Schell Judit: „Valami véget ért, és most valami új kezdődik”

–

Gyárfás Dorka/WMN: Nyilvánvaló, hogy komoly vízválasztó volt az életedben az egyéves spanyolországi utad, de számomra például abban is szembeötlő, hogy mennyivel nyitottabban mesélsz magadról a nyilvános felületeken. Korábban ez nem volt rád jellemző. 

Schell Judit: Igen, így lehet, de arra most is figyelek, hogy ne azon a szinten beszéljek magamról, hogy „szülök vagy nem szülök”, vagy mi van a gyerekeimmel, hanem csak arról, amiken az utóbbi időben átmentem. Annyi visszajelzést kaptam ugyanis egy-egy interjú után, amikor arról meséltem, miért mentem el, miért hagytam ott mindent, miért váltottam – ilyeneket például, hogy „nekem is ezt kéne tennem”, „nekem is meg kellene lépnem” meg „annyi erőt kaptam tőled” –, hogy úgy gondoltam, ezek szerint másokra is ösztönzően hat és segíthet, amit megosztok erről. Ezért jött létre Réczei Tamással a közös előadásunk is, a Szerepeink mögött, hogy beszéljünk a félelmeinkről, a nehézségekről, de a jó érzésekről és a motivációról is, mert talán másoknak is példát mutathat.

Gy. D./WMN: Erőt kellett magadon venni ehhez a kiálláshoz?

S. J.: Persze. Át kellett hozzá mennem bizonyos dolgokon, ami már itthon elkezdődött, mielőtt még elmentem Spanyolországba. De addig csak annyit éreztem, hogy nem érzem jól magam – sem egy helyzetben, sem a saját bőrömben. Aztán még kint is megéltem sok hullámvölgyet, amikből aztán valahogy elkezdtem összepakolni magam. Úgy értem, elkezdtem magammal foglalkozni, mert azelőtt valójában sosem foglalkoztam magammal. Mindig mást helyeztem előtérbe: a családot, a gyerekeket, a színházat, a szerepeket, nem is érdekelt, mi van velem, mert úgy éreztem, tök jól vagyok. Csak mentem előre az ösztöneim után, amiben nem volt sok tudatosság. Mindig csak reagáltam arra, ami jött, míg egyszer csak magamra nem maradtam – a csendben, Spanyolországban. És ugyan én teremtettem magamnak ezt a helyzetet, de kiderült, hogy nagyon idegennek érzem.

Gy. D./WMN: Ezzel az eshetőséggel nem is számoltál? 

S. J.: Nyilván tudtam, hogy miután elmennek a gyerekek az iskolába, én magamra maradok, de nem volt bennem elvárás azzal kapcsolatban, hogy ebben a helyzetben mire számíthatok. Ott döbbentem rá, hogy ilyen először van az életemben.

Kiüresedett a fejem és a környezetem, és elkezdtem befelé figyelni, visszafelé nézni, átgondolni, mi minden történt, hogyan történt, és visszamentem egészen a gyerekkoromig, a szülői mintákig – ezeket kezdtem feltárni.

Gy. D./WMN: Mások ezt a lelki munkát általában segítséggel végzik. 

S. J.: Nekem is volt némi segítségem: a barátnőim, akik ugyan nem hivatásos pszichológusok, de ebben már előttem jártak, ahogy a nővérem is. Sokat tudtak nekem segíteni azzal, hogy megosztották velem, mire lehet számítani. Ettől még persze éppen az a lényeg, hogy egyedül kell rajta átmenni, neked kell minden állomását megtapasztalnod.

Gy. D./WMN: Ez egy klasszik életközepi válságnak hangzik.

S. J.: Az is. És nagyon hálás vagyok azért, hogy történik, mert szerintem nem lehet pontot tenni a végére, innentől kezdve már zajlanak a dolgok. El kell engedni sok mindent: ragaszkodást, függőséget, félelmeket, még ha nem is gondoltam korábban, hogy függenék valamitől, vagy ragaszkodnék dolgokhoz. Szakmai félelem sem volt bennem soha, mert mindig maguktól jöttek a lehetőségek, de ezért aztán szakmai vágyaim sem voltak, mert nem volt rá szükség. Most mégis sok mindent kellett elengednem.

Gy. D./WMN: Például mit?

S. J.: Mondjuk, a kiszámítható jövőt. Azelőtt mindig állásban voltam, társulathoz tartoztam, kaptam a szerepeket, és a fizetésem megjött hó elején. Valamilyen szinten elegem is lett abból, hogy mindig megmondják nekem, mit kell csinálnom – főleg, hogy színésznőként még arra vonatkozóan is folyton kapom az instrukciókat, hogy hogyan kell megcsinálnom.

Gy. D./WMN: A Thália Színház művészeti vezetőjeként viszont már volt befolyásod dolgokra.

S. J.: Igen, de abban a helyzetben meg arra jöttem rá, hogy engem a hatalom egyáltalán nem vonz, nem szeretem megmondani másoknak, hogy mi legyen. Szóval amikor felmondtam a színháznál, akkor elengedtem a kiszámítható jövőt, és megérkezett az életembe a félelem, hogy jó, de akkor most mi lesz, el tudom-e tartani magunkat egyedül? Végül ezt is el kellett engedni, de igazán, belülről. Meg kellett tanulnom rábízni magunkat a sorsra, amit mostanra, azt hiszem, sikerült megvalósítanom.

Mára szinte kíváncsi vagyok arra, amikor jön egy felkérés, hogy hogyan fogok rá reagálni, mi alapján döntök róla. Mert vannak egyszerű döntések, amikor az ember rögtön érzi, hogy igen vagy nem, de olyan is, ami már bonyolultabb, és körbe kell járni: miért akarnám elvállalni? Kinek akarnék vele megfelelni: a szakmának esetleg, vagy inkább annak az útnak, amire ráléptem?

Gy. D./WMN: Most, hogy mondod, tulajdonképpen elég szépen lenulláztad az életed, miután a magánéleted széthullott. Feladtad a munkád és az otthonodat is, hogy ne maradjon semmi biztonsági kapaszkodó. És most már nem is keresel kapaszkodókat. 

S. J.: Nem, most a lebegésben felhőről felhőre szállok. És iszonyú büszke vagyok a gyerekeimre, akik megállják a helyüket ebben. Amikor Spanyolországban először vették fel az egyenruhájukat, és bementek az új sulijukba, bőgtem a meghatottságtól, hogy megtörténik, amire vágytam, aztán szinte zökkenőmentesen végig csinálták ezt az évet. Boldizsárnak nehezebb volt, mert ő addigra kamaszkorba lépett, de végigjöttek velem ezen az úton, és a maguk részét bátran hozzátették.

Azért nem könnyű ezt egyedüli szülőként végig csinálni – egészen más, amikor egy teljes család vág neki, és a felnőttek tudják közben egymást támogatni.

Viszont azóta azt vettem észre magamon, hogy már ehhez az otthonunkhoz sem ragaszkodom. Persze, tök jó, hogy itt vannak anyuék és tudnak segíteni, jó, hogy újra együtt lehetünk, de úgy jöttem haza, hogy ez átmeneti időszak lesz. Azzal nyugtattam a lelkemet – mert nehéz volt visszajönni –, hogy ez most csak pár évre szól, de egyszer úgyis megyünk tovább.

Gy. D./WMN: Visszajönni nehezebb volt, mint elmenni?

S. J.: Egyértelműen nehezebb volt. Nem is tudtam repülővel jönni, két hétig autóztam hazafelé. Nem húzott a vágy… Nagyon nehéz volt újra nem figyelni a hirdetéseket az utcán, mert ez az, ami először szembetűnik. Az embert egy év távollét után szó szerint megüti, mennyi kosz van az utcán, mennyi szomorú arcot látni, hogy lehajtott fejjel közlekednek az emberek, és minden tele van propagandahirdetésekkel. Nehéz volt ezeket kiiktatni, és csak azt látni meg, ami jólesik.

Gy. D./WMN: Kérdés, hogy akarunk-e ehhez hozzászokni…

S. J.: Ha az embernek van döntési lehetősége, akkor nem muszáj. De előfordul, amikor nincs ilyen helyzetben.

Gy. D./WMN: Mondjuk, te most épp azt bizonyítod, hogy bármikor van. De például a színészethez való viszonyod hogyan változott ebben az egy évben?

S. J.: 

Amikor visszajöttem, még nagyon befelé fordulva léteztem, a színészettől teljesen eltávolodtam. Szemérmesebb lettem, kicsit olyan érzelmi állapotot éltem, mint gimnazista koromban: ki sem akartam lépni a színpadra.

Aztán, hála istennek, a film jött előbb, ami egy sokkal intimebb közeg. Én akkor még éppen erre, az intimitásra vágytam, sokkal inkább, mint hogy kifelé mutassak magamból valamit. 

 

Gy. D./WMN: Ez volt A király című sorozat? 

S. J.: Igen. Az iskolakezdésre jöttünk haza, és decemberben hívtak be a sorozat castingjára. De hogy pontos legyek: közben azért volt egy beugrásom is a Centrál Színházban, egy hétig játszottam egy szerepet egy kolléganőm helyett, aki megbetegedett.

Gy. D./WMN: Ja, ez volt a Network? Azt pont láttam, és írtam is róla, külön megemlítve, milyen jó voltál benne (ITT lehet elolvasni). Nem látszott, hogy még nincs kedved „szerepelni”.   

S. J.: Igen, ez nekem egy kicsit egérfogó helyzet volt, amikor igazából még nem akartam visszatérni a színházba. Tamás ugyan felajánlotta, hogy játsszam tovább a szerepet (Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója – a szerk.), de azt mondtam: nem lenne tisztességes a kolléganővel szemben. Miért ne kapná vissza a szerepét? Hiszen csak beteg lett. De nekem elég is volt belőle egy hét, így jó élmény maradt.

Csak feltűnni valahol, aztán továbbállni – pont így szeretném csinálni a továbbiakban is. Csak projektekre szerződni, hogy ne legyen az végeláthatatlan folyamat, amiben akár 10-15 éven át is játszanunk kell egy előadást. 

Gy. D./WMN: Akkor az angolszász színházi modell nem lenne neked való, ahol hónapokon át minden este ugyanazt az darabot játsszák, semmit mást…

S. J.: De, pont hogy igen! Mert tudod előre, hogy pár hónap után vége. És nem az van, hogy elkezdesz egy szerepet 2023-ban, és még 2033-ban is játszod… Persze, közben nagyon büszkék vagyunk rá, ha egy produkció megér 100-200 előadást, de azért csinálni ezt hosszú. A Radnótiban A kripli szériája alatt – amit egyébként végig imádtam – kétszer voltam terhes!

Gy. D./WMN: Egy igazságos világban te már el kellett volna, hogy juss egy olyan státuszba, ahol megengedheted magadnak, hogy nem zsigerelnek ki, van időd töltődni két szerep között, csak értékes munkákban veszel részt, és addig játszod őket, ameddig be nem futnak…

S. J.: Csakhogy itthon nem létezik ez a státusz. Nemhogy az én koromban, de hetvenévesen sem.

Még akkor sem tudja senki abbahagyni, amikor már tényleg idős hozzá, mert nem lehet megélni, mert nem tudott annyit félretenni, és nincsenek levezető évek. De más szakmában sem.

Gy. D./WMN: Te most valamilyen módon mégis megteremted magadnak? Vagy legalábbis megpróbálod kontrollálni?

S. J.: Igen, csak ne nevezzük sztáréletnek. Egyszerűen csak próbálok úgy élni, hogy azzal foglalkozhassam, amivel szeretnék, még ha a körülményekre nincs is ráhatásom. Bízom benne, hogy ha hiszek benne, akkor meg tudom valósítani.

Gy. D./WMN: Érdekes tapasztalás ebben az életkorban, amikor az ember körbenéz, és szemügyre veszi azokat, akikkel együtt indult, hogy ki milyen utat választott, és abban mennyi a kompromisszum, vagy mennyi az önazonosság.

S. J.: De lehet, hogy én sem ezt az életet élném, ha nincsenek ilyen kataklizmák az életemben. Akkor lehet, hogy én is belesimulok abba az állapotba, ami adatik. Mint a béka, aki alatt folyamatosan fő a víz, ezért nem veszi észre, amikor már forr, ő pedig megfőtt. Amikor sosem annyira rossz, hogy az ember váltani akarjon.

Gy. D./WMN: Akkor szerinted az a jó, ha rossz?

S. J.: Az nagyon jó. Abban a pillanatban persze nem, ezért fél tőle mindenki, de aztán nagyon jó dolog sülhet ki belőle.

Gy. D./WMN: Az az előadás, amiben ilyesmikről beszélgettek Réczei Tamással, mennyiben színház?

S. J.: Amennyiben két ember ül a színpadon, szemben a nézőkkel. Egyébként egy beszélgetés önmagunkról, de nem is egymással, csak a nézőkkel. Legfeljebb azokon a pontokon kapcsolódunk egymáshoz, ami közös az utunkban, például hogy ő is egy művészeti vezetői pozícióról mondott le (a Kecskeméti Katona József Színházban), ahol még számítottak volna rá. Mi úgy igazán sosem dolgoztunk együtt, csak egyszer hívott egy felolvasóestre Márai Lola naplójából, ott beszélgettünk először, és utána felhívott, először egyébként azzal, hogy a felolvasóestből szeretne színházi előadást készíteni, de erre én nemet mondtam, mert úgy éreztem, átvágnánk a nézőket, jó előadást nem lehetne csinálni belőle. Mert attól, hogy én felveszek hozzá egy barna kiskosztümöt és berendezünk hozzá egy díszletet, amiben elmondom ugyanazokat a szövegeket, még nem lenne színház.

Gy. D./WMN: Pedig ezt most sokan csinálják.

S. J.: Tudom, de én nem akartam. Akkor inkább ne legyen semmi. Ne tegyünk úgy, mintha színház lenne, inkább beszélgessünk. Ebből született a Szerepeink mögött, amit már előadtunk Budapesten a Lóvasúton, meg jártunk vele Debrecenben is, ahonnan származom, úgyhogy ott kicsit aktualizáltam, és mondhattam neveket, mert mindenki tudta, kikről beszélek. De még megyünk vele ide-oda, például Pécsre, Zamárdiba, Szegedre és Veszprémbe.

Gy. D./WMN: Ha már így a kezedbe vetted a sorsod, nem fordult meg a fejedben, hogy most kéne létrehozni egy olyan színházat, ahol a színház fogalmát tágabban lehet értelmezni, és például ilyen előadásokat is beemelni? Egyszer már voltál művészeti vezető…

S. J.: Nem, mert ott még nem tartok, hogy másokért is felelősséget vállaljak. Egyelőre azt a magot kell nevelgetnem és óvnom, amit magamnak ültettem, ez sem megy mindig könnyen. Mindig bekúszik egy rossz gondolat, egy kellemetlen érzés vagy a kétely, csak már tudom, hogy azt meg kell fogni, és át kell forgatnom magamban.

Mert valójában csak az agyunk kreálja a félelmeket, és szépen át lehet forgatni őket, amitől az a görcs vagy nyilallás a gyomorban szépen ki tud simulni.

Gy. D./WMN: Magányosnak sem érzed így magad a szakmában?

S. J.: Nem, már azon is túl vagyok. Annyi szakaszon átmentem már, annyi stációja volt ennek az útnak. Éreztem már azt is, hogy „kihez is beszélek?, kihez szólok?”, aztán rájöttem, hogy az utóbbi években én már a társulaton belül sem beszélgettem senkivel. Egy-két emberrel váltottam pár szót az öltözőben, de a büfébe már nem jártam fel, pedig a fiatalságom és a Radnóti Színházban töltött évek úgy zajlottak, hogy elő nem fordulhatott volna, hogy előadás után nem megyek még be a büfébe – addig kvázi vége sem volt az előadásnak. Aztán ez elmúlt, az öltözőből egyenesen mentem haza. Fel is tűnt, hogy már nem járok emberek közé, de nem néztem be mögé.

Emlékszem, egyszer régen, Londonban láttunk egy előadást, és észrevettem, hogy az egyik szereplője az előadás után egyből jött ki a művészbejárón, és ment haza.

Olyan szomorúnak tűnt az egész, hogy azt mondtam, ha egyszer így fogok hazajárni a színházból, akkor abba kell hagynom, vagy legalábbis elgondolkodni azon, hogy jó-e, amit csinálok, mert akkor már nincs benne az együttlét öröme.  

Most egyébként újra játszom az Örkény Színház egyik előadásában, a Black Riderben, és ezt nagyon szeretem, jó érzés köztük lenni. Szóval nincs bennem olyan, hogy mindent feladok, és vége a színháznak. Nem is értek semmi máshoz.

Gy. D./WMN: És szerintem nem is tékozolhatod el a tehetséged.

S. J.: De a filmet is nagyon szeretem, mert annyira koncentrált munka: tudjuk, mettől meddig tart, és addig mindenki egy irányba figyel, gondolkodik. Színházban is ezt szeretem – csak ott általában a társulat megalakulásának első öt évéig tart ez az állapot, aztán széttöredezik a figyelem. A filmben erre nincs idő, és ez nekem nagyon kedvez, mert én nem bírom a fölösleges köröket, se a hisztit, se az időhúzást. Ez mind nem érdekel, mert nem visz előre, és nem az ügyről szól, hanem az egóról. Azt pedig nem bírom. 

Gy. D./WMN: Láng Annamari mondta egy korábbi interjúban, hogy ez azért főleg a férfi színészekre jellemző, mert női „zseni” nincs, ez a kategória nem létezik.

S. J.: Akkor én ezt hadd egészítsem ki azzal, hogy lehet, hogy a zsenik elviselhetetlenek, de a középszer is nagyon erős lenyomatot képez, amikor nincs meg a kellő mértékű tehetség, és valamivel ki kell pótolni.

A zsenik szétszórtságát még mindig inkább tolerálom, mint a középszer hézagkitöltését.

Gy. D./WMN: A király – gondolom – azért is fontos állomás az életedben, mert kaptál érte egy díjat a televíziós újságíróktól.

S. J.: Olyan szépen az utamba sodorta ezt a sors, meg azt is, amiről ebben a szerepben beszélni kellett. Mert nemcsak Zámbó Jimmyről szólt az egész, hanem rajta keresztül annyi minden másról: családon belüli erőszakról, függőségről, a mindenkori elit zárt világáról, stb. És ha csak három olyan nő látta, aki most ismerte fel, hogy elnyomásban él, és elültetett benne egy csírát, már akkor is megérte… még ha a megoldást nem is tudtuk felmutatni, csak a problémát jelezni. Nagyon testhez állt most nekem, hogy erről az elnyomottságról lehetett beszélni. 

Gy. D./WMN: Úgy érted, ezt jól ismered? 

S. J.: Van róla tapasztalatom. 

 

Gy. D./WMN: Ilyenkor kijátszod magadból? Feldolgozod?

S. J.: Nagyon érdekes, hogy a színjáték mennyiben hat terápiaként, mert tény, hogy a szerepeinkbe gyakran belepakoljuk a saját traumáinkat, de szerintem nem egyértelmű, hogy ezáltal fel is dolgozzuk őket – előfordulhat, hogy épp ellenkezőleg: életben tartjuk. Persze olyan is van, amit annyira mélyre rejtettünk, hogy soha nem tudjuk felhozni, csak lehasítjuk, elhárítjuk, és nem veszünk róla tudomást. De amit ki tudunk magunkból játszani, azzal kapcsolatban is volt már olyan érzésem, hogy visszaélek vele, és ez tisztességtelen a részemről. Nem szabadna mindig előcibálni magamból, békén kellene már hagyni.

Gy. D./WMN: Kivel szemben tisztességtelen ez?

S. J.: A traumával szemben. Mert minden este belenyúlkálok, és abból fogalmazok meg egy szerepet. Itt, A királyban szerencsés volt, hogy csak egyszer kellett megcsinálni, nem kell minden este újra élni.

Az ember előszedi, használja az élményeit, aztán visszateszi oda, ahol voltak.

Gy. D./WMN: Akkor tehát nem gyógyít.

S. J.: Szerintem az alkotás önmagában sosem gyógyítja meg teljesen, legfeljebb egy picit oldja azzal, hogy ilyen formában legalább beszélni tudunk róla. De az igazi gyógyulás a megértésből és az elfogadásból fakad. Ehhez pedig az kell, hogy az ember kezdjen el egy kicsit a pszichológia és a spiritualitás felé fordulni, és őszintének lenni saját magával meg a múltjával szemben ahelyett, hogy másokat hibáztatna. Meg kell érteni – és aztán megbocsájtani –, hogy a másik miért úgy cselekedett, miért volt abban az állapotban, és ugyanezt magunkkal kapcsolatban is: hogy miért úgy reagáltunk valamire, miért voltunk akkor éppen annyira képesek. Igazából szerintem így lehet csak feldolgozni a múltat, nem a szerepekkel, de ezt én is csak most ismertem fel.

Gy. D./WMN: Jelentett neked valamit, hogy pár hete volt az 50. születésnapod?

S. J.: Abszolút! Nagyon jó alibi volt arra, hogy elutazzak valahová két hétre egyedül.

Senki nem merte azt mondani, hogy na! Még csak azt sem, hogy „mi is jövünk”. Ez az én születésnapom volt – ennyiben érintett meg a szele.

Gy. D./WMN: Egy régi álmodat váltottad valóra: Costa Ricában jártál.

S. J.: Igen, ahová eredetileg szerettem volna költözni a gyerekkel egy évre, csak akkor a Covid miatt nem lehetett, mert az országot lezárták. Most ugyan csak egy hétig lehettem ott – plusz egy hétig Floridában, a nővéremnél –, de isteni volt. A Costa Ricában élő barátnőm és a nővérem is mindent megtett azért, hogy a szülinapom jól teljen. És megtudtam: nem baj, hogy a Covid-időszakot végül Spanyolországban töltöttük. Utólag mindig kiderül, hogy miért volt minden éppen úgy jó, ahogy történt, és nem úgy, ahogyan elképzeltem.

  

Gy. D./WMN: Ez a szám – az ötven – nem jelképez semmilyen határvonalat?

S. J.: Nagyon vártam. Tudod, mit vártam így utoljára? A harmincat. Most is azt érzem – mint akkor –, hogy valami véget ért, és valami új kezdődik. Már az ötven előtti évek is előkészítették a terepet, de mostanra meg is érett az idő egy új korszakra. Egyáltalán nem érdekel az öregedés, sőt, inkább kihívás, hogy minél inkább kiaknázzam a szépségét. Izgatottan várom, mit hoz majd!

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Gyárfás Dorka