Spáh Dávid: „Félek, hogy a tisztességes, normális emberek világában én kudarcot vallanék”

–

Gyárfás Dorka/WMN: Fiatalkorodban nagyon szem előtt voltál, aztán több mint húsz évre eltűntél a nyilvánosság elől, most pedig egy olyan könyvvel tértél vissza, amiből kiderül: rengeteg mondanivaló gyűlt fel benned közben. A regényed szinte minden mondata tele van ötlettel, humorral és eredeti megállapításokkal. Miért vártál ennyit, amikor ilyen elementáris közlésvágy fűt?

Spáh Dávid: Azt hiszem, azért, mert a közlésvágy és a tettvágy nem feltétlenül jár együtt, és a köztes években valószínűleg nem találtam a platformomat. Filmezéssel foglalkoztam ugyan, de azon belül egy bizonyos szempontból kényelmesebb utat választottam: alkalmazott művészként dolgoztam. Televíziós sorozatokat és reklámfilmeket rendeztem, meg néhány dokumentumfilmet, de mindig ott dolgoztam, ahol igény volt rá. Nem véletlen, hogy 42 éves koromra nincs még egyetlen játékfilmem sem. 

Gy. D./WMN: De miért nincs?

S. D.: Nem vagyok gyors ember, csak lassan formálódott ki bennem, mit is akarok pontosan, mi az a legfontosabb dolog, amiről beszélni szeretnék. Aztán az elmúlt három évben hirtelen nagyon gyorsan kialakultak a prioritások, ezért most rengeteg dolgom van. Szerintem későn érek. 

Gy. D./WMN: Az nem volt benne esetleg, hogy túl korán szereztél tapasztalatot arról, milyen kiállni a porondra, és kitenni magad mások megítélésének, majd utána inkább nem kértél belőle?

S. D.: Lehet, de nem ezért vártam, hanem például azért, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy bárki hallani akar engem. Mostanában kezdtem csak megfejteni, úgyhogy még egyáltalán nem biztos, hogy így van, de

szerintem annak idején azért vágtam bele a gyerekszínészetbe, hogy a „normális” gyerekkorból, vagyis a valóságból elmeneküljek, mert féltem attól a realitástól, ami várt rám. Ez tehát egyfajta kiugrási kísérlet volt, ami egy torz valóságot eredményezett. Innen kellett visszatérni a tényleges valósághoz, ami így nehezebben ment.

Később pedig előbb tudtam, hogy beszélni akarok, mint hogy tudtam volna, mit is akarok mondani, viszont arra hamar rájöttem, hogy az üres locsogásnak nincs értelme. Hiába biztattak, hogy van humorom, tudtam, hogy igazán vicces csak akkor lehet az ember, ha a poénok mögött van valami – ennek megtalálásához pedig idő kellett nekem.

Gy. D./WMN: Mi riasztott annyira gyerekként a valóságban?

S. D.: Az iskolai nehézségek és a szociális beilleszkedés.

Utólag úgy látom, hogy mi Karcsival az első adandó alkalommal megléptünk a rendszerből.

Gy. D./WMN: Ezek a motívumok mind megjelennek a könyvedben is: az iskolai beilleszkedés, normakövetés nehézségei, és az is, hogy beszélni ugyan jól tudsz, de mondani még nincs mit. Bár nyilván azt mondanád, nem önéletrajzi regény…

S. D.: Nem, de az a furcsa tapasztalásom lett írás közben, hogy azután sok minden megtörtént velem, amit megírtam. Végül azért nem voltam biztos benne, hogy megöljem-e a főhőst a történet végén, mert féltem, hogy ez is bekövetkezik. Persze nem közvetlenül a történések ismétlődtek meg az életemben, csak hasonló dolgok, lényegi motívumok. Például már egy ideje az időutazással és a párhuzamos univerzumokkal foglalkoztam a regényben, amikor lezajlott a drasztikus fogyásom (amit a bulvármédia is alaposan feldolgozott): több mint 30 kilótól szabadultam meg. Azóta úgy érzem, két dolog vihet közel ezekhez a science fiction témákhoz a valóságban: a drasztikus fogyás, ami egyfajta megfiatalodást is eredményez, és az egypetéjű ikerség. A kettő együtt meg végképp különös egységet alkot. Nálunk például mindig Karcsi volt a szép, én meg a kövér, most pedig neki kellene fogynia egy kicsikét. 

Gy. D./WMN: Igen, nemrég megjelent fotóitokon is úgy tűnik, mintha konkrétan szerepcsere történt volna. Te nézel ki úgy, mintha ő lennél, ő pedig úgy, mint régen te.

S. D.: Igen, és valahol szerintem ez is benne van a könyvemben, mert tulajdonképpen az is az ikerlét megtapasztalása, ha elképzeled, hogy másképp is történhetett volna minden az életedben. Ha kipróbálod fejben, hogy mi lenne ha „Még egyszer” kezdhetnéd.

Gy. D./WMN: Érdekes, nekem olvasás közben inkább az tűnt fel, hogy a sok nyilvánvaló személyes elem mellett mintha szándékosan hagytad volna ki a sztoriból, hogy van egy ikertestvéred.

S. D.: Közben valójában nagyon is benne van, sőt a történet fele kvázi róla szól (legalábbis a karakterábrázolás szintjén), csak nem abban a konstellációban, mintha két testvér volna.

Amúgy soha nem törekedtem hisztérikusan arra, hogy megmutassam, hogy én ÉN vagyok, és nem az EGYIKÜNK, hiszen teljesen felesleges ezt az illúziót kergetni.

Az általános iskolából az a legeslegelső élményem, hogy szeptember 1-én sorba kellett állnunk a menzán reggeliért, mert meleg tejet osztottak, és amikor sorra kerültem, rám förmedtek a konyhás nénik, hogy álljak ki, mert én már kaptam. Szerencsére még ott volt az anyám, és gyorsan odahozta Karcsit is, ezzel el volt intézve a dolog. De soha nem volt célom egyedül kiállni, mintha nem egy ikerpár egyik fele volnék.  

 

Gy. D./WMN: Értem, de az a szerepcsere, amiről az előbb beszéltünk a te döntésednek köszönhető, nem? Egyszer csak egy nagyot változtattál az életeden, a külsődön, magadon, és ez kihatott az környezetedre is. 

S. D.: A családom is szeret úgy tekinteni erre a változásra, ahogy most te leírtad, mintha én döntöttem volna valamiről, ami mindenkire kihatott. Valójában meg szerintem mindenkinek köszönhető, hogy ezt a döntést meghoztam – a többiek ennek ugyanúgy a részei, mint én.

Gy. D./WMN: A könyved egy életközepi válságot ír le, amiben a klasszikus nagy kérdésekkel találja szembe magát a főhős: hogy valóban azt az életet éli-e, amit szeretne: hogy hogyan jutott ide; és mit akar valójában. Mintha te is azért állnál ki éppen most a regényeddel és az új külsőddel, mert mára teremtetted meg azt az embert magadból, aki valójában szeretnél lenni.

S. D.: Ez inkább egy kísérlet még, mint szándék, és csak figyelem, hogy valójában mi változik ettől. A legnagyobb változás kétségtelenül a könyv maga, mert ez az első munkám, ami önmagáért született és meg is jelent – minden, amit korábban írtam, remélhetőleg soha nem kerül az emberek elé.

Az életközepi válságnak pedig van egy olyan értelmezése is, hogy ez az életünk legfontosabb szakasza – a férfiak életének mindenképp – abból a szempontból, hogy még visszafelé is befolyásolja, hogyan jövünk ki belőle. Ugyanis ekkor dönthetünk arról, hogy másokat okolunk-e azért, ami velünk történik, vagy kezünkbe vesszük a dolgot, és mi változunk, miután megvizsgáltuk, hogy miben és hogyan kellene.

A könyv mint tárgy pedig azért is fontos nekem, mert már nem lehet visszacsinálni, ez már itt van, és az elmúlt időszak legfontosabb lenyomata.  

 

Pedig volt egy pont – amikor másodszor kértem haladékot a kiadótól a leadásra –, akkor megfordult a fejemben, hogy lemondom az egészet, és inkább felhizlalom a történetet ötszáz oldalra, aztán majd tavasszal készülök el vele, de aztán szerencsére akadtak körülöttem emberek, akik belekényszerítettek a határidőbe, és ezáltal nem történt meg, ami mindig szokott, hogy egyszer csak elolvad a szándék, és nincs lezárása a folyamatnak. Abba kellett hagynom az írást, mert el kellett küldeni a könyvet a nyomdába.

Gy. D./WMN: Ezentúl akkor írni fogsz?

S. D.: Azt hiszem, én már nem tudok nem írni. Eddig jó kis önkorlátozó eszköz volt, hogy semmi nem jelent meg, amit írtam, és eleve úgy írtam a szövegeimet, mintha előtanulmányok lennének valamihez, ami majd eladható lesz. Mindig azt kerestem az ötleteimben, mi lehet piacképes, és elsősorban filmben gondolkodtam. Tulajdonképpen a Még egyszer is filmötletnek indult, és oda is kanyarodik vissza, mert valószínűleg készül belőle egy forgatókönyv – aztán hogy film lesz-e belőle, az már más kérdés.

Gy. D./WMN: Azóta már hozzáfogtál a következőhöz regényhez is?

S. D.: Először azt mondták, pihenjek egy kicsit, aztán majd hozzáláthatok a következőnek, de végül a pihenés nagyon rövidre sikerült, már elkezdtem írni valamit, amivel először tizenöt évvel ezelőtt foglalkoztam. Ez a ’90-es években játszódik, de ahhoz, hogy kiadható legyen, még be kellene következnie némi változásnak. És van egy másik projektem is, ami viszont monumentális munka, biztos, hogy két éven belül nem tud elkészülni. Egyelőre az egyik héten az egyikkel, a másikon a másikkal foglalkozom, de mindennap dolgozom.

Gy. D./WMN: Filmrendezőként is?

S. D.: Igen, és mivel szeretem, azt sem akarom abbahagyni. Úgy vettem észre, kell is nekem a prés:

akkor írtam legjobban ezt a könyvet, amikor a legtöbb feladat közé kellett beékelni: amikor iskolai szünet volt, és a gyerekekkel kellett foglalkozni, de közben pénzt kellett keresni, és minden összejött. Nem feltétlenül a nyomás hatására, hanem ilyenkor úgy éreztem, a könyvbe tudok elbújni minden elől.

Minden idő, amit a történettel tudtam tölteni, nagyon jólesett – amihez kellett persze az is, hogy mire hozzáláttam az íráshoz, már megvolt a fejemben az egész. Ha akadt tíz percem, le tudtam ülni, és folytatni a szöveget az utolsó mondattól.

Gy. D./WMN: Nem semmi. Úgy írtál akkor, mint egy anya, akinek lopkodni kell az időt az alkotásra. 

S. D.: Sok mindent csinálok úgy, mint egy nő, azt hiszem. De amúgy szerintem a sztori diktál. És mivel a történet kész volt a fejemben, ezért maga az írás már csak arról szólt, hogy élvezetet találjak a nyelvben és a ritmusban. Az ember valójában mindig ír, mindig a történetben él fejben, ezért is vagyok kíváncsi arra, át tudom-e élni újra a következő regénnyel.

Gy. D./WMN: Szóval neked mindig kell egy menekülő út a valóságból – már gyerekként is kellett, és most is, ami tök normális: így születnek a művészek.    

S. D.: Azt hiszem, tényleg félek attól, hogy a tisztességes, normális emberek világában – akiket a könyvem főhőse Ildikóknak és Gáboroknak nevez – én kudarcot vallanék. Nekem gyerekkoromtól kezdve sokat mondogatták, hogy okos vagyok, miközben kettesre érettségiztem matekból, éppenhogy átcsúsztam a ponthatáron. És nem merek egyetlen IQ-tesztet sem elvégezni, mert félek, kiderülne: nemhogy okos nem vagyok, de még átlagos sem. Ez szörnyű nyomás rajtam, mert gyakran érzem, hogy ezek szerint állandóan hazudok.

Csak elhitetem az emberekkel, hogy okos vagyok, miközben nem vagyok az, de belementem a játékba, és ebben a szerepben élek.

Van egy kedvenc játékunk Karcsival: minden héten kitaláljuk, kivel ülnénk le egy vacsoraasztalhoz – három, már nem élő embert kell megnevezni (csak nagyon ritkán kerül bele egy-egy kortársunk). Tegnap este Karcsinak egy olyan asztaltársaságot sikerült összeállítania, hogy Tolsztoj, Churchill, Neumann János. És akkor rájöttünk, hogy ez az első olyan asztaltársaság, amibe nem választottunk be zenészt. És különben is: egy ilyen asztalnál meg sem mernénk szólalni! 

Gy. D./WMN: És az életrajzi elem a könyvben, hogy a főhősödnek különleges nyelvérzéke van, aki anyanyelvi szinten beszél angolul úgy, hogy sosem élt angol nyelvterületen? 

S. D.: Igen, volt az életemben pár év, amikor nagyon megtanultam angolul, még angolul is álmodtam. 27 évesen jártam először New Yorkban, ahol egy magyar film bizonyos jeleneteit vettük fel, és én voltam az első asszisztens a rendező mellett. A kinti producer pedig egyszer csak hozzám fordult, és azt kérdezte, Queensből jöttem-e – ennyire ment akkor az angol. Van egy kis anglomániám is, ami különösen az amerikai filmhez és popkultúrához köt.

Gy. D./WMN: Sosem játszottál el a gondolattal, hogy akkor szerencsét próbálj ott? Én a könyvből is úgy éreztem, ez a humor, ez a szemlélet Amerikában találná meg igazán a közegét.

S. D.: Éreztem, hogy nagyon jól tudnék ott élni, de pontosan láttam magam előtt ennek a kudarcát is. Előbb láttam egy relatív jólétet és viszonylagos függetlenséget számomra itt, mint ott. Amikor utoljára jártam Amerikában – már több mint tizenegy éve –, akkor úgy búcsúztam el New Yorktól, hogy mindjárt visszajövök, de azóta végignéztem sok kortársam és pályatársam sorsát, akik kiköltöztek, és a mai napig szobát bérelnek, és nem azzal foglalkoznak, amiért elindultak. Nekem meg közben kialakult egy felnőtt életem itthon, amit nagyon nehéz itthagyni, pedig egyre többen vannak körülöttem, akik már nemcsak eljátszanak a gondolattal, hogy elmennek innen, hanem tudatosan készülnek is rá, építik, szervezik a jövőjüket máshol. Tudom, hogy ez velem már nem fog megtörténni. És ha a Még egyszerből egyszer film lesz, és nemzetközi koprodukcióban valósul meg, akkor is magyar film lesz. És ha bármilyen munka miatt el kell majd mennem innen egy időre, akkor is vissza fogok jönni. De

nem is akarok már elmenni, mert az, hogy a helyzet bizonyos szempontból egyre aggasztóbb, még inkább maradásra késztet. Azt érzem, hogy be kell intenem ennek az elvárásnak. 

Gy. D./WMN: Pedig hát egyszer tévéfilmet készítettél Richter Gedeon történetéből, ami egész más tanulságra jutott… 

S. D.: Igen, tudom, egy olyan emberről csináltam filmet, aki nem volt hajlandó elmenni, és a Dunában végezte. Számomra azonban inkább az a tanulság ebből, hogy nem az elmenetel a megoldás – de az biztos, hogy nem a Dunában fogom végezni, pedig itt fogok és itt szeretnék meghalni.  

Képek: Chripkó Lili/WMN

Gyárfás Dorka