Kavakami Mieko: Az emberek a testükkel reagálnak az írásaimra

–

Fiala Borcsa/WMN: Mi volt az a kiindulópont, élmény vagy gondolat, amiből Az éj szerelmesei megszületett?

Kavakami Mieko: Az emberek egyszer csak megjelennek a saját testükben, majd mindenféle előrejelzés nélkül eltűnnek ebből a világból. Akármilyen könyvet írok, a lényeg mindig ez. Az egész lényünk kölcsönhatásban van a fénnyel. A fény annyira foglalkoztatott e könyv kapcsán, hogy még egy tanfolyamot is elvégeztem egy híres professzornál. Ezzel együtt még mindig nem tudom, mi a fény, és hogy mit jelent a létünk, honnan jöttünk, és hová megyünk.

F.B./WMN: Ön számára mit jelentenek az éjszaka fényei?

K.M.: Mindig mély benyomást tesznek rám, mivel azért látszanak, mert sötét van. Nyilván nap közben is van fény, de ha éjjel sétálunk az utcán, csak azt látjuk, ami világít. Ez egyrészt nagyon szép, másrészt szimbolikus. Azt gondolom, sok ember számára a könyvek is egyfajta fényforrásként szolgálnak.

F.B./WMN: Egy interjúban elmondta, hogy 14 éves korában gyárban dolgozott, hogy segítse a családját anyagilag, illetve azt is, hogy otthon nem voltak egyáltalán könyveik. Hogyan jelent meg a könyv, illetve az írás szeretete az életében?

K.M.: Egy gyerekem van, és én is úgy tanultam: ha otthon sok könyv van, akkor a csemete biztosan olvasni fog, de sajnos az ő esetében ez nem így van. Úgy gondolom, van olyan lélek, aki szeret olvasni: ő az út széléről is fel fogja venni a könyvet. 

Mi hárman vagyunk testvérek, ugyanolyan körülmények között nevelkedtünk, korban is közel állunk egymáshoz, a két testvérem mégsem szeret olvasni. Szegény körülmények között nőttünk fel, édesanyám egyedül gondoskodott rólunk. Az öcsém nagyon tehetséges rögbijátékos volt, fel is vették egy olyan egyetemre, ahol ki tudta bontakoztatni a képességeit, azonban nagyon drága volt a tandíj. Azért kezdtem el hostessként bárokban dolgozni, hogy tudjam őt anyagilag támogatni.

Amikor éjszaka várakozni kellett a munkahelyemen, suttyomban akkor is Dosztojekvszkijt olvastam.

Olvasni mindig nagyon szerettem, rajongtam a második világháború előtti japán irodalomért. És imádtam, amikor tavasszal kiosztották az irodalomtankönyveket: amint hazaértem, nekiültem és egy nap alatt elolvastam mindent. De sokat jártam antikváriumba is. Könyvtárba azért nem, mert szeretek a könyvben aláhúzni vagy behajtogatni a lapok sarkát.

F.B./WMN: Azt tudom, hogy igen népszerű blogot is írt. Ez miről szólt, mi köré épült?

K.M.: Ez jó 25 éve volt… Oszakából költöztem fel Tokióba, hogy popénekesként érvényesülhessek. Próbáltam CD-t kiadni, ezt szolgálta a blogom is, de a CD-s vonal nem volt sikeres. Végül kirúgtak a lemezcégtől. Azonban még mindig úgy gondolom: énekelni jobban tudok, mint szöveget írni. Sokan szerették a blogot, szívesen olvasták. Majd elkezdtem verseket is írni. Végül rájöttem: a CD-t, ha legyártják, félő, hogy a nyakukon marad, de a bloggal kapcsolatban nincs ilyen veszély, és nem kell kompromisszumot sem kötni, azt írhatok, amit csak akarok.

F.B./WMN: Az éj szerelmeseinek főhőse, Irie Fujuko magányos. Az ambiciózus, férfifaló Hidzsiri sem boldog a kapcsolataiban, de gyerekkori iskolatársa, Noriko, aki anya és feleség, szintén nem elégedett a sorsával. Közben –  Fujuko is olvassa őket – egyre-másra jelennek meg az életmódkönyvek: mit kell kipipálni 35 éves korodra (megtakarítás, esküvő, terhesség), vagy hogyan éld nyugodtan az életed szingli nőként, legyél erős és gazdag. Mik a legnagyobb nehézségek, amikkel a mai japán nők küzdenek? Milyennek látja a modern nőkre helyeződő nyomást?

K.M.: Az utóbbi öt évben nagyon feltűnő lett a nők között kialakuló különbség, ami megosztó: van, aki házas, van, aki gyereket nevel, vagy épp szingli.

Szigetek lettek a nők, akik között nincs kapcsolat, és ez nagy probléma szerintem. 

A tipikus japán modell szerint a nő otthon van, nem dolgozik munkahelyen, hanem vezeti a háztartást és neveli a gyerekeket, a férj pedig hozza haza a pénzt. Csak harminc éve kezdtek el a nők is dolgozni, de közben az otthoni elvárások is megmaradtak feléjük, így sokkal nehezebb lett a helyzetük. Régebben nem tudtak elválni, hiszen nem volt önálló jövedelmük, így bármi is volt otthon, azt el kellett viselniük. Úgyhogy jó ötletnek tűnt az ebből való kilépés. Azonban a nők fizetése jóval elmarad a férfiakétól, és a korábbi felelősségeik is megmaradtak. Nem csoda, ha sok nő úgy érzi: megszakad a sokrétű feladatokban. Tavaly konzervatív kormány került Japánban hatalomra, akik újra azt mondják: a nőnek a konyhában a helye. A harmincas nők, akik belefáradtak a kettős szerepbe, pedig üdvözlik ezt. Ha nő vagy, akár szülsz, akár nem, nehéz helyzetben vagy. Hogy mi erre a megoldás? Fogalmam sincs. Ránézésre Japán még mindig egy gazdag ország, de közben a yen egyre romlik, és egyre nagyobbak a társadalmi különbségek, a fiataloknak nincs pénze… szóval a gyerek elég nagy luxusnak számít manapság.

F.B./WMN: A magányosság érzéséhez hozzájárul az is, hogy a nők igazán nem segítik egymást – derül ki a könyvből. Mondhatni: nő nőnek farkasa. Mi az oka, hogy ez így alakult?

K.M.: Azt hiszem, ez általános az egész világban. Japánban is létező jelenség, hogy mást mutatok a külvilág felé, mint amit igazából gondolok. És nálunk is vannak furkálódások, áskálódások. Japánban azonban hagyományosan a felszín alatt marad az egész. Nem mondják ki nyíltan a véleményüket, mert fontos, hogy látszatra megmaradjon a harmónia. 

Nálunk nem az isten néz le az égből, és figyeli, mi történik, hanem a társadalom tagjai. Japán nagyon tiszta, épp azért, mert mások megrónak, ha szemetelsz, ha nem tartod be a szabályokat.

Ha megnézed az emberek viselkedését egy természeti katasztrófa esetén, láthatod: nálunk mindenki szépen sorba áll, egymást segítik, megvan a rend, mit hogyan kell csinálni. Megvan bennünk az erő, hogy elviseljük a nehézségeket. De az igaz, hogy káros, ha ebből ideológia lesz. Ahogy az sem jó, hogy nem tudunk tüntetni, nem tudjuk, hogyan kell kiállni magunkért, mert nem tanuljuk meg, hogyan kell felszólalni a saját érdekünkben. Arra vagyunk kondicionálva kiskorunktól fogva, hogy parancsokat teljesítsünk. A japán cégek is szívesebben alkalmaznak „katonákat”. Ebből azonban nem születhet fejlődés. Ha megjelenik egy önálló karakter, azt azonnal kinyírják.

F.B./WMN: Női szerhasználat, szorongás, önbizalomhiány is áll Az éj szerelmeseinek központi témái között. Mennyire jellemző ez a fiatal női generációra Japánban? Mennyire tabusított a nők alkoholfogyasztása?

K.M.: Az alkoholfogyasztás inkább a férfiakat érintő probléma az én korosztályomban. Nincs tabusítva, inkább az a baj, hogy tizenéves gyerekek már nappal elkezdenek inni. De a kábítószerprobléma is igen jelentős, illetve a fiatal lányokat érintő prostitúció, ami az utóbbi években lett különösen durva. Japánban emellett a szegénység, illetve a gyerekek, tinédzserek elhanyagolása a fő gond. Sokan egyenlőségjelet tesznek Japán és Tokió közé, és azt gondolják, mifelénk mindenki nagyon gazdag, de ez nem így van. Vannak gettó jellegű helyek, és hatalmasak a társadalmi különbségek. Én nagyon lentről jövök. Azt gondolom, ritka az olyan író, mint én, aki nem tanult irodalmat, mégis ír.

F.B./WMN: A nagyvárosban élő magányos nő jelensége is megjelenik a regényben: mit vesz el és mit ad hozzá az életükhöz ez a közeg?

K.M.: Tokióban nem érdekli az egyik embert a másik. Ott a pénz, a munka és a jó életszínvonal körül forog az élet. Magában a városban kevesen élnek, rengetegen ingáznak. Nagyon furcsa város, mindenki álarcot visel, azaz: úgy csinálnak, mintha. A legtöbben pénzt jönnek keresni, és nincs energiájuk arra, hogy bármi mással foglalkozzanak.

F.B./WMN: Mesélne Micucuka-szan karakteréről? Hogy ő mennyire komplex figura, azt csak a mű legvégén értjük meg. Ott van az erős férfiképnek való megfelelni vágyás – ezek szerint nemcsak modern nőnek, de férfinak is nehéz lenni?

K.M.: Tőlem gyakran megkérdezik, mi a nagyobb probléma: az osztálykülönbség vagy a nemek közötti különbség? Igazából a kettő összefügg. Úgy látom, a férfiaknak is nagyon nehéz. De ami azt illeti, Micicuka-szan a végén engem is meglepett!

F.B./WMN: Hogyan éli meg, hogy a műveit a világ nagyon különböző kultúrái olvassák? Kap visszajelzést arról, hogy másképp értelmezik Japánban, mint mondjuk Európában?

K.M.: Az elmúlt évtizedben nagyon megváltozott a japán írók helyzete. Korábban az angol vagy az amerikai kiadókat egyáltalán nem érdekelte, mit gondolnak, mit írnak az ázsiai nők. Aztán a Black Lives Matter-mozgalom kapcsán kiderült: az ázsiai nőket is bőven érik atrocitások. Szükség lett arra, hogy meghalljuk a kisebbségek hangjait is. Kezdetben mindenki azt hitte, elegáns tokiói történetek fognak érkezni, arra voltak kíváncsiak. Ám ez megváltozott. A világon szinte mindenütt van szegénység. Ám a szegények gyakran nem tudnak hozzájutni a könyvekhez. Ez egy nagy dilemmám: hogyan tudnának a műveim eljutni a rosszabb anyagi körülmények között élő fiatalokhoz? Ezért is erős a jelenlétem az Instagramon, ahol sokat posztolok, és ahonnan rengeteg fiataltól kapok visszajelzést, milyen sokat jelentenek nekik a műveim. A Heaven című regényem megjelenése után volt, aki magára tetováltatta a nevemet vagy a könyv címét. A testükkel reagálnak az írásaimra az emberek.

Látom, hogy hatok mások életére, hogy sokat számít, amit írok. Én a véremmel írom a regényeimet, de az olvasóim is vért sírva fogyasztják őket.

F.B./WMN: A zene is fontos az életében. Hat a ritmus, a zene az írásaira?

K.M.: A szövegben a legfontosabb a ritmus. Ezt a fordításnál is kiemelten fontosnak tartom.

F.B./WMN: Az ön férje, Kazushige Abe is író. Tudják egymás munkáját segíteni? Kapnak egymástól inspirációt, támogatást?  

K.M.: Korábban nem otthon dolgoztam, kivettem egy helyet, ahol írhatok, de közben gyereket is kell nevelnem. A férjemmel tíz éve vagyunk együtt, ebből nyolcat végigveszekedtünk. Most elköltöztünk, úgyhogy jelenleg egy lakásban dolgozunk. Őt nem zavarja, de engem nagyon is. Érzem, hogy ott van körülöttem, úgyhogy valószínűleg újra kiveszek egy helyet, ahol dolgozhatok. A férjem nagy író, és én nagyon tisztelem őt ezért. Mi ketten általában csak irodalomról szoktunk beszélgetni, a közös téma tart minket össze. Ha csak simán férfiként és nőként kapcsolódtunk volna egymáshoz, a házasságunk nem tartott volna sokáig. Nem kritizáljuk egymást, de nagyon őszinték vagyunk. Nem olvassuk el egymás könyvét leadás előtt… és lehet, hogy megjelenés után sem. Abe nagyon jó társ, csodálatos író, hogy férjként milyen… azt inkább hagyjuk.

Fiala Borcsa