Nádudvari Péter: Azt szeretném, hogy így emlékezzenek rám: jó ember volt

–

Január elsején sokakkal ellentétben nem úgy ébredtem fel, hogy az újévi fogadalmaimra gondoltam – nem szokásom ilyeneket tenni –, hanem arra, hogy már 2024 van, és ennek az évnek a közepén fogom ünnepelni a negyvenedik születésnapomat. Hirtelen megcsapott a felismerés, hogy nemsokára már életem B oldala fog forogni. (Mármint a földi életemé, ugyanis hiszek abban, hogy a történetem egy másik dimenzióban folytatódik majd.) 

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nyolcvan évnél akár tovább is élhetek majd, tehát lehet, hogy még egy jó darabig az A oldalt tekeri az égi magnetofon. Viszont úgy érzem – és ezt minden korombeli tapasztalja –, hogy minél „idősebb” vagyok, annál gyorsabban telik az idő. Például gyerekkoromban a nyári szünetet egy végtelenségként éltem meg, egy jó ideje viszont úgy tűnik, mintha egy szempillantás alatt elillanna. Ebből pedig azt a sokkoló következtetést vontam le, hogy életem hátralévő évei alatt – bármennyi áll is még előttem – egyre gyorsabban fog ketyegni a belső órám. Vagyis egyre gyorsabban száguldok az elmúlás felé.

És az is a fejemben járt, hogy például egy baleset, egy végzetes rosszullét, vagy egy hirtelen lecsapó gyógyíthatatlan betegség miatt akár jóval rövidebb is lehet a B oldal, mint negyven év. (Mivel több szerettem, barátom elvesztését is meggyászoltam már, a halál kérdését régóta nem söpröm a szőnyeg alá.) 

Kicsit meg is lepődtem, milyen komor gondolataim támadnak szilveszterkor – talán ekkor tudatosult bennem igazán először az, hogy előbb-utóbb az én utam is arra a pályaudvarra fog vezetni, ahol csak odaútra adnak jegyet. És ez az „előbb-utóbb” már belátható időn belül van. Ez lenne az ezerszer emlegetett életközepi válság? – tettem fel magamnak a kérdést.

Tudtam, hogy ez az állapot sokaknál súlyos lelki problémákat okozhat, és vannak, akik ekkor drasztikusan változtatnak az életükön – sokszor meggondolatlanul, a kétségbeesés által vezérelve, hogy már egyre kevesebb idejük van hátra. 

Ami engem illet, csak rövid ideig gondoltam úgy, hogy – ahogy Dante írta az Isteni színjátékban – „az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”: hamar megállapítottam, hogy az életem legtöbb része rendben van, és nem fog mély válságba sodorni az újév reggeli felkavaró felismerés.

Inkább úgy éreztem, az életem végességének tudata most, a negyvenedik születésnapom előtt arra késztet, vessek számot az A oldallal, és gondolkodjam el azon, hogyan szeretném leélni a B-t. Ehhez pedig az kell, hogy időnként kilépjek a hétköznapok mókuskerekéből, és ne (csak) arra gondoljak, mi van felírva a határidőnaplómba, hanem más nézőpontból tekintsek az életemre.

Helyes döntéseket hoztam a fontos kérdésekben? Ha nem, mit tennék másként a mai eszemmel? Jó házastárs, szülő, munkaerő, segítőtárs vagyok? Mik azok a dolgok, amelyeken változtatnom kell az életem hátralevő részében? Hogy vigyem véghez ezeket a változtatásokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdések zakatoltak a fejemben, és zakatolnak a mai napig is.

A válaszokat még nem találtam meg, de két mondatot már kijelöltem, amelyek vezérfonalként irányítják majd a B oldalt. Az egyik a néhány hónapja megrendezett húszéves érettségi találkozómon hangzott el. „Most, hogy közeledtek a negyvenhez, sokan közületek hamarosan elérik majd életük zenitjét. Még bőven erőtök teljében vagytok, de már sok tapasztalat is van mögöttetek, megteremtettétek az egzisztenciátokat, sikereket értek el a munkátok során és a munkahelyen kívüli életben is. Viszont ne ijedjetek meg: a csúcsot nem egy hirtelen zuhanás fogja követni, hanem egy hosszú plató” – mondta az egyik volt tanárom, akitől – csakúgy, mint a találkozón részt vevő többi pedagógustól – nemcsak a gimnáziumi évek alatt, hanem az ötévente sorra kerülő összejöveteleinken is kaptunk útravalókat abba a tarisznyánkba, amely erőt adó falatokkal lát el, ha nehéz szakaszhoz érkezik az utunk. 

A másik mondatot pedig egy egykori egyetemi hallgatótársamnak köszönhetem, akitől a jövőjén gondolkodó elsőéves bölcsészhallgatóként megkérdeztem, milyen területen szeretne elhelyezkedni az angol–magyar szakos diplomájával. Válasza – amely 2024 első reggelén is belém hasított – életfilozófiámmá vált: „Azt még nem tudom, de a legfontosabb az, hogy ember legyek.”

Ahogy említettem, az újévi „lelki átvilágításom” még egyáltalán nem fejeződött be, de – főleg az említett két mondatnak köszönhetően – az aggodalmaim már kezdenek szertefoszlani. Mindent megteszek majd, hogy az a bizonyos plató valóban hosszú legyen, és ugyan nem tudhatom, merre vezet az utam, de abban biztos vagyok, ha majd a B oldal is véget ér, azt szeretném, hogy így emlékezzenek rám: „Peti jó ember volt.”

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Nádudvari Péter