„A temetők az élővilág menedékei a településeken belül” – Interjú Molnár V. Attila ökológussal

–

Iliás-Nagy Katalin/WMN: A temetők élővilága hiánypótló könyv. Honnan jött az ötlet, hogy ezzel a témával foglalkozzanak, ezt kutassák?

Molnár V. Attila: Maga az ötlet egy törökországi utazás során merült fel. Régóta foglalkozom európai és mediterrán orchideákkal, és Törökországban rengeteg értékes, ritka orchideafaj él, ám ezek száma drasztikusan fogyatkozik. Ennek oka elsősorban a gazdaság és a népesség növekedése, a területek birkákkal és kecskékkel történő túllegeltetése, az erdők kivágása, az orchideák gumóinak gyűjtése. A könyvben is szerepel egy törökországi és egy azerbajdzsáni temető légifelvétele.

Ezeken azt lehet látni, hogy olajfaligetek, legelők, szántók, települések követik egymást, és uralják a tájat. Egyetlen tölgyerdő maradt a környéken, és az maga a temető. 

Ugyanis több száz évvel korábban kijelölték a temető helyét, és azt a területet utána békén hagyták, míg a környező területeket művelés alá vonták. Ez sajnos általában is elmondható. Ahogy nőtt az emberi populáció, fejlődött a technológia, lecsapoltunk, fölszántottunk, kivágtunk, de a temetők megmaradtak, és nagyjából száz évvel ezelőttig egyfajta fenntartható rendszerben hasznosították őket.

Rájöttünk, hogy tematikusan a temetőkbe kell mennünk, mert ott találjuk meg az orchideákat, és arra is, hogy fontos szerepet játszanak a biológiai sokféleség, az élőlények megőrzésében. A témához kapcsolódó tudományos cikkeink elsősorban arról szóltak, hogy a temetők milyen tulajdonságai befolyásolják azt, hogy mennyire „értékesek” a természetmegőrzés szempontjából, például a koruk, a sírok kora és távolsága, vagy a temetőben előforduló fák őshonossága alapján.

I. N. K./WMN: Ettől kezdve pedig célirányosan a temetők miatt utaztak a különböző országokba?

M. V. A.: Az évek során számos ország több ezer temetőjét vizsgáltuk meg. Jártunk Angliában, Írországban, Franciaországban, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában, Albániában, Görögországban (azon belül is Krétán és Leszbosz szigetén), Cipruson, Azerbajdzsánban, Törökországban, Grúziában, és természetesen vizsgáltuk a magyar temetőket is.  

Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy mik a különbségek. A görögök például mindent lebetonoznak, ott szinte „semmi nincs”. Albánia abból a szempontból szerencsés ország, hogy keresztények és muszlimok is élnek ott, vannak olyan temetők, amelyekben mindkét felekezet temetkezik, bár általában a terület két külön részén. Úgy találtuk, hogy a muszlim temetőkben nagyobb fajszámban és nagyobb egyedszámban fordulnak elő a növények. Vagyis ők egyszerűen jobban békén hagyják a természetet, kevésbé intenzíven művelik, ritkában fűnyíróznak, kevésbé építik be, kevesebb a betonnal, műkővel borított területek aránya. Az angoloknak követésre méltó a temetőkultúrája, nagy a gyepes területek aránya (különösen szembetűnő ez a Korfu szigetén létrehozott brit temetőben). Kiderült, hogy az apró falvaknak vannak a „legjobb” temetőik.

Vagyis a települések lélekszáma negatívan korrelál a temetők természetvédelmi értékével. A nagyvárosokban ritkán vannak sok fajnak otthont adó temetők.

Sajnos azonban azt kellett tapasztalnunk, hogy még a vizsgálat néhány éve alatt is sokat romlott a helyzet. Törökországban is, ahogy közelítenek az európai normák és elvárások felé, dózerolnak, betonoznak, kivágják az őshonos fákat és helyükre idegenhonos örökzöldeket ültetnek.

I. N. K./WMN: Bár ez a könyv elsősorban egy ismeretterjesztő mű, már-már filozofikus üzeneteket is kiolvashatunk belőle. Például láthatjuk, hogyan változnak a temetők annak megfelelően, ahogy az élethez és az elmúláshoz való hozzáállásunk is változik.  

M. V. A.: Az én üknagyszüleim idejében a gyerekek harmada, negyede még diftériában, járványos gyermekbénulásban, torokgyíkban és egyéb más borzasztó betegségekben hunyt el. Aztán ez az oltások bevezetésével megváltozott. Nem azt mondom, hogy akkoriban ez nem volt óriási tragédia, de az életnek sokkal inkább része volt a halál – még kétszáz éve is. Ha elolvassuk Fekete István gondolatait arról, hogy milyenek a temetők, láthatjuk, hogy kétféle temető van: az egyik a hagyományos, fenntartható temető, ahol nincs beton síremlék, a másik egy rideg kőtenger, amely szinte ráfekszik a lelkünkre.

Ez valahol borzasztó, hogy az emberek, akik lelketlen panelrengetegekben és betonvárosokban élik le az életüket, akik vágyakoznak ki a zöldbe, életük végén, amikor végre kiköltözhetnének a természetbe, hogy ellaposodó, elgyepesedő sírhantok alatt tölthessék hátralevő idejüket a Nagy Reccsig, végül ott is inkább beton alatt fekszenek. 

Hogy miért? Mert azt hisszük, ez az örökkévalóságnak szól. Pedig valójában két-három generáción túl nincsen temető. Mértani haladvány szerint nő az őseink száma, vagyis két szülőnk, négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk, tizenhat ükszülőnk van. Ha tíz generációt akarnánk visszamenni, akkor 1016 sírt kellene látogatnunk, gondoznunk. De senki nem látogat ennyi sírt. Csak annak a sírjára viszünk virágot, akit tényleg ismertünk, vagy aki sok nemzedékre kiterjedő emléket hagyott maga után.

I. N. K./WMN: A könyvben többször is kitérnek arra, hogy a fejfa mennyivel jobb választás volna a beton vagy márvány sírkövek helyett.  

M. V. A.: Sokan azt gondolják, hogy milyen borzasztó, ha csak egy fejfát állítunk valakinek, mert az néhány generáció alatt elporlad. De hát az ember is épp így tesz. Ebben nincs semmi rendkívüli. Ha viszont állítunk egy sírkövet, akkor az elvileg hosszabb ideig létezhetne. Csakhogy, ha nem lesz, aki megváltsa a sírt, és fizessen érte 25–50 évre (márpedig láttuk, hogy jó, ha két generációig gondozzuk a sírokat), akkor azt a sírt is fel fogják számolni, hiába van ott bármilyen beton-, műkő- vagy márványsíremlék. A könyvben is vannak olyan képek, ahol látható, hogy a temető hátsó részén hevernek „kidobálva” a sírkövek.

I. N. K./WMN: És mint írták, a fejfák nemcsak a természet megóvása, de a hagyományok megőrzése szempontjából is fontosak lehetnének.

M. V. A.: Azért is nagyszerű a fejfa, mert helybeli anyagból készül, fenntartható, megújuló stb. A fát egy idő után megeszik a gombák, a baktériumok, de újratermelődik. Ugyanez a betonról, vasról nem mondható el.

Szerintem a fejfás temetkezés lehetne hungarikum, a népművészeti-, néprajzi örökségünk része. A fejfák ugyanis nagyon komoly jelentéstartalmat is hordoznak.

Egy fejfáról tudni lehet, hogy az ott eltemetett illető férfi volt vagy nő, milyen volt a családi állapota, voltak-e gyerekei, milyen volt a közösségben a megbecsültsége… és így tovább. A fejfák információt hordoznak, ráadásul esztétikai élményt is jelentenek. Korábban az egyes vidékeknek, sőt még adott településeknek is egyedi jellegzetességeik voltak. A közvélemény előtt szélesebb körben ismertek például a szatmárcsekei temető csónak alakú fejfái, de ez a Tiszántúl református temetőiben jóval elterjedtebb volt. A gömöri falvakban viszont szinte minden község fejfáinak megvannak az egyedi jellegzetességei.   

I. N. K./WMN: Több példát is említett egy előadásában, miszerint nemzeti nagyjaink, például Arany János és Ady Endre is egyszerű sírhantra vágytak, ehhez képest hatalmas síremléket kaptak. Talán ez fontosabb az itt maradóknak, mint az elmenőknek?

M. V. A.: Vagy említhetnénk Nyírő Józsefet és Fekete Istvánt is. Lehet, hogy valaki egyszerű fejfára vágyik, csak aztán azt mondják a rokonok, hogy „hát, ezt nem tehetjük meg, mert mit szól a szomszéd, a falu népe”. Erről szól a könyvben az Evolúciós pszichológia fejezet. Leegyszerűsítve: a „költséges jelzések” fontosak az evolúcióban. Az, hogy egy szarvasbikának hatalmas agancsa van, hogy évente 8-10 kilós ágas-bogas csontkoloncot növel a feje tetején, ami iszonyú energiát és erőforrásokat igényel az illető egyedtől, ráadásul borzasztó nehéz a sűrű bozótban menekülni vele, az egy jelzés a szarvastehénnek, hogy érdemes őt választani. Mert ő ezt is megteheti. Az ember is ilyen. Megmutatjuk, hogy mi igenis tudunk több millió forintért síremléket építtetni, akkor is, ha adott estben ezzel az elhunyt végakaratával ellentétesen cselekszünk.

I. N. K./WMN: Nem nehéz észrevenni az összefüggést, hogy a temetőink állapota mennyire pontosan tükrözi a társadalmunk állapotát is. Egyre több betonnal vesszük körbe magunkat, egyre keményebb, szürkébb, rendezettebb környezetben élünk, miközben ezzel egy időben és ennek hatására a természetes élővilág egyre fogy körülöttünk.

M. V. A.: Az emberek nem értik, hogy minél inkább növeljük egy településen a beépített területek nagyságát, ha mindent letérkövezünk, lebetonozunk, leasztfaltozunk, annak következményei vannak. Ritkán fordulok meg Budapesten, de volt egy alkalom, amikor elindultam fölfelé Hűvösvölgyből.

Elkezdett szemerkélni az eső, és nem sokkal később már bokáig érő víz hömpölygött az úton, a csatornahálózat nem tudta elnyelni a vizet. Ez azért történik így, mert minden be van építve, a beton pedig nem engedi a talajba jutni a vizet. Utána meg amiatt panaszkodunk, hogy nincs elég csapadék, és öntözni kell a városi fákat.

De azt is döbbenten nézem, hogy Balatonalmádiban, ahol édesapámnak van szőleje, az utóbbi évtizedekben egyre több fővárosi ember vásárol telket, és az első dolguk, hogy kivágják a fákat, ahol pedig korábban szőlő, mandula, őszibarack vagy gyep (és nem pázsit!) volt, annak a helyén letérköveznek mindent. Hát nem arról volt szó, hogy azért jönnek ide, mert itt olyan jó és sok a zöld?

Minden egyes négyzetméter, amit nem építünk be, amit nem fedünk le betonnal – és ez igaz a temetőkre is –, az jót tesz az élővilágnak. A növények port kötnek meg, növelik a levegő nedvességtartalmát, beengedik a talajba a csapadékot… Ez mind jó nekünk. 

I. N. K./WMN: Mi a kutatásaik konklúziója, mennyire fontos a temetők szerepe a természetes élővilág megőrzése szempontjából?

M. V. A.: A témában mások is kutatnak, és általában az a konklúzió, hogy ha ezt jól csináljuk, akkor a temetők rendkívül fontos, értékes, jó helyek lehetnek. A temetők az élővilágnak egyfajta menedékei a településeken belül, a biológiai sokféleség megőrzésében játszanak kiemelkedő szerepet, másrészt egyfajta rekreációs, az ott lakók jóllétét szolgáló helyek. Ha kimegyünk egy árnyas, növényekkel dúsan borított, madárdaltól hangos temetőbe, az az ember lelkének is jót tesz.

Itt, ahol lakom, Debrecenben, a köztemetőben például időnként megjelennek az őzek, de vannak szürke légykapók, feketerigók is. Ha már van egymás közelében kétszáz bokor, az elég két pár fülemülének ahhoz, hogy kellő mennyiségű rovart tudjanak gyűjteni a fiókájuk felneveléséhez. De ehhez kicsit békén kell hagynunk a természetet. Miért kell nekünk mindenhol golfpályaszerű pázsitot létrehozni? Miért nem hagyjuk szerencsétlen növényeket virágozni, termést érlelni? Sokan azt gondolják, nem jó a térdig érő fű, mert az „rendezetlen”.

Ha száz évvel ezelőtt valaki reggel fölkelt fél ötkor, „megmonyázta a tikokat, megfejte és kiganyézta a teheneket, enni adott a disznóknak és az aprójószágnak, kiment kapálni, aztán egy rövid déli pihenő után még fattyazta a kukoricát, kapált, és pihenésképp kaszált”, utána már nem volt késztetése arra, hogy kimenjen a temetőbe, és ott is gyomláljon egy kicsit. Mint ahogy nem lett volna késztetése elmenni az edzőterembe, hogy ott súlyokat emelgessen vagy felüléseket végezzen.

Valójában a temetőkben végzett tevékenységek egy része pótcselekvés.

Azt gondoljuk, hogy rendet hozunk létre, szebbé tesszük a környezetünket. Csakhogy a szép fehér kavics nem marad sokáig szép fehér kavics. Mert a növények áttörnek rajta, és élni akarnak. Ahogy Ady Endre írta: „az élet él, és élni akar”. 

I. N. K./WMN: Aki elolvassa ezt a könyvet, annak magától értetődő, hogy a temetőket minél inkább békén kellene hagyni, meg kellene óvni. Csak hogy egy példát említsünk, egy korábban kipusztultnak vélt cserjefajt, a csipkés gyöngyvesszőt Pusztamonostor temetőjében találták meg újra egy katona sírján. Ami igazán érdekes felvetés, hogy a temetők megóvásához elsősorban nem természetvédelmi előírásokra lenne szükség, inkább a helyi lakosság vallásos áhítatát, az adott területekhez köthető szokások és rituálék összességét kellene megőrizni, visszaállítani és támogatni.

M. V. A.: Így van. Hiszen az emberek korábban sem azt figyelték, hogyan lehet megőrizni a rét élővilágának a sokféleségét. Ők például szénát akartak termelni, ezért kaszáltak. Nyilván voltak olyan fajok, amiknek ez sem kedvezett, azok ki is koptak, de olyanok is, amiknek ez a művelés tökéletesen megfelelt, például az erdélyi kurtaszárú szöcskének vagy a gömböskosbornak. Korábban a temetőkben is évente egyszer-kétszer kaszált a kántor, a sírásó vagy a plébános megbízottja. Minden faluban megvolt, hogy ez kinek a javadalma, a temetőben lévő széna kit illet meg. De szó sem volt arról, hogy április elejétől novemberig hetente leberregjék a füvet.

Ez a fajta fűnyírózás, hogy a temető minél rendezettebb legyen, egy civilizációs ártalom. Ledarálja a békát, a szöcskét, a csigát és a siklót, belevág a talajba és a fák kérgébe, szennyezi a füvet, ami így használhatatlan lesz takarmányként. 

Minden dolgot úgy kellene nagyjából megőriznünk, hogy a hagyományaink is tovább élhessenek. Ha megőriznénk a fejfás temetkezés hagyományát, azzal jót tennénk a népművészetnek, a magyar nemzeti örökség fennmaradásának, a temetői élővilágnak, és annak, aki az ott kaszált fűvel a nyulait vagy szarvasmarháit etethetné.

Vagy vegyük a hagyományos sírhantokat, amiket csupasz rögök borítanak. Az emberek nem nagyon fogják fel, de a növények között öldöklő harc folyik a talajban. Egy zárt, összefüggő évelő fajokból álló gyepben egy pionírfaj nem tud felújulni. Korábban a földet föltúrták a bölények, a földikutyák, csakhogy ezeknek a fajoknak is a nagy része mára eltűnt. Ott maradnak tehát a gyepek, amik látszólag jól működnek, zártak, szépek, de bennük a rövid életű pionírfajok nem tudnak felújulni. Egy átforgatott sírhantban viszont rögtön megtalálják az élet lehetőségét.

Az egyik cikkünkben arra jutottunk, hogy a régi temetők több fajnak adnak otthont, mint azok, amelyek később alakultak ki. Sőt! Több fajnak adnak otthont, mint azok az erdők, amelyeknek a helyén létrejöttek. 

I. N. K./WMN: A temetők tehát egyfajta időkapszulaként működnek. Mintha belépnénk egy mágikus térbe, és visszamennénk az időben. Őrzik a fajokat, amik korábban a területen éltek.

M. V. A.: A könyvben szerepel a Tetétlen nevű település is. Érdemes megnézni, három kép van egymás mellett. Az első kettő a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság Második és Harmadik Katonai Felmérésének térképe, valamint egy 1983-ban készült légifelvétel. A XVIII. század első felében még halványzöld színnel jelzett gyepterületek (legelők) helyét mára szántóföldek foglalták el, gyep jóformán csak a temetőben maradt fenn. Tehát igen, az időkapszula jó kifejezés.

A temetők, mintha ablakok lennének a múltra, egyfajta maradványterületek. A bennük lévő fajok túléltek évszázadokat. Akkor miért most tesszük tönkre őket, amikor elvileg már felismertük, hogy meg kell őriznünk az élőlények sokféleségét? 

Iliás-Nagy Katalin