Iliás-Nagy Katalin: Ha még egy válság jön, én megőrülök!

–

„Remélhetőleg hamarosan nyugisabb életperiódusban leszek, és akkor majd… – írtam egy ismerősömnek nemrég, aztán megtorpantam, elméláztam, és így folytattam: – Bár én tulajdonképpen gyerekkorom óta életközepi válságban vagyok, meg átmeneti időszakokban.”

És tényleg. Ha jobban belegondolok, alig voltak nyugis időszakaim. Ez talán személyiségemből is adódik (szél típus, ha ez mond valamit), nehezen maradok nyugton, izgek-mozgok (ebből voltak a gondok a suliban is mindig), és keresem a változatosságot (például folyton átrendezném a lakást), szóval, ha éppen nem történik semmi (például diploma utáni válság vagy életkezdési válság), hát megteremtem én magamnak a változást a világban.

Az írás és a fotózás elég állandónak tűnik az életemben, de nagyjából félévente döntök úgy, hogy valami egészen mással (is) kellene foglalkozni. Legutóbb például arra gondoltam, hogy elmegyek a tanárképzőre. Nyilván, hiszen mint tudjuk, ez a legkönnyebb életpálya manapság Magyarországon.

És ha körbenézek a környezetemben, rájövök, hogy nem csak én vagyok így ezzel, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni azokat az ismerőseimet, akiket még nem láttam krízisben, és akikről azt tudnám mondani, hogy teljesen rendben van a lelki világuk. Így aztán felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy nincs itt semmi látnivaló? Lehet, hogy valójában maga az élet ilyen? Nem más, mint a nyugodt pillanatok közötti válságok sorozata?

Elkezdtem utánajárni a dolognak, és kiderült, hogy nem is járok olyan messze az igazságtól.

Krízisek és életek

„Kétféle krízisről szoktunk beszélni. Egyrészt vannak a normatív krízisek, amik az életünk során természetes módon történnek, és fejlődéslélektani szempontból fontosak. Ilyen krízis lehet a kamaszkor, a pályakezdés, egy új család kialakítása, az üresfészek-szindróma vagy egy gyászfolyamat. Másrészt vannak az akcidentális krízisek, amik váratlanul, rajtunk kívül álló okok miatt következnek be. Ilyen lehet egy munkavesztés vagy egy hirtelen jött betegség” – mondja Szatmáry Ildikó egészségügyi szakpszichológus, akinek a krízisek az egyik szakterülete.

Számunkra most az első kategória lehet érdekes, vagyis a normatív krízis, amelyhez ezek szerint még csak nem is kell valamiféle tragédiát átélnünk, elég, ha egyszerűen éljük az életünket. Hiszen az életnek természetes része a változás, ami megtörténik akkor is, ha készen állunk rá, és akkor is, ha nem, akkor is, ha akarjuk, és akkor is, ha nem. És általában ez utóbbi szokta a gondot okozni.

A pszichoszociális fejlődéselmélet Erik H. Erikson pszichoanalitikus nevéhez fűződik,

ő pedig nyolc életszakaszt állapított meg, amelyeken az egészséges fejlődésmenetű ember csecsemőkorától időskoráig áthalad. Az életszakaszoknak megvannak a maguk nehézségei, elvégzendő feladatai, amelyeket teljesítve újabb és újabb énerőhöz, vagy mondhatjuk úgy divatosan, hogy „skillhez” jutunk, amire szükségünk lesz a következő szakaszba lépve. Ám ha valamilyen okból kifolyólag nem sikerül egy életszakasz feladataival megküzdenünk, akkor elakadhatunk, sérülhetünk, az adott probléma újra és újra felbukkanhat.

Például, ha eleget dicsérnek egy gyereket és sikerélményei vannak, akkor kialakulhat egy természetes szorgalom, a gyerek képessé válik a kezdeményezésre és az önálló munkavégzésre, míg ha a dicséret elmarad, akkor kisebbrendűségi érzés alakulhat ki. Vagy például fiatal felnőttkorra jó esetben kialakul az identitás, a személy képessé válik intim és kölcsönös kapcsolatok kialakítására. Ám ha ez nem történik meg, akkor izoláció jöhet létre. 

„Időskorban például megkeseredhet és elmagányosodhat az ember, de elmehet egy bölcs öregség irányába is.

Vagy ott van az életközepi válság esete, amikor olyan harmincöt–ötven éves korban az ember rátekint az életére, átgondolja, hogy hol tart éppen, mit ért el a magánéletében, a szakmájában. Sokan ilyenkor váltanak munkát, kezdenek bele valami egészen újba, vagy válnak el. A személy újraírja, újradefiniálja magát. És ez sikerülhet jól, ám sikerülhet rosszul is, ami akár traumát is okozhat” – mondja Szatmáry Ildikó.

A lényeg, hogy minden életszakaszhoz társul egy fejlődési és egy elakadási lehetőség is.

Az életúton való elakadás a jógapszichológiában is izgalmas téma, erről bővebben a Szvámi Ráma-féle Jóga és pszichoterápia könyvben olvashatunk. A jógapszichológiában a személyes fejlődés lépcsőzetesen történik, ennek során az én újra és újra meghatározza önmagát. A gond azzal van, ha valaki elkezd ragaszkodni egy bizonyos állapothoz, és a fejlődés megáll.

Az egészséges ember mozgásban van, a beteg ember stagnál. Az egyén szorong, fél a továbblépéstől, az ismeretlentől és a változástól. Érthető, hiszen minden változással azt kockáztatja, hogy elveszti azt, amit már elért. Ugyanakkor a szorongás maga is motiválóvá válhat, arra késztethet, hogy tovább lépjünk a megrekedt állapotból.

A krízisek (valamint elakadásaink és szorongásaink) tehát teljesen természetes részei az életünknek. A kérdés az, hogyan oldjuk meg (fel) őket. Mozgásba lendülünk, vagy stagnálunk, regresszálunk? Tragédiaként éljük meg az ilyen helyzeteket, vagy megoldandó feladatként tekintünk rájuk? 

Amelyik fa nem hajlik, az eltörik

„Érdemes a fiziológiai stresszről mondani néhány szót. Amikor megjelenik egy stresszor, ami lehet akár egy brutális gázszámla is, akkor fiziológiai és érzelmi szinten is reagálunk. Beindul a vegetatív idegrendszerünk szimpatikus működése által az üss vagy fuss reakció. Megemelkedik a vérnyomás, a vércukorszint, a pulzusszám, a vázizmok, majd a zsigeri izmok megfeszülnek, a mellékvesehormonok bekerülnek a véráramba. Mindez azért, hogy aktívvá tudjunk válni, és ha kell, valóban harcolni vagy menekülni tudjunk. És ha ez a feszültség nem tud levezetődni, vagy egy pozitív stresszleküzdésbe átmenni, akkor bennrekedhet. Ebből kialakulhat egy krónikus stressz, ami akár szomatikus betegségeket is okozhat.”

De mitől függ, hogy valaki meg tud-e birkózni egy nehéz helyzettel, vagy krízissel?

Fontos a szociális háló, vagyis hogy a krízisben lévő embernek van-e segítsége, van-e valaki a közelében, akire számíthat. A krízis eleve egy beszűkítő állapot, aki éppen benne van, nagyon egyedül érezheti magát. A legfontosabb, hogy a bajban lévő érezze az elfogadást. Néha az is elég, ha egyszerűen meghallgatják, hagyják, hogy ventiláljon. Segíthetünk neki felidézni, hogyan küzdött meg korábban a nehézségeivel, vagyis segíthetünk összeszedni a belső erőforrásait.

Számít a személyiség. Itt jön be a reziliencia fogalma. Ez egy személynek (vagy akár egy szervezetnek, vagy ökoszisztémának) az a reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz is sikeresen képes adaptálódni.

Vannak tulajdonságok, amelyek jellemzik a flexibilis személyiséget.

„Covid-osztályon is dolgoztam, és elkezdtük azt vizsgálni, hogy melyek az egészségvédő személyiség tulajdonságai – mondja Ildikó. – Először is fontos, hogy mennyire szívós valaki. Aztán hogy mennyire elkötelezett. Például van-e olyan célja, ami segít neki túljutni a krízisen, legyen az akár testi, akár lelki eredetű. Fontos a belső kontrollosság, hogy az ember elhiggye, hogy kézben tudja tartani az élete irányítását, hogy rajta is múlnak a dolgok. Ehhez természetesen kell egyfajta optimizmus és pozitív énkép is.”

De azért senki ne essen kétségbe, ha nem ilyen szuperszemélyiség. A jó stresszkezelés, a különböző megküzdési stratégiák tanulhatók, fejleszthetők.

Ahogy az előbb láthattuk, az „üss vagy fuss” reakciónál, a psziché hat a testre, ám ez fordítva is igaz: a test is hat a pszichére. Ez pedig remek eszközt ad a kezünkbe. Már az első vészreakciók, az izmok befeszülése pillanatában elcsíphetjük, és megállíthatjuk a negatív fiziológiai folyamatokat, és megelőzhetjük a súlyosbodásukat.

„Fontos, hogy a testünket el tudjuk lazítani, például relaxációval, jógával, úszással vagy akár masszázzsal. Ennek hatására, ahogy a testünkben, úgy a lelkünkben is meg fog jelenni egy rugalmasság.”

Adaptív, vagyis a megfelelő alkalmazkodást szolgáló megküzdés lehet például a sportolás, a különböző mozgásformák beiktatása az életünkbe, ha több időt töltünk a természetben, a művészetterápiák vagy éppen a naplóírás. (Ezzel szemben van a maladaptív megküzdés, amely inkább az addikciók irányába megy el, tehát valaki például elkezd többet dohányozni vagy inni.)

Tudatosan alkalmazhatjuk a különböző viselkedési módokat. Beleállhatunk egy helyzetbe, vagy éppen kihátrálhatunk belőle. Megtanulhatjuk a helyes felelősségvállalást. Megtervezhetjük egy probléma megoldását. Egyfajta megküzdési stratégia a pozitív jelentés keresése is. A szakértő szerint ez inkább utólag szokott megtörténni, amikor az ember elkezdi keresni a választ arra, hogy miért is történt vele ez az egész. 

Fontos lehet annak tudatosítása is, hogy minden krízis egy lehetőség is, amely által fejlődhetünk.

„Létezik olyan, hogy poszttraumás növekedés, amikor egy nehéz helyzetből az egyén lelkileg és testileg is megerősödve jön ki. Egy komolyabb traumát, krízist megélt ember azt tapasztalhatja, hogy sokkal jobbak lesznek a kreatív problémamegoldó képességei, és amikor újabb nehéz helyeztek jönnek, már tudja, hogy mihez nyúljon, hogyan oldja meg. A környezete is azt tapasztalhatja, hogy egy stabilabb karakter lett, vagy akár egy szociálisan érzékenyebb, empatikusabb, segítőkészebb emberré vált. Minden krízisben ott van az újjászületés lehetősége” – véli a szakember.

Tehát visszatérve a jógapszichológiához, talán épp a kríziseink segítenek (vagy kényszerítenek) minket, hogy kilépjünk azokból a helyzetekből, amiken már túlnőttünk, de még nem mertünk magunk mögött hagyni. Ahhoz viszont, hogy kilépjünk a megszokottból, előbb meg kell születnie annak a személyiségnek (talán épp a krízis által), aki képes ezt a mozdulatot megtenni. Vagyis képes kilépni az ismeretlenbe.

Élettrauma

Szóval mi a helyzet az én egyéni szociális problémámmal? Jön még egy életközepi válság is hamarosan? Nos, nem szükségszerűen. Tudjuk, hogy amelyik fa nem hajlik az eltörik. De a mondást meg is fordíthatjuk: amelyik fa hajlik, az nem törik. Nem kötelező tragédiaként megélni a kríziseinket, ha elég önismeretünk van és ismerjük a megfelelő megküzdési stratégiákat, akár át is folyhatunk egyik életszakaszból a másikba. Remélem, hogy az eddigi tapasztalataimnak köszönhetően már fel vagyok vértezve az előttem álló próbatételekre.

A kérdésemre pedig, hogy mondhatjuk-e azt, hogy az élet maga egy trauma, a szakértő így felel:

„Vannak olyan spirituális és filozófiai megközelítések, amelyek szerint valóban elszakadtunk valami teljességtől. Érezhetjük úgy, hogy nem a helyünkön vagyunk, hogy nem azt az életet éljük, amit szeretnénk. Az indiai kultúrában pedig sok helyen azt mondják, hogy a létezés maga, ha nem is egy trauma, de valóban, egy kizökkent állapot. Ugyanakkor ennek nem szükségképpen kell így lennie. Élhetjük az életünket, divatos szóval élve, egyfajta flow állapotban is.”

Én mindenesetre rajta vagyok az ügyön.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PhotoAlto / Frederic Cirou

Iliás-Nagy Katalin