Sajnos rá kellett jönnöm, hogy valóban léteznek olyan emberek, akiknek a szar is keserű. Akik ahelyett, hogy örülnének a jó dolguknak, meg hogy van luk a fenekükön, csak nyígnak, kárognak napestig. Ráadásul azzal is kénytelen voltam szembesülni, (és ez a felfedezésem még az előzőnél is sokkalta sokkolóbb volt), hogy mindezek közül én vagyok a legnagyobb troll. És azóta mérhetetlenül szégyellem magam. Csak most már istenien jóllakottan szégyenkezem, és azért az nem ugyanaz, lássuk be.

Történt ugyanis, hogy a Szentesivel azt a feladatot kaptuk, hogy próbáljunk ki éttermeket, amikre valamiért kíváncsiak vagyunk. Ráadásul mindezt munkaidőben. És munkafeladatként. Mi ez, ha nem az álommeló? Mit csinálhatna erre bárki, aki én vagyok? Örülne, mint majom a farkának. És én mit csináltam a valóságban? Kínlódtam.

Kínlódtam, persze, mert előző este alaposan bekarmoltam a barátnőmmel, és muszáj volt hajnali négyig pofáznunk. Mert a világ nem fogja magát megváltani, lássuk be. Így gurultam le a Szentesivel az Olimpiába a rekkenő hőségben, sajgó tagokkal, tompa fejjel, viszont stílszerűen olimpiai karikákkal... a szemem alatt.

Amúgy meg régóta akartam újra jönni, az Alpár utcai étteremmel ugyanis többrétegű és régóta tartó a viszonyom. Nem sokkal azután jöttem először, hogy egészen rendhagyó módon megnyitottak egy kevésbé elegáns környék még kevésbé elegáns görög éttermének helyén (innen is a név, ha jól tudom) – akkor még Takács Lajos séfkedése alatt. Szerelem volt első látásra, amit azt hittem, már képtelenség fokozni. De aztán a kezembe akadt az említett Takács feleségének könyve (Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége), és a rajongásom egészen extatikussá vált.

Teltek-múltak az évek, Takács Lajos új vizekre evezett, az Olimpiában pedig egy jó ideje Garai Ádám álmodja meg mindennap a szokatlan ízvilágú, különleges párosítású fogásokat. Ide érkeztünk Évivel nyűgösen, kedvetlenül és holtfáradtan. Hogy aztán a nyűgösségünk a napi menü elolvasásakor szublimáljon, a kedvtelenségünk és a fáradtságunk pedig az első fogás érkeztekor.

Éva zöldalmás uborkalevest kanalazgatott igazi úrnő módjára, én ezúttal is bevállaltam a bennem élő szőrös mellkasú kamionsofőrt, és bevertem egy csirkemáj salátát. Mert ha már saláta, akkor legyen benne valami combosabb. Benne volt. A csirkemájdarabkák édesköményes répapürén terültek el, a tetejükön pedig roppanós répacsíkok kellették magukat incselegve. Hát, ezek után, aki még nyűgös marad, az meg is érdemli, nem igaz?

Csirkemáj, répa, édeskömény

Zöldalmás uborkaleves

Úgyhogy a második fogást már csillogó szemekkel, izgatott boldogságban vártuk. Éva megint nőciskedéssel, azaz töltött csirkecombbal vetette észre magát, ami ráadásul korianderes kukoricaágyon hevert. Innentől láttam, ezek a nőt megvették kilóra. Én pedig sertésszűzet rendeltem (hogy legyen bennem valami szűzies is...), ami valami különleges dologba volt csomagolva.

Sertésszűz, pirított képoszta, röszti, mák

Töltött csirkecomb korianderes kukoricaágyon

Kérdésemre a pincér szolgálatkészen elmondta, hogy ez a csirke farce, amit én tüstént meg is gugliztam (csak hogy neked már ne kelljen). A szolgálatkész keresőfelület pedig egyből rákérdezett bölcsen kijavítva engem.

Nem, nem erre gondoltam

Mikor megérkeztünk, Éva egyre húzódozott, hogy őbelé, meg a kis darázsderekába desszert aztán fix, hogy nem fog beférni... így aztán a második fogás végeztével olyan mohó tekintettel várta az édesség érkezését, mint egy középső csoportos óvodás, aki rafkósan kifigyelte, hogy aznap csokis piskótakocka lesz az ebédutáni. Nem kellett csalódnia. A maracujás mousse ugyanis több nyelven beszélt, mint Lomb Kató. Pedig az sem piskóta. Ha szoktad olvasni az írásaimat, akkor tudod, hogy édességeket nem annyira eszem, sajtot viszont igen, méghozzá kétpofára. Így nem is volt kérdés, hogy desszertnek kirendelem a „füstölt panna cotta, sárgadinnye, sajt” összetételű fogást. És bizony jól is tettem! Egyáltalán nem volt édeskés vagy gejl, cserébe viszont #kurvafinom. És mivel voltak benne sárgadinnye golyócskák, simán elszámolhatom salátának. Hogy mit összediétázik egy önfeláldozó ember!

A tetején lévő morzsák, no az a sajt.

Maracujás mousse

Két fröccs kíséretében végül az egész „munkaebédért” muhaha, fizettünk 11.000 forintot. Ami szerintem ilyen penge, fantáziadús, friss, ízes kulináris mennyországért, pláne hogy az három-három fogásos volt, tökre nem sok. Szóval ha szeretnéd magad kényeztetni, vagy még jobb esetben a csajodat, akkor menjetek az Olimpiába ebédelni. Én szóltam.

 

Fiala Borcsa