–

Óóóóó… ez a legszebb állapot egy nő életében – révedt el néhány ismerős, rokon, barát a messzi, kietlen távolba, mikor közöltem velük, hogy gyereket várok. Igazat adtam nekik, mert kivonva a mondatból a hátfájást, a medencecsontok önmagukat táguló világegyetemnek képzelő helyzetét, a lábödémát, a szédülést, az alváskényszert, a farkasétvágyat, az állandó fajanszhoz futkosást... és még azt a két A/4-es papírra vígan felférő listát, amit most nem sorolok el, mert úgysem fontosak. Ugyanis boldog voltam, és a legszebb állapotban, ugyebár.

Hogy még szebb legyek, és főleg okosabb, jelentkeztem a kórház születésfelkészítő tanfolyamára. A modern technika fénysebességgel fejlődik, én pedig haladni akartam a korral, amely éppen azt diktálta, legyünk felkészültek. Így elolvastam, és végig borzongtam fél tucat terheskönyvet, és előzetesen körbejártam leendő gyermekem apukájával a szülőszobát is, ahol a „Van kérdés, kedves szülők?” fejezetnél ő bátran jelentkezett, és lelkesen érdeklődött, hol lehetne rágyújtani.

A tanfolyamon heti egyszer meditálni, relaxálni és lélegezni tanultunk. Utóbbival úgyis problémák akadtak, nevezetesen, hogy a hasamtól nem fért el a tüdőm.

Az irányított meditációt egy hatvanas hölgy vezette, hóna alatt egy MK27-es magnóval. Abból lágy, ámbrás cetek fújtatásával és sirálycsapkodással vegyes patakcsobogást játszott le mintegy öt percben, és felszólította a hat pocakos asszonykát, valamint kapcsolt férfirészeiket, hogy na, most aztán heverés a matracokra, és tessenek meditálni, mert utána erről fogunk beszélgetni.

Képtelen voltam lazulni. Szúrt, feszített, bökött, zavart minden. Mellettem egy anyuka a másfeledik perctől már horkolt, de csak míg a hölgyemény hatalmas csattanással ki nem lőtte a patakcsobogást. Tehetsége szerint mindenki ülésbe vergődött, hogy megbeszéljük a tapasztaltakat.
– Kezdjük talán önnel, kismama – bökött felém kedvesen a hölgy.
– Öööö, igazán sajnálom, de bealudtam – hazudtam szemrebbenés nélkül. Utánam még vagy öten vallották ugyanezt. A hölgy láthatóan bosszankodott, kár az ilyenekbe a meditáció, mondta a tekintete, nyilván a hazavitt terhesvideókon is behorkoltak a főcím után. Egyedül az én párom mutatkozott közlékenynek, és elmesélte, egy szőlőlugasban járt egy szép, napsütéses délutánon, és azt képzelte, hogy ő szőlőkaró, amelyre leendő gyermekünk indaként felcsavarodik. Láttam a hölgyön, hogy gondolatban sorba veszi a leggyorsabban elérhető pszichológusok telefonszámát.

Nem akart hazaengedni minket, míg nem produkálunk egy tisztességes, beszélgetős csoportdélutánt.

Megint le kellett feküdnünk, és nagyon-nagyon koncentrálnunk arra, hogy a bal lábunk elnehezedik. Elvizesedett, bedagadt bokáinkkal ezt nem volt különösebben nehéz kivitelezni, de most én is nagyon igyekeztem.

Láttam felhőket, fényt az alagút végén… fogalmam sincs. És arról sem volt, mi a fenét fogok majd mondani, ha rám kerül a sor.
– Akkor talán kezdjük önnel, apuka – szemelte ki leendő gyermekem apját a hölgyemény, ám ő zavartan hallgatott.
– Talán elaludt ön is?
– Nos, igen…
– Gondoltam… – sóhajtotta a hölgy, aztán kiszemelt valaki mást.
Te, figyi csak! – sutyorogta ekkor a fülembe a párom, nem aludtam el, de olyan álomképem volt… Képzeld, egy mezőn, egy nagy fa alatt bújócskáztunk a gyerkőccel, erre megjelent a mező szélén ez a fapina, és ránk parancsolt, hogy azonnal menjünk le alfába. Mire én elkezdtem az egyik irányba csavarni a fejét, és a testét a másikba, míg egyszer csak cupp, lejött neki a feje… Hát, ezt csak nem adhattam elő…

Így aztán soha többé nem mentünk szülésfelkészítőre.

Kocsis Noémi

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lumen Photos