Ez nem csak egy fénykép, ez varázslat!

–

Laczkó Péter vándorfényképész műterme a Bükkös-patak partja, a laborja pedig egy régi épület pincéje. Amikor megérkezem, éppen kuncsaftok vannak nála, így inkognitóban figyelhetem őt, munka közben. Kezén vegyszerektől foltos sárga kesztyű, nyakába bőrkötényt akasztott. Modelljei leülnek egy dobozra a patak partján, Péter pedig bebújik a régi harmonikás kamera fekete leple alá, hogy komponáljon és élességet állítson.

Aztán jelez, hogy most készül a fotó, leveszi a lencsevédőt, egy-kettő-három, megáll az idő, lélegzet bennakad, mintha még a madarak is elnémulnának egy pillanatra… és voilà, kész a fotó. Legalábbis az expozíció. Mert ezután jön még a kép kidolgozása, amikor az üveglapon megtörténik a varázslat. 

A szelfizés kora előtt

Laczkó Pétertől tudom, hogy a fotográfia korai időszakában még nem élt túl sok fényképész, és a technológia sem volt mindenki számára hozzáférhető. A fényképészeti technikák sokkal bonyolultabbak voltak és nagy szakértelmet igényeltek. Éppen ezért nem készült ennyi fotó sem. Míg mostanság napi több tucat fotó és szelfi lőhető egy személyről, korábban alig néhány felvétel készült az emberekről összesen életük során. Jeles alkalmakkor fényképezkedtek, esetleg egy-egy portrét csináltattak az utókor számára. Ezeknek a felvételeknek az elkészítését profikra bízták, olyanokra, akik rendelkeztek a szükséges felszereléssel, szaktudással.

„A kisebb településeken nem volt akkora közönség, hogy el tudtak volna tartani egy fényképészműtermet huzamosabb ideig, ezért voltak, akik azt csinálták, amit most én, hogy különböző helyszíneken felépítették a kis laborjukat, ott fényképeztek egy darabig, majd továbbálltak. Így alakult ki ez a szakma, a vándorfényképészek a helyüket változtatva gyakorolták hivatásukat. Különböző rendezvényeken jelentek meg, például esküvőkön, de voltak kimondottan vásári fényképészek is, és olyanok is, akik egy-egy cirkusszal utaztak.”

Laczkó Péternek fesztiválszezonban, tavasztól késő őszig ez az egyik fő foglalkozása: a vándorfényképész munkákat általában felkérésekre vállalja. Megesik, hogy felkeresik a saját, otthoni műtermében, de inkább az a jellemző, hogy kitelepül rendezvényekre. Szívesen jár fesztiválokra, múzeumi programokra, céges rendezvényekre, esküvőkre, de olyan is volt, hogy egy családi kerti partira hívták el. Emellett azonban számos más dologgal is foglalkozik. Korábban állatokat tartott, sajtot készített (nem ipari mennyiségben), de épít kályhát is (kályhaépítő végzettsége is van), kiállításokhoz kapcsolódó installációs elemeket, bútorokat gyárt le, állít össze, kiállításokat épít. Emellett időnként oktat táborokban, fesztiválokon. De kizárólag archaikus eljárásokat.

Bár van digitális gépe, és tudja is használni, a modern technika nem mozgatja meg különösebben.

„Engem a kézzelfogható történetek érdekelnek. Számítógép elé nem szeretek leülni, abban a világban nem annyira mozgok.”

Zalka Imre tanítványa

A fényképezés magától értetődő módon érkezett meg az életébe, a legjobb pillanatban. Az érettségi környékén, épp a pályaválasztás előtt az egyik barátja mutatta meg neki, hogyan működik egy fényképezőgép, hogyan kell előhívni és lenagyítani a felvételeket. Később kiderült, hogy az édesapjának több fényképezőgépe is van, sőt, még egy nagyítógépe is akadt. Elkezdett ezekkel az eszközökkel kísérletezni, és annyira megtetszett neki a műfaj, hogy beiratkozott egy fotósképzésre, ahol is Zalka Imre, a híres vándorfényképész lett az egyik tanára.

Egy újabb szerencsés véletlennek köszönhetően később a mester segédje lett. Zalka Imre már-már legenda a fotós berkekben, azon magyar fotográfusok egyike, aki mestere a régi eljárásoknak. Péternek így lehetősége volt testközelből figyelni a munkáját, elsajátítani a mesterfogásokat.

Laczkó később továbbtanult és a MOME fotográfia szakára ment, de már az egyetemi évek alatt is inkább az archaikus eljárások érdekelték, elkezdett a vándorfényképezéssel is foglalkozni.

„Arra gondoltam, hogy egy olyan fényképezőgépet kellene építeni, aminek a fotós is, a fotóalanyok is a belsejében vannak, valamint a fotólabor is belül található. Tehát kitaláltam egy speciális fotószerkezetet, és meg is építettem. Azzal indítottam el a saját vándorfényképész-üzletemet, évekig így fényképeztem.”

Később egyszerűsítette a felszerelését, most már egy könnyebben hordozható, régi harmonikás fényképezőgéppel dolgozik. Egy gyűjtő ismerőse hívta fel évekkel ezelőtt, hogy van egy jó kis kamerája, amit szívesen eladna neki, mert szeretné, ha olyan emberhez kerülne, aki nem a vitrinben tartja, hanem valóban használja. 

Vargabetűk

Laczkó Péter az első négy évben remekül érezte magát az egyetemen, de később egyre kevésbé találta a helyét.

„Rengeteg ötletem és ezzel kapcsolatos munkám volt, és úgy éreztem, hogy brillírozok. Az egyetemen viszont olyan feladatokat kaptam, amikhez nehezen tudtam kapcsolódni, úgy éreztem, már csak fékeznek engem.”

Úgy döntött, hogy levegőváltozásra van szüksége. 

„Besokalltam a várostól, az egyetemtől, elköltöztem vidékre. Mindenféle háziállataim, kecskéim, tyúkjaim lettek, eltávolodtam az egyetemi világtól. Amikor eljött az idő és nem halaszthattam többet, tettem még egy próbát, de már akkora szakadék volt köztem és az egyetem között, amit nem tudtam áthidalni. Akkor már inkább kecskékkel foglalkoztam, sajtot készítettem, elmerültem egy másik világban.”

Miközben beszélgetünk, újabb megrendelők érkeznek: egy testvérpár. Péter a megváltozott fényviszonyok miatt új helyet keres, ahol elkészítheti a felvételt. A lányok leülnek a dobozra, Péter instruálja őket, hogyan üljenek, nézzenek, hogyan tartsák a kezüket. Amikor ez megvan, levonulunk az egyik régi ház pincéjében berendezett ideiglenes laborba.

Itt a teljes sötétségben (csak egy piros lámpa ad némi világot) készíti elő Péter az üveglemezt, amire majd exponálni fog. Az üveglapot különböző anyagokkal kezelve fényérzékennyé teszi, később ezen az üvegen fog megjelenni a kép.

Ezüstpor, varázslat

A most már fényérzékeny üveglemezt egy kazettába zárva viszi vissza a kamerához. A kazettát beteszi a kamerába, élességet állít, a modellek felveszik a már begyakorolt pózt. Péter segédje, aki ezen a napon kollégája, Fodor Dániel – szintén fényképész – derít. Péter leveszi a lencsevédőt, fényt enged az objektíven át az üveglemezre. A fény teszi a dolgát. Fénymérő nincs. Hogy mennyi ideig kell exponálni, vagyis fényt engedni a gépbe, azt Péter a sokéves rutinnak köszönhetően magától tudja a fényviszonyok alapján, és a korábbi felvételek tapasztalataiból. Az exponálás után visszaszalad a laborba, ahol kiveszi az üveget a kazettából, hívófolyadékba teszi. Természetes fénynél történik a csoda, szép lassan megjelennek az üvegen a kép részletei. Ezt még fixálja, szárítja, lesöpri róla a felesleges ezüstport, és mehet a keretbe vagy a díszdobozba. 

„Az utóbbi időben az ambrotípia nevű eljárással dolgozom, aminek a másik neve: »üveglemezes nedves kollódiumos direkt pozitív eljárás«. Vagyis ez egy olyan fotó, ami üveglemezre készül, a kollódiumnak pedig nedvesnek kell lennie a folyamat egész időtartama alatt. A végeredmény egy direkt pozitív kép, tehát nem készül előbb egy negatív kép, amiről aztán készítek még egy pozitívot, hanem már az első folyamat végén egy kész képet kapunk. Ez az eljárás elég elterjedt volt az 1850-60-as években, a vándorfényképészek előszeretettel használták.”

Egy fotó nagyjából fél óra alatt készül el, az eljárás során számos hibalehetőség adódhat. A fényérzékenyítéskor a kollódiumnak, majd később az ezüstfürdőnek és a hívónak is megfelelően kell működnie, fontos például a folyadékok megfelelő pH-értéke. És mint tudjuk, ami elromolhat, az el is romlik, de semmi gond, a szakember ilyenkor gyorsan orvosolja a helyzetet.

„Egyébként elképesztő, hogy mekkora tolerancia van az emberekben. Például van, amikor kiderül, hogy egy felvétel tényleg nem sikerült jól, és mégis tudnak örülni neki.”

Ez ugyanis sokaknak nem csak egy egyszerű fotó: ez maga a varázslat.

Péter szerint az emberek nagy része nem tudja, hogyan készülnek a fotók. A közoktatásban erről nem sokat hallunk. Ezért a megrendelői számára már a kép elkészülésének folyamata is egy izgalmas, életre szóló élmény.

Péter lépésről lépésre elmagyarázza a modelljeinek, hogy éppen mi történik.

„Ahogyan a felvétel elkészül, legalább annyit hozzátesz egy ilyen kép értékéhez, mint maga a technika. Az, hogy autentikus eljárással készül a fotó, nem sokszorosítható, és üveglemezre készül. Az élmény pedig rajtam is múlik, például, hogy hogyan mesélem el akár többszázadjára is, milyen módon készül az ambrotípia.”

Hogy amit ő csinál, az alkalmazott fotózás-e, vagy inkább művészet? Számára ez nem releváns kérdés. A lényeg az alkotás folyamata, és a kapcsolódás az emberekhez.    

„Örülök annak, hogy megtalálom azokat a helyzeteket, amikor közvetlen kapcsolatot tudok teremteni az akár teljesen laikus felhasználókkal is. Azt élvezem talán a legjobban, amikor a félóráig tartó képkészítési folyamat alatt a résztvevők lépésről lépésre elérik a katarzis állapotát, míg végül kézbe veszik az elkészült felvételt. Hogy a munkám ilyen hatást képes kiváltani másokból, abból töltekezem én is.

Azt gondolom, hogy a művészet is ezt a hatást keresi, vagyis – ha nagyon akarjuk –, itt lehet rokonságot találni az én munkám és a művészet között. De számomra ez nem fontos kérdés.”

Felvetésemre, hogy a tevékenységei alapján (állatokat tart, sajtot készít, kályhát épít, vándorfényképész...) az az érzésem, mintha rossz korba született volna, csak annyit felel: 

„A jelen világ is nagyon sokféle lehet, és ezek a dolgok is a világunk részei. De igen, el tudom képzelni, hogy kétszáz évvel ezelőtt is jó lettem volna valamire.” 

Iliás-Nagy Katalin