudnák, hogy bármit elmondhatnak.

Persze azt is szeretném, ha én is bízhatnék majd bennük. Ha kölcsönösen jó viszony lehetne közöttünk. Ha úgy sikerülne átadni mindent, amit tudok, hogy azzal boldogok is legyenek, és velük is jó legyen együtt lenni. Örülnék, ha magabiztosak lennének, de nem erőszakosak. Maradjanak szabadok, lazák, de legyenek tisztában a társadalmi normákkal. Legyenek tájékozottak, de ne terheljük őket fölösleges információkkal. Legyenek tudatosak, de élvezhessék is az életet.

Néha ebbe bele tudok kattanni. Túl nagy a felelősség. Túl sok a szempont. De ezt most el kell fogadni, meg kell adni magunkat ennek az új időszaknak. Amiben a babahordozónak már nincs helye. (A jövendőbeli elképzelt unokák hordozásáról még eszem ágában sincs fantáziálni!) 

Kapaszkodóreflex

Mindig jó érzésekkel fogok visszagondolni a hordozós időszakra. Amikor már megőrültem az elszigeteltségtől, és a kendőben a babámmal (persze fülvédővel a fülén) el tudtam menni egy koncertre. Amikor úgy tudtam egy teljes állást betölteni otthonról, hogy hátamon a gyerekkel meetingeltem. Amikor már alvásidő volt, de a családi karácsonyozás még javában zajlott, és a kendőben békésen szundikált a gyerekem, én meg maradhattam a szeretteim körében. Amikor a tömött metrón észrevétlenül tudtam szoptatni a kendőben. Amikor nem vitte le a gyógyszer a baba lázát, a meztelen mellkasomra kötöttem egy szál pelusban, és fél órán belül lement a láza a testkontaktustól. Soha nem felejtem el ezeket a pillanatokat, mindazt, amit a hordozás adott. Ami egyébként, ha nem is kiszuperált eszközök formájában, de egyidős az emberiséggel. Mégis csak innen maradt a kapaszkodóreflex…

Az emlékeimbe kapaszkodom, az időszakba, amikor sokkal kevésbé féltem még attól, mi minden sülhet el rosszul.

De ha akkor, a depresszió után sikerült megtanulnom bízni az ösztöneimben és a döntéseimben, akkor ezután is sikerülni fog. Nem lehet másképpen. 

Szóval, viszlát, utolsó hordozónk! Köszi mindent, de elengedlek.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Szabó Anna Eszter